A nemi erőszak nyomában

A dokumentumfilmnek az a részlete váltotta ki a hatóságok haragját, ahol a megerőszakolásba belehalt lány egyik merénylője – az „eseménynek” helyt adó menetrendszerű buszjárat sofőrje – minden megbánás nélkül, sőt oktató jelleggel nyilatkozott. Ezt mondta: „Egy tisztességes lány este kilenckor nem rohangál az utcán. Egy lányt sokkal nagyobb felelősség terhel a nemi erőszakért, mint egy fiút. Lányok és fiúk nem egyenlőek. A lányok dolga a háztartás, a házimunka, nem pedig az, hogy éjszaka bárokban és diszkókban forgolódjanak, rossz dolgokat műveljenek, rossz ruhákat viseljenek...” A kötélre váló gyilkos még azt is érzékeltette, hogy az erőszaktevőknek „joguk volt megleckéztetni” az orvostanhallgatót.

A hatóságok most már bánják, hogy a BBC forgatócsoportját beengedték a siralomházba, és hagyták, hogy a merénylő nyilatkozzék. Pláne, hogy a rendező hölgy – Leslee Udwin – állítólagos ígérete ellenére nem mutatta be a minisztériumnak produktuma vágatlan változatát. (Mellesleg: okosan tette, mert ha bemutatja, akkor a film nem készül el. Igaz, indiai hírcsatornákon nem látható, de a YouTube-on annál inkább. Nézik is, milliószámra.)

Viszont időben megjött a „bosszú”. Szemet szemért. Egy Harvinder Szing névre hallgató rendező állóképekből és zenéből rakta össze az Egyesült Királyság lányai névre hallgató videóját, és föltette ugyancsak a YouTube-ra. Roppant népszerű. Arról mesél, hogy naponta 250 lányt és asszonyt erőszakolnak meg Nagy-Britanniában, és az állítja, hogy a brit népesség harmada gondolja a megerőszakolt embert „felelősnek”. (Amiben van némi igazság, amiképp a magyar közgondolkodásban is. Az a lány, aki kihívó ruhát visel, ismeretlennel flörtöl vagy épp alkoholt fogyaszt, magára vessen, gondolja minden harmadik angol férfi.) Azt sugalmazza továbbá, hogy az áldozatok között azért kisebb a halálesetek száma, mint Indiában, mert „kevesebb ellenállást” tanúsítanak, mint indiai sorstestvéreik.

Ez volt Szing rímes válasza a halálra ítélt embernek arra a közlésére, hogy a gyakorlatilag meggyilkolt lánynak tartania kellett volna a száját és engedni az erőszaktevőinek. (Hatan. Nem szovjet katonák.)

Mindez azonban a történetnek csak egy kis szelete. Lehet játszadozni a számokkal, hogy Indiában ennyi, brit földön meg annyi nőt erőszakolnak meg nap mint nap, de ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy India társadalma változatlanul „macsó”. Az, amit kulturális normának nevezünk, abban áll, hogy egy lánynak a szülei választják ki a jövendőbelijét, akivel aztán élete végéig szexelni kénytelen, s aki eldönti, mikor legyen terhes, sőt azt is, hogy fiút vagy lányt szüljön-e. (Nem vicc.) India élen jár az olyan művi vetélésekben, ahol a pár hetes magzatról kiderül, hogy lány... Lányt, főként vidéken, senki se akar, de nem azért, mert fél, hogy egy szép nap megerőszakolják.

Feltámadnak kínai emlékeim. Ott is tragédiának számított, ha lány született a családban, mert az férjhez ment, és elvitte az ifjú férj családja. Dolgozni – rájuk. A lány szülei magukra maradtak, és egyfolytában arra gondoltak, hogy fiú utód híján ki fog róluk gondoskodni. Akkortájt, nem lévén normális nyugdíjrendszer és szigorú szabály az „egy család, egy gyerek”, az ilyesmi maga volt a katasztrófa. Gondolom, illetve feltételezem, hogy ugyanezen oknál fogva pusztítják Indiában tudatosan és szándékosan a lány magzatokat.

Visszatérek az eredeti történethez. Nem igaz, hogy Dzsájoti Szing, az orvostanhallgató rettenetes halála nem mozgatta meg az országot. Láttuk a tüntetéseken a részvétmegmozdulásokat. A lányt, aki ellenállni próbált, ma már „félelmet nem ismerőnek” nevezik (hindi nyelven nirbhayának). A kórház, ahol meghalt, zarándokhely. De ennél több is történt. A megerőszakoltak felbátorodtak. Egyetlen év leforgása alatt háromszor annyian jelentkeztek a rendőrségnél, hogy megerőszakolták őket vagy szexuális atrocitás áldozatai lettek, mint annak előtte. A delhi rendőrség külön segélyvonalat létesített a segélykérőknek: az első hat hétben kétezer (!) hívást kaptak.

A londoni The Economist szerint India megbecsülése, hitele forog kockán. Nacionalista politikusai java része ezt nem ismeri fel. Inkább tagadna, semhogy kibeszélné az eseteket. Külföldi összeesküvőket emleget, akik be akarják sározni az ország becsületét, mintha a nemi erőszak csakis India problémája volna. De ez a válaszuk arra is, ha azzal kénytelenek szembesülni, hogy aggasztóan nagy a levegőszennyezettség, és igencsak aggasztóan rossz a közegészségügy. (Indiában az emberek java része a természetben végzi a szükségét.)

Kevés normális politikus van. Érdekes módon Narendra Modi miniszterelnök, akit tavaly a jobboldali-radikális Dzsanata Párt színeiben választottak meg, ezek egyike. A nemi erőszakot nemzeti szégyennek nevezte, azt mondta, véget kell vetni „a nemek szerint szelektáló” abortuszoknak, csakúgy, mint a leányokkal szemben eddig tanúsított bánásmódnak, amelyet „elmebetegségnek” nevezett. Mindennek tetejébe kiállt amellett, hogy a parlamenti képviselők harmada legyen kötelezően nő!

Nem irigylem őt. Egy olyan társadalomban, amely az apák és a férjek uralmára épül, szavakkal nagyon nehéz áttörést elérni. Pláne azért, mert a Dzsanata törzsszavazói másképpen gondolkodnak, pontosan az ellenkezőjét mondják annak, mint a vezérük.

És még ha csak ez volna a baj. (Ha valaki áthallásokat érzékel, nem téved.) A Modi-kormány elhallgattatja az ellenzéket, élükön a civil tömörülésekkel. Egy asszonyt, aki a Greenpeace-nek dolgozott és bizonyos szénbányászati projektekkel szemben erdőlakókat vett védelmébe, meg akarták fosztani a kiutazóvízumától. Nehogy egy brit parlamenti bizottság előtt tanúskodjék. Továbbmegyek. Folyamatos támadások érik a szórakoztatóiparnak azokat a szegmenseit, amelyek nem tetszenek a nacionalistáknak. Ha valaki Bombayt mond Mumbai helyett: betiltják. Amiképp a „vulgáris” kabarékat, és – ami ennél kicsit rosszabb – a hivatalos történelemszemlélettől eltérő könyveket. Ha nem betiltják, akkor „ráveszik” a kiadókat, hogy tekintsenek el a publikálástól, különben...

Ha az ember az „indiai Kovács Zoltánt” hallgatja, akár égnek is állhat a haja. Ez az ember azt mondja, hogy India a világ legnagyobb segélyszervezetének, az Oxfamnak a karikaturisztikus képében jelenik meg a világsajtóban, mint olyan ország, ahol az egyenlőtlenségen, a szegénységen, a nők elnyomásán és a nemi erőszakon kívül semmi más nincs. Természetesen ez így nem igaz, de az indiai kormánynak az a hajlandósága, hogy cenzúrával helyettesítse a cáfolatokat, főként a témák kibeszélését, elég riasztó. Egyáltalán nem biztos, hogy az, amit „a külvilág véleményének” neveznek, szükségképpen torz. Ellenkezőleg.