06:45 - 09:00

Keljfeljancsi

Fiala János műsora

A nagy bécsi alku

Az idei ramadán szinte soha nem látott ünnepléssel ért véget Teheránban július 14-én. Tömegek ölelkeztek és táncoltak napnyugtától reggelig az utcákon, gépkocsik hallatták kürtjeiket megállás nélkül, nemzeti lobogók lengtek mindenfelé. Hétévi tapogatózás, tárgyalás után végre megszületett Bécsben a megállapodás az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja (plusz Németország), az Európai Unió és Irán között a perzsa nukleáris program megfékezéséről és ellentételezés gyanánt az Iránt sújtó részben amerikai, részben uniós, részben ENSZ-szankciók fokozatos megszüntetéséről.

2015. július 25., 16:09

Túl azon, hogy Barack Obama már 2008-ban felkínálta az irániaknak, ökölbe szorított kezek helyett inkább törekedjenek kézfogásra, s ehhez Amerika partner lesz, ebben a folyamatban tényleges fordulat csak akkor következhetett be, amikor a vadul nacionalista és betegesen Izrael-gyűlölő Ahmadinezsád elnök helyébe az irániak egy mérsékeltnek, centristának ismert embert, Hasszán Róhanit választották meg, aki egy nézeteiben vele rokon, a nemzetközi diplomáciában jól ismert, simulékony és békebarát férfiút, Mohamed Dzsavad Zarifot jelölte külügyminiszterének. Mindketten megkapták a legfőbb vallási vezető, Ali Hámenei ajatollah nem nélkülözhető áldását.

Ők ketten az Ahmadinezsád által a szó szoros értelmében tönkretett iráni gazdaság talpra állítását tűzték ki célul, tudatában annak, hogy az ország külföldi bankokban befagyasztott százmilliárd dolláros vagyona és működő tőkebefektetések nélkül nem lesz képes ötről hatra lépni. S tudták azt is, hogy ennek ára van: drasztikusan le kell építeni az ország urániumdúsító kapacitásait, gyakorlatilag nullához közeli állapotra csökkenteni a már dúsított készleteket s felszámolni az egyetlen nehézvízreaktort, ahonnan fegyverfokozatú plutónium származott volna. Idén áprilisban már tudni való volt, hogy a megállapodás létrejön. A vita még időintervallumokról folyt egy darabig, amiről össszefoglalóan annyit szükséges elmondani, hogy 10-15 évre „jegeli” Irán nukleáris fejlesztési programját, és 5-8 évvel meghosszabbítja a támadó fegyverzetek (például ballisztikus eszközök) beszerzésének embargóját.

Végül megegyeztek. Abban is, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség felügyelői gyakorlatilag szabad kezet kapnak az iráni vállalások ellenőrzésére, ideértve a gyanúsnak gondolt katonai létesítmények átfésülését is. De tagadhatatlan – és erre az alku ellenzői erős hangsúlyt helyeznek –, hogy a megállapodás nem egyszer s mindenkorra fosztja meg Iránt az atomenergia felhasználásától, csak hosszú szünetet rendel el. Ugyancsak tagadhatatlan, hogy az 5+1-esnek elkeresztelt megállapodás semmilyen kitételt nem tartalmaz az iráni iszlám köztársaság külpolitikai magatartásának módosításáról.

Hámenei ajatollah nyomban leszögezte: Teherán az „elnyomott testvéreket” épp úgy fogja támogatni, mint eddig. A bajok itt kezdődnek, illetve folytatódnak. Tudniillik a nukleáris fegyverkezés témakörén túl nyomban eljutunk a Közel-Kelet igazi fekélyéig: a síita–szunnita ellentétekig. Ezek meggyőződésem szerint sokkal inkább megfekszik „a térség gyomrát”, mint az Iránnak tulajdonított katonai-nukleáris ambíciók.

Irán a síitizmus nagyhatalma, de az iszlámnak ez a szárnya perdöntő kisebbségben van a szunnita erőkkel szemben. A gyűlölet, amely e két vallásfelekezetet egymással szembeállítja, talán csak a 17. századi harmincéves háborút végigharcoló katolikusok és protestánsok viszonyához hasonlítható. Ráadásul tele van egymásba szövődő járulékos bonyodalmakkal. Korunk paradoxonja, hogy a bécsi megállapodástól teljesen függetlenül az irániak ebben a háborúban javarészt még amerikai szemmel nézve is inkább pozitív szerepet játszottak, illetve játszanak.

Ha elfogadjuk, hogy az iszlamista terror fő fészke ma az Iszlám Állam (IS), akkor három dolgot illik fejben tartani. Az első, hogy minden híreszteléssel ellentétben az irániak neve nem hogy nem köthető egybe a terrorral, hanem ők azok, akik Irakban tevőlegesen támogatják az IS martalócaival szemben fellépő síita milíciákat. Tudniillik az IS a szunnita felekezet legszélsőségesebb, vahabita ágát képviseli, és „hivatalból” üldöz minden síitát. Márpedig ha az amerikaiak (és újabban talán a britek is) Irakban és Szíriában az IS állásait bombázzák, akkor az irániakat szövetségesnek tekinthetik. Továbbmegyek. Irakban síita a többség, de Szaddám Huszein idején a szunnita kisebbség gyakorolt minden hatalmat. Szaddám bukása után Núri el-Máliki személyében olyan síita elnöke lett Iraknak, aki viszont elnyomta a szunnitákat, ám a pragmatikus irániak segítettek az amerikaiaknak abban, hogy az ország élére egy kiegyensúlyozottabb, a szunnita érdekeket jobban védelmező elnök kerüljön.

Szíriában Irán Aszád elnököt támogatja, akit ugyan az amerikaiak nemegyszer távozásra szólítottak fel, csakhogy ott terjeszkedik a legjobban az IS, következésképp e terrorszervezet martalócai által ugyancsak üldözött kurdok irániak általi felfegyverzése végül is pozitív tett.

Még bonyolultabb a jemeni helyzet. Az IS arrafelé is szépen terjeszkedik, de az irániak által támogatott síita huti lázadókat annak a Szaúd-Arábiának a légiereje bombázza, ahol államvallásnak számít az ultrapuritán szunnita vahabitizmus, az IS hivatalos ideológiája.

Ami pedig az „elnyomott testvéreket” illeti, tagadhatatlan, hogy Irán a Libanonban óriási erőt képviselő, Izrael-ellenes Hezbollah-milícia fő-fő támogatója, amiképp Teherán rokonszenvét élvezte a gázai Hamász terrorszervezet is (az egyetlen szunnita erő, amelyet épp Izrael miatt az irániak pártfogásukba vettek), ám csak addig, amíg szembe nem fordult Aszáddal. Teherán a szíriai elnököt választotta, mert Aszád kisebbségi-törzsi szektája, az alavita felekezet: síita.

Pillanatnyilag a bécsi megállapodással szemben három jelentős erő sorakozik fel. Mindenekelőtt az ellenzéki amerikai republikánus párt, amely bármi áron ütni akar Obamán, és elnökségre pályázó jelöltjei esküdöznek, hogy ha kezükbe kerül a hatalom, felmondják az iráni alkut. Azután ott van Szaúd-Arábia s vele az öböl többi szunnita hatalma, amelyeket ugyan az IS részéről ér súlyos terrorfenyegetés, de a síita terjeszkedéstől mindennél jobban félnek. Végül, de talán elsősorban Izrael, amelynek miniszterelnöke „történelmi léptékű ballépésnek” mondta a kiegyezést Iránnal, mert képtelen mást látni a perzsákban, mint magát a sátánt. (Ahogyan a perzsa papi arisztokrácia, a köztársasági gárda és a konzervatív politikusi elit – Amerikában.)

Józan ésszel eltúlzottnak lehet minősíteni azokat a félelmeket, hogy ha Irán hozzájut a pénzéhez, ahhoz a bizonyos százmilliárdhoz, nyomban fegyverkezni kezd. Irán, amely – ellentétben az arabokkal – jelentős iparral, jól képzett műszaki értelmiséggel, szakmunkásréteggel, továbbá parlagon fekvő kőolaj- és gázkészletekkel rendelkezik, semmire sem vár jobban, mint a megállapodás korai híreire már tömegével gyülekező külföldi befektetőkre, a szabaddá tett technológiatranszferre, évi nyolc százalék körüli, „kínai típusú” GDP-növekedésre, amihez a humán erőforrásai megvannak.