A kubai válság

A szovjetek az Anadir fedőnevű, szigorúan titkos műveletben 1962 májusától szállították vagy negyven atomrobbanófejet hordozó, kis és közepes hatótávolságú rakétájukat Kubába, elrejtve őket a hivatalosan fát szállító teherhajókon. A kapitányoknak téli ruhát és sífelszerelést is kellett vinniük embereik számára, majd csak a nyílt tengeren kaptak utasítást, hová vigyék a rakományt, amelynek rejtett részéről ők sem tudtak. Meglepő módon az általában mániákusan titkolózó szovjetek, akiknek negyvenkétezer katonájuk volt Kubában, arra már nem gondoltak, hogy elrejtsék a légi felderítés elől is az épülő rakétaállásokat.

A hátsó ajtón

Azok alapjában változtatták meg a katonai erőviszonyokat: a szovjetek – akik messze elmaradtak az interkontinentális atomrakéták fejlesztésében Amerika mögött – immár a „hátsó ajtón” közvetlen atomcsapással fenyegethették az USA területének jelentős részét, beleértve az ott elhelyezett rakétasilókat, az atomfegyvert hordozó hadászati bombázókat. A szovjet rakéták hordtávolsága több ezer kilométerig terjedt, azaz elérhették az USA ipari központjait s persze a fővárosát is. Az amerikai becslések szerint a területük elleni atomtámadásnak néhány percen belül nyolcvanmillió halottja lett volna.

Kennedy tanácsadói a Berlinért folyó küzdelem új szakaszának vélték a drámai fejleményeket. Ugyanis egy évvel korábban húzták fel a berlini falat, és Hruscsov nem adta fel Moszkva 1948 óta ápolt tervét, hogy felszámolják a szabad Nyugat-Berlin tüskéjét az NDK testében. Az amerikai elnök úgy vélte: ha enged Hruscsovnak Kubában, csak atomháborús fenyegetéssel tud elhárítani egy fenyegető szovjet–keletnémet hadműveletet Nyugat-Berlin elfoglalására.

A szűk tanácsadói kör első megbeszélésein (amelyeket az elnök titokban rögzíttetett magnóra, így tartalmukat utóbb részletesen megismerhettük) a tábornokok légi csapást javasoltak a rakétaállások, illetve a légvédelem és a Kubában állomásozó szovjet bombázók ellen – majd inváziót a sziget elfoglalására. Az elnök, aki kezdettől józan mérséklettel elemezte a helyzetet és a lehetőségeket, más út mellett döntött.

Október 22-én rádió- és televíziós beszédben jelentette be a szovjet rakéták kubai telepítését s azt, hogy az amerikai hadiflotta 24-én 10 órától tengeri zárat von Kuba köré, gátat vetve a további fegyverszállításnak. Felszólította a szovjet vezetést, haladéktalanul vonja ki a szigetről rakétáit, és leszögezte: szovjet atomtámadásra Amerika hasonló eszközökkel válaszol. „Felhívom Hruscsov elnököt, hagyjon fel azzal, hogy gátlástalanul, provokatívan fenyegeti a világbékét – most alkalma van visszavezetni a világot a pusztulás szakadékától...” – mondta drámai beszédében az elnök, majd felcsendült a himnusz.

A Fehér Ház gyepén helikopter állt készen, hogy szükség esetén az elnököt és családját a virginiai Mount Weather titkos bunkerébe szállítsa, s a kormány, a kongresszus tagjai is tudták, hol élhetik túl az atomtámadást. A stratégiai légierőt háborús készültségbe helyezték, atom- és hidrogénbombákkal felszerelt B–52-es bombázók nagy magasságban körözve álltak készen bevetésre. Kiadták az indítási kódokat az interkontinentális atomrakétákhoz, és riadókészültségbe helyezték Amerika európai támaszpontjait.

A Kreml első reakciójában „kalózsággal”, a nemzetközi jog megsértésével vádolta Kennedyt, „útonállókról” és „a degenerált imperializmus őrültségéről” beszélt, s riadóztatta a Varsói Szerződés csapatait.

Az amerikaiak, akiknek 183 hadihajójuk, csaknem 600 repülőgépük és több mint 140 ezer katonájuk vett részt a blokádban, néhány hajót átvizsgálás után továbbengedtek – köztük például a Népek Barátsága nevűt az NDK-ból, tele üdülőkkel. Tizenhat szovjet hajót – köztük egyet atomfegyverekkel – Moszkva önként visszafordított, míg az Alekszandrovszk, amely huszonnégy robbanófejet vitt, még átcsúszott.

A feszültség azonban pattanásig feszült, hiszen nem lehetett tudni, nem kísérlik-e meg a szovjetek a zár áttörését – vagy a kiélezett helyzetben egy parancsnoknak, valamelyik oldalon, nem mondják-e fel az idegei a szolgálatot, végzetes láncreakciót váltva ki.

A halál vonala

Ezért az amerikai parancsnokokat utasították, mérsékelten lépjenek fel a szovjet hajóskapitányokkal szemben, nehogy őrült reakciókat váltsanak ki. Időközben az ENSZ Biztonsági Tanácsában folyt a vita. Először Gromiko külügyminiszter, azután Zorin szovjet nagykövet tagadta le arcátlanul a kubai fegyvertelepítést – miközben a bizonyító légi felvételek ott feküdtek az asztalon. U Thant ENSZ-főtitkár felhívta a feleket, hogy amíg tárgyalnak, tartózkodjanak a konfrontációtól a tengeren, a „halál vonalán”. Hruscsov ezt elfogadta, hiszen a rakéták és a bombák nagy része már Kubában volt, a „szünet” alatt zavartalanul folytatódhatott a telepítés.

Ezt persze tudta a másik fél is.

A „héják” ismét Kuba lerohanását javasolták: az szerintük „csak” tíznapos harcot és 18 ezer amerikai áldozatot jelentett volna. Floridában százezer katona, valamint légi- és tengeri flotta állt készen, egy anyahajó már Kuba felé tartott. Azt nem tudták, mi várna rájuk: szovjet harcászati atomfegyverek már évek óta voltak a szigeten. Fidel Castro utasította légvédelmét, hogy lőjön le minden amerikai gépet, és táviratozott Hruscsovnak: vesse be az atomfegyvert, ha Kubát megtámadják...

Hruscsov október 26-án estére meghátrálni látszott – sok szakértő szerint azért, mert tartott a Kuba elleni támadástól s annak következményeitől. Közölte: miután „a Kuba védelméhez szükséges fegyverek” már ott vannak, „korlátozott időre” nem szállít oda többet – ha az USA viszonzásul feladja a tengeri zárat. Tárgyaljanak, s kész kivonni rakétáit, amennyiben Amerika kötelezi magát, hogy nem támadja meg Kubát. Majd késleltetve jött még egy feltétel: viszonzásul vonják ki a hasonló amerikai atomfegyvereket Törökországból, a Szovjetunió szomszédságából.

Míg tanácsadói az utóbbit elfogadhatatlannak tartották (mit szólnának a meghátráláshoz a NATO-szövetségesek?), Kennedy ismét józan maradt. Izmirnél felállított rakétáik amúgy is elavultak, támadhatók, így csak első csapásra voltak alkalmasak. Megüzente Hruscsovnak: ha nem veri dobra az amerikai gesztust, fél év múlva leszerelik a törökországi atomfegyvereket. Megegyeztek. A blokád véget ért, a szovjet rakétákat novemberben visszavitték, amiért Castro „seggfejnek” minősítette a pártfőtitkárt (aki két évvel később megbukott). Kennedy népszerűbb lett, mint valaha, pártjával megnyerte a novemberi kongresszusi választást – majd egy évre rá meggyilkolták.

Az alku végső soron előnyösnek bizonyult a Nyugat számára: Hruscsov immár nem akarta elfoglalni Nyugat-Berlint, a világot akár véletlenül fenyegető katonai lépések megelőzésére kiépítették Washington és Moszkva között a forró drótot. A berlini fal még évtizedekig fennmaradt ugyan – de Nyugat-Berlin biztonságban volt.

A kéthetes dráma után megkezdődött a fegyverzetkorlátozási, leszerelési tárgyalások hosszú folyamata.

A válságot végül is mindkét nagyhatalom vezetői józanul kezelték, de nagy szerencse is kellett, hogy elkerüljük világunk pusztulását – hallhattuk sok évvel később Robert McNamarától, Kennedy védelmi miniszterétől.