A maffia áldásával
A már klasszikusnak számító filmek mellett a Cinecittà arra is képes volt, hogy az amerikai mosolyszünet idején az elmaradó cowboyfilmszériák helyett sorozatban gyártsa a spagettiwesterneket. A „hitelesen olasz” maffiasztorikról nem is beszélve.
Bár a módszerek finomodnak, az is mind sűrűbben előfordul, hogy a Cinecittàból kirajzanak az utcára egy ramazuri kedvéért, netán egy főtárgyalásra lencsevégre kapni a ketrecbe zárt maffiacsapatot vagy útközben a Via Appián végigszirénázó rendőrautók konvoját.
Palermóból is minden út Rómába vezet. „A leszerepelt díszletek állítólag új írói ötleteket sugallnak – mondta újságíróknak Alberto Lattuada, egy fintorral adván tudtukra, hogy nincs meggyőződve a dolog igazságtartalmáról. – Különben is, ebben a maffiázó reneszánszban nem csak a régi indulatokat és helyszíneket kell újra láttatni, hanem a szuperkorszakban rejlő megoldásokat is. Én ezzel próbálkoztam.”
A mester nevéhez fűződik ugyanis az a film, amelyet az ítészek a bérgyilkosságok példás anatómiájának és a tökéletes nyomkihűtés iskolapéldájának neveztek. Ebben a lidércálomszerű alkotásban egy oxigénpalackos gyümölcsösládában utaztatják Amerikába a nyílt színi leszámolásra kijelölt ítélet-végrehajtót, aki az utcai merénylet után a fegyverét is eldobja. Egy újabb csavar. Hadd töprengjen majd az FBI az ismeretlen ujjnyomokon, miközben őt teljes inkognitóban hazaröppenti a gyümölcsszállító különgép.
Arra a kérdésre, hogy mit szól az ilyen témákhoz a „tiszteletreméltó társaság”, Lattuada csak mosolygott: „Elvittem a forgatókönyvet Cataniába, ismertem ott egy kávézót, ahol sűrűn megfordulnak a klántagok, bár másfél nap alatt egy sem tért be. Már gyanús lehettem a pincéreknek is, amikor elcsíptem egy élelmesnek tűnő gyerkőcöt. Adtam neki egy nagy értékű bankót, azzal, hogy a párját akkor kapja meg, ha a könyvet eljuttatja azokhoz a bizonyos fekete ruhás bácsikhoz.”
Némi hatásszünet után Lattuada folytatta: „Egy hét múlva az ajtóm alatt becsúszott egy géppel írt cédula: „Ma este 9-kor ugyanott.” Már be akartam lépni a kávézóba, amikor ismét feltűnt a gyerek, és néhány sikátoron átvágva egy fekete túrakocsihoz vezetett. Megkapta a jutalmát, mire kinyitotta a hátsó ajtót, a kocsi pedig nekilódult. A főnök hátra se fordult, úgy beszélt: »Ide figyelj, Alberto, ez a sztori túlságosan jóra sikeredett. Isten óvjon, hogy valaki megcsinálja a valóságban is. Még te lennél az értelmi szerző. Végül is, molto bene, elkészítheted. Csak rettegjenek tőlünk! A kegyelmes úr mindössze azt kéri, hogy Sordi játssza a főszerepet, és A maffia parancsára legyen a címe.« Így is történt. Siker volt. Örültem neki. De annak még inkább, hogy akkor este ép bőrrel szállhattam ki a golyóálló Alfa Romeóból.”
A Cinecittà megszokott életét – és filmjeit – pergeti azóta is. És százával alkalmazza az ott lebzselő „átlagpofákat”. A fő, hogy minden szerepre jók legyenek. „Giorgio, délután Hannibál elefántját alakítod” – mondja a producer. És Giorgio bólint: „Oké, főnök, de háromszoros gázsit kérek, mert a két fiammal jövök.” S az álomgyár nonstop üzemel.
