A hírnév ára
Száz film kezdődött így. Szabaduló (Eddy) kilép a börtönkapun, már várják (kolléga a maffiából, cimbora, beépülni kívánó rendőrügynök, aki szemmel tartja). A téren Rolls-Royce vagy gengszter-Citroën, esetleg páncélozott Cadillac, attól függ. Visszaesik-e vagy nem főszereplőnk, ez a szokványos dilemma. Általában vissza, mert ha megjavulna, miről szólna a történet?
Ezúttal csak a francia Főkefének egy vacak kisteherautója várja hősünket, és egy alacsony IQ-jú barát a múltból. Van neki baja. Pénze nincs, felesége beteg, kislánya szenved. A kilátások borúsak. Eddy ahol tud, segít. Az elhalálozott Chaplin koporsójának elrablásával, váltságdíjért visszaszolgáltatásával szeretne pénzt keresni, barátján is segítendő.
Szép történet ez? Nem, ez nem szép történet. Hogy jövünk ahhoz bármi szegényen, hogy sírgyalázást, hullarablást, zsarolást kövessünk el? No de hát az szép, amikor a mór megkérdi: „imádkoztál az éjjel, Desdemona?”, majd az igenlő válaszra megfojtja a nőt? Hát ez sem túl derék dolog, ám azért abban a históriában akad még néhány eredeti szempont, ami itt, e szóban forgó történetben nincs. Van helyette (pótléknak): gyerek, teve, majom, cirkusz, bohóc, ahogy kell.
Hőseink elég unalmasak és átláthatók. Még a svájci rendőrségnek sem jelentenek nagy problémát. Sorsukat el nem kerülhetik, illetve mégis: ilyen szemérmetlen happy enddel én még nem találkoztam, pedig láttam már egyet s mást. Szinte várja az ember, hogy Chaplin Karcsi (aki csak a sírkövön lesz Károly) feltámad, megáldja őket és rájuk hagyja a jogdíjakat. Ejnye!
Egyetlen érdemi szereplő a művész volt titkára, neki van legalább egy története, ami a többiekről nem mondható el. Kínos feladat jutott a filmben az élő klasszikus, Michel Legrand zenéjének. Úgy tűnik, valamiért Jerikó ostromával tévesztette össze a Két kicsiny fehér balettcipőt – forte és fortissimo!
Hogy ezen a filmen mit jelöltek Velencében Arany Oroszlánra – meg nem foghatom.
(Rendezte Xavier Beauvois.)
Bölcs István
