A három Jerofejev

„A mi csodálatos hazánkban, amelyben a szerencsétlenség hallatlan fanatizmussal üldözi az embert a születésétől a sírig, olyan csapdákba hajszolja, amelyektől csak sóhajtani és üvölteni tud – az én apám szemtelen példa. Szerencsés orosz ember. Szerencsés orosz ember? Hát létezik ilyen?” Így köszönti édesapját az írástudó fiú – kilencvenedik születésnapján.

Vlagyimir Jerofejev valóban a szerencse fia. Még a háború előtt a párt központi bizottságának tolmácsiskolájába került. Onnan a külügyi népbiztosságra helyezték, ekkor már dúl a háború. Egy hirtelen döntéssel a semleges Stockholmban működő szovjet nagykövetségre küldik diplomatának. Hogyan lehet 1942-ben eljutni Moszkvából Stockholmba? Két hónapig tartott az út: Arhangelszkből Edinburgba angol hajóval, amelyet megtámadtak a német tengeralattjárók, és a hatóságok már a veszteséglistára írták át a hajót és a személyzetét, amikor mégis megérkeztek. London következett, majd amerikai bombázón Svédországba: ez a repülő is csodával határos módon éli túl az ellenséges támadást. Stockholmban Kollontaj asszony a nagykövet, akinek megbízásából Vlagyimir Jerofejev a norvég és a dán ellenállási mozgalommal tartja a kapcsolatokat, például Willy Brandttal és Bruno Kreiskyvel.

A szerencse vége

Aztán hazarendelik. Ezúttal déli irányban kerüli meg a földet, amíg Moszkvába ér. Közlik vele: Molotov külügyi népbiztos francia tolmácsa és titkárságának munkatársa lesz. Molotov időnként „kikölcsönzi” Sztálinnak. A háború után olyan időkben járja be a világot, amikor a szovjet állampolgárok 99,9 százaléka nem is hallhatott a külföldről. Tolmácsol a párizsi békekonferencián, jelen van az ENSZ megalapításakor San Franciscóban, ő fordítja Zsdanov Titót kiátkozó beszédét a Kominform utódszervezetének bukaresti ülésén. Párizsban kulturális tanácsos, tolmácsol De Gaulle-nak, barátság köti Aragonhoz és Picassóhoz.

Később az UNESCO főigazgatójának helyettese. Szenegálban nagykövet. Bécsben az ENSZ-szervezetek mellett működő nagykövet: mint ilyen egykori főnökének, Molotovnak az utódja. Amikor bemutatkozó audienciára került sor Kreisky kancellárnál, az osztrák politikus megismerte a régi partnert. És a szerencsének itt vége szakadt: Vlagyimir Jerofejevet 1979-ben hazarendelik.

Apai feladat

Viktor fia az oka a váratlan kegyvesztésnek. A harmonikus családban nevelkedett és irodalomtörténészként sikeresen indult fiú fellázadt. A késői Brezsnyev-kor értelmiségi politikájának egyik gyászos históriájában lett főszereplő. Néhány neves és kevésbé neves író elhatározza: olyan antológiát szerkesztenek és adnak ki, amelyet nem nyújtanak be a cenzúrához engedélyezésre.

Mai szemmel nézve ez az antológia (Metropol címmel jelent meg, nagyjából egyszerre a moszkvai szamizdatban és Nyugaton) politikailag ártalmatlan, noha a szocialista realizmus bármely követelményének betartásáról szó sem volt. Ám az ideológiai harcban nem volt alku. Egyeseket (például Vaszilij Akszjonovot) emigrációba kényszerítettek, másokat kizártak az írószövetségből, ami automatikusan azt is jelentette, hogy a továbbiakban odahaza nem közölhettek semmit.

Ez utóbbi kategóriába tartozott Viktor. És a nagykövet papát a legmagasabb szinten arra akarják kényszeríteni, hogy fiát „térítse a jó útra”, vegye rá az önkritikára. Félreérthetetlenné tették: amennyiben nem vállalkozik erre az „apai feladatra”, azonnal elveszíti bécsi állását, sőt, soha nem lesz belőle külügyminiszter-helyettes, noha kinevezését – diplomatakarrierjének csúcsa ez lehetett volna – már előkészítették.

És a papa közli: bármi történjék, nem tesz semmit a fia ellen. A fenyegetéseket valóra váltják. Ám nagyobb botrányt már nem akarnak a legfelsőbb helyeken, tehát a papa naponta bejárhat a külügyminisztériumba, de semmit nem bíznak rá: tehát mindennap elolvashatja az ingyen kapott, egyébként az utcán két kopekért árusított Pravdát.

Viktort a gorbacsovi „peresztrojka” idején úgyszólván rehabilitálják. Visszaveszik az írószövetségbe, de ennek már nincs jelentősége, s hamarosan az oly hatalmasnak és hatékonynak képzelt „alkotószövetség” ugyanúgy felbomlik, mint a szovjet birodalom. A papát meg el is felejtenék a nyugdíjas szovjet diplomaták népes csapatában, ha Viktor nem írna róla. Előbb esszét, később amolyan regényfélét. A jó Sztálin magyarul is napvilágot látott.

Viktor ekkor már világhírű író. Első nagy sikere a számos nyelven megjelentetett Az orosz széplány. Esszéiben keményen támadja a szocialista realizmust, a szovjet irodalom dogmáit. Nemegyszer oly hevesen és akkora indulattal, mintha a múltban semmiféle érték nem létezett volna. „Sírbeszédet” írt és közölt a szovjet irodalom búcsúztatására. Mintegy folytatva a Metropol-antológiában játszott vezető szerepét, az orosz avantgárd irodalom egyik legjelesebb ideológusa, alkotója és vezéregyénisége lett.

Ezúttal persze szerényebb, bensőségesebb – családi – botrányról van szó. Az 2004-ben kiadott. A jó Sztálin hőse ugyanis korántsem a zsarnok, hanem a papa. A regény többé-kevésbé dokumentum, alapjául a családi legendárium szolgált. A főhős tehát a papa (meg a mama, aki szintén kilencvenéves manapság). Nemcsak arról volt szó, hogy a fiú kisajátította szüleinek a történeteit, hanem sokkal inkább arról, hogy az író már régen leszámolt azokkal az eszményekkel, amelyeknek nevében a diplomata papa szolgálta Sztálint, Molotovot, Hruscsovot, Brezsnyevet. A fiú bűnös hatalomnak tekinti a Szovjetuniót, és ezérttörténetesen a papát is felelősség terheli. A papa ugyan rendes, tisztességes ember, korántsem fanatikus, korrekt diplomata, de rossz célokat szolgál.

Most a szülők lázadtak fel. Arról nyilatkoztak, hogy a fiú torzítva értelmezte az ő élményeiket, életüket. És megszületett a papa memoárja, A diplomata, amelyet mellesleg ugyanaz a kiadó jelentet meg, amelyik A jó Sztálint is közrebocsátotta, és amely céghez a fiúnak anyagilag is köze van. Korrekt családi disputa? A csaknem ötszáz oldalas emlékezésben pontosan érzékelhető, hogy milyen tapasztalt diplomata Vlagyimir Jerofejev. Kényes témákról diszkréten nyilatkozik. Szigorúan tárgyszerű. Senkit és semmit nem leplez le. Talán egyetlen, magyar vonatkozású eset kivételével. Raoul Wallenbergről van szó.

Betiltott szerelem

A svédek a háború után egyetlen pillanatra sem mondtak le arról, hogy megtudják: mi történt valójában Budapestről elhurcolt diplomatájukkal. 1946-ban a moszkvai svéd nagykövet egyenesen Sztálinhoz fordult ezzel a kérdéssel, a diktátor azonban úgy tett, mintha először hallotta volna Wallenberg nevét, és megígérte, hogy kinyomozzák a történteket. Ezek után Molotovra bízta az ügy kezelését, aki továbbadta a koncepciós perek hírhedt főügyészének, az adott időben helyettesének, Andrej Visinszkijnek. Vlagyimir Jerofejev feltételezi, hogy Visinszkij kezdeményezte – mintegy az ügy „lezárásaként” – a fogoly Wallenberg „likvidálását”, ekként próbálván meg a bűnös ügy nyomainak eltüntetését. Vlagyimir Jerofejev számára Visinszkij egyértelműen gyűlöletes személyiség volt.

A kisebbik fiú, Andrej sem keveset van jelen az orosz sajtóban: a háttérben szerepelt már bátyja Metropol-botránya idején is. Ugyanis udvarolt az író Konsztantyin Szimonov egyik lányának, és úgy tűnt, a szerelem kölcsönös. Amikor azonban a Jerofejev papát leváltották bécsi posztjáról, Viktort pedig kizárták az írószövetségből, és feketelistára helyezték, a lány (a családi feltételezések szerint apja rábeszélésére) szakított. Szakított a két család is.

Andrej művészettörténész, és a moszkvai Tretyjakov-képtár „újkori áramlatok” osztályának tekintélyes vezetőjeként témája a modern, avantgárd orosz művészet. Néhány éve kiállítást szervezett Betiltott művészet – 2006 címmel, amely konzervatív művészi körökben, valamint a pravoszláv egyház vezetőinél óriási vihart váltott ki. Ez utóbbiak nyomására Andrejt kirúgták, és magánvádas eljárást is indítottak a Tretyjakov-képtár igazgatója, illetve Andrej Jerofejev ellen, mert a kiállított alkotások némelyike – szerintük – sértette a vallásos érzelmű embereket.

A vád képviseletét később az ügyészség vette át, és a perben az ügyész háromévi börtön kiszabását indítványozta Andrej Jerofejevre.

A bíróság első fokon azonban háromszázötvenezer rubel (8500 euró) pénzbüntetéssel jújtotta. A közelmúltban az ügy – a fellebbezések okán – a moszkvai városi bíróság elé került, amely megerősítette az első fokon eljáró bírák ítéletét.

A Jerofejevek krónikája nem tipikus orosz családtörténet. Némi tanulsággal mégis szolgálhat. Viktor teszi fel a kérdést: miként lett lázadóvá Sztálin tolmácsának két fia, ha csupán a művészetek terén is? A fiú válasza őszinte: „Apám soha nem tiltotta meg nekünk, hogy gondolkodjunk.”