A francia Tour – Teker a nemzeti lélek
A Tour de France kerékpárosversenynek mind a mítosza, mind a valósága tartalmazza az igazság egy-egy elemét. A versenyzők valóban hősies erőfeszítéseket tesznek, s legalábbis a hőskorban valóban a „nép egyszerű gyermekei” voltak. A Tour maga ténylegesen a francia örökség részévé vált, és a kezdetektől egyszerű profitorientált vállalkozás.
A dolog nyitja éppen az, hogy azért lehet ilyen jövedelmező, mert a nép nagy részének megmozgatja a képzeletét.
Maga is egyidős a korai fogyasztói társadalommal, a szabadidő üzleti érdekeknek való alárendelődésével, a népi tömegkultúra megszületésével.
A Tour 1903-as megalapítása a prózainál is prózaibb történet. Két újság politikai alapon zajló konkurenciaharca állt a háttérben. A Le Vélo nevű sportlap a Dreyfus-ügyben a kapitány pártját fogta, s ez bizonyos tőkéseknek nem nyerte el a tetszését. Ezért alapítottak egy ellenújságot, a L’Auto című lapot. Utóbbi reklámfogása volt a Tour de France, olyan sikeres reklámfogás, hogy a vetélytárs hamarosan meg is szűnt, és a lap egyedül maradt a sportnapilappiacon. A történet vége, hogy a L’Auto 1944-ben megszűnt, mert minden lapot bezártak, amely megjelent a német megszállás alatt. A tulajdonos, Jacques Goddet azonban nem volt valódi náci. Úgy viselkedett, mint a korabeli franciák többsége, nem kollaborált, de nem is állt ellen. Így új lapot alapíthatott, amely 1948-tól vált a Tour rendezőjévé. Ez a lap a ma is létező L’Équipe.
De miért pont a kerékpársport?
Egyszerűen azért, mert a sportág jellegéből adódóan itt volt a leginkább szükség újságra. Az eseményen nézőként való jelenlét nem nyújt előnyt a látványosság élvezetében, vagy csak minimálisat, az egész igen hosszú ideig tart, szükség van összefoglalókra és így tovább. Szóval, hogy a szurkolók tájékozódjanak, a dolgot meg kell írni. S éppen ez volt a cél, az újság eladása. A csúcsok csúcsát az jelentette, amikor 1933-ban a L’Auto 833 000 példányban kelt el.
Aligha véletlen, hogy másik két nagy körversenyt, a Giro d’Italiát (Gazzetta dello Sport) és a Vuelta a Espanát (Informaciones) is újságok alapították.
Az üzleti érdekeknek való alárendelődés azzal a következménnyel is járt, hogy a Tour szervezőinek döntéseit mindenekelőtt a gazdasági érdekek és a gazdasági környezet befolyásolják, és a legkevésbé a sportbéli szempontok.
Fotó: MTI/EPA/Robert Ghement
Amíg elsősorban az írott sajtó volt jelen, addig az egyes szakaszok a lehető leghosszabbak voltak (300-400 kilométer, 10-16 óra), hogy minél hősiesebb legyen a dolog, minél hosszabb eposzokat lehessen róla írni, de persze legkésőbb délután azért érjen véget, hogy beleférjen a másnapi újságba. Gyakran előfordult, hogy egy szakasz hajnalban kezdődött, sőt akár előző nap este is. A rádió, majd a televízió megjelenése változtatott a rendszeren. Élőben leginkább a szakasz végét közvetítették, vagy legalábbis a nézők ezt követték, vagyis az érdek az volt, hogy a szakaszok rövidebbek legyenek, de intenzívebbek. A versenyzőknek legyen erejük az izgalmas befutóra is.
A verseny hosszú-hosszú idő óta júliusban van, ennek legfontosabb oka, hogy mind a futball-, mind a rögbiszurkolók kedvenc sportjuk nélkül töltik ezt a hónapot. Franciaországra nagyjából az a jellemző, hogy Észak inkább futballrajongó, leginkább az első világháború brit katonái terjesztették el a játékot, míg a Dél inkább rögbipárti.
Marseille a nagy kivétel, amely egyébként történetileg inkább mediterrán város, mint pusztán francia, s így kulturálisan a földközi-tengeri futballövezet része.
Az üzleti logika azt kívánta meg, hogy a versenyen úgynevezett gyári, egy-egy márkát képviselő csapatok induljanak. Ez is volt a gyakorlat egészen a harmincas évek kezdetéig. A Tour ismerői persze jól tudják, hogy a körverseny valójában egyéni megméretés, csak csapatokban. Egy idő után azonban problémát okozott, hogy maga a kerékpárgyártó iparág koncentrálódott, s az egyre kevesebb nagyvállalat képes volt a saját márkája kiválóságának reklámjaként szinte monopolizálni a versenyt. Olyan erős csapatot tudtak időnként összerakni, hogy az megölte a Tour sportértékét. Ezt elkerülendő 1930-tól a versenyen nemzeti, sőt, Franciaországon belülről regionális csapatok indulhattak kizárólag, így biztosítva, hogy egy-egy csapat ne legyen képes a legjobb versenyzőket rekrutálni. Ez így volt 1961-ig.
Jelentős hátrány volt, hogy az új rendszer erőteljesen csökkentette a szervezők bevételeit, hiszen nem lehetett többé cégektől beszedni a részvételi díjakat. Ennek kompenzálására találták ki a „karavánt”, azaz a versenyt kísérő gépkocsik konvoját, amelyek elsősorban reklámfeliratokat szállítottak szerte az országban. Ekkor jött létre az a rendszer is, hogy az egy-egy szakaszt rendezni kívánó városoktól, régióktól a szervezők pénzt kértek a lehetőségért. A verseny a helyszínek számára is jövedelmezőnek bizonyult, hiszen a több tízezer néző jócskán növelte az éttermi és a szállásbevételeket, és hozzájárult a város reklámértékének emelkedéséhez is.
Érdekes paradoxon, hogy amíg a Tour a kezdetek kezdetétől elsősorban óriási üzlet, addig maguk a versenyzők jellemzően az alacsonyabb társadalmi osztályokból érkeztek. Legendássá vált, hogy még a nyolcvanas években is a mezőnyben Laurent Fignont professzornak vagy intellónak, értelmiséginek nevezték a versenyzőtársai, mert szemüveget hordott és volt érettségije.
A „pedál proletárjai”, ahogy a hőskori baloldali sajtó írt a kizsákmányolásukról, bizony nem lettek gazdag emberek, legalábbis a Tour klasszikus korszakában. Ez is hozzátartozott a rendezvény népi mitológiájához.
Az 1936-os Tour negyedik szakaszát a francia Maurice Archambaud nyerte
Más oldalról persze az is igaz, hogy minden üzleti jellege ellenére a Tour gyorsan a francia kulturális értéktár részévé vált. Mi sem volt könnyebb ennél, hiszen az egyre népszerűbb sportág révén a verseny jellegéből adódóan, vagyis hogy a Tour körbevezet Franciaországon, a francia nemzeti érzés kifejezője is lett. A szervezők nagyon is aláhúzták ezt a „természetes határok” koncepciózus képviseletével a verseny programjában. 1906 és 1909 között az akkoriban német Elzászt is érintette a verseny, míg 1919-ben természetesen a „visszatért” Strasbourgot és Metzet is. Máig izgalomban tartja a kommentátorokat, hogy vajon a nemzeti ünnep napján, július 14-én francia versenyző nyeri-e a szakaszt, de általánosságban is elmondható, hogy főleg a tévéközvetítés révén a francia természeti-kulináris-építészeti-kulturális vagyonra kiemelt figyelem irányul, különös tekintettel a Franciaországban ismeretesen erős regionális hagyományokra.
Az esemény hazai közvetítésében külön kulturális szakértő egészíti ki a sporthoz értő riportereket.
A Tour tehát, hogy egy társadalomtudós szavaival éljünk, „a nemzeti terület szimbolikus birtokba vételének kiemelt pillanata”.
Az üzleti stratégiáktól talán nem is olyan nagyon függetlenül mára persze a Tour ezen képe jól megfér az egyre fokozódó nemzetköziesedéssel, sőt, globalizálódással. Az utóbbi két évtizedben talán nem is volt olyan Tour, amely ne érintett volna más országokat is. Érdekes, hogy ezek a külföldi szakaszok különösen sok embert vonzanak. A szervezők célzottan választják ki az országokat. 2000-ben, Jan Ullrich és Erik Zabel nagy korszakának idején a verseny Németországot érintette, míg 2014-ben, vagyis Bradley Wiggins és Christopher Froome uralkodása idején Angliából indult. De 1975 óta a befutó mindig a Champs-Elysées-n van, egy, a sport szempontjából érdektelen szakasz végén, amely azonban turisztikai szempontból talán mégsem olyan értéktelen.
Érdekesen változott meg a francia identitás ünneplésének és a verseny nemzetköziesedésének kettős tendenciája révén a Tour képe a hazai publikum szemében.
Míg a verseny régebben a modernitás nagy ünnepe volt, a technológiai haladás bemutatója, értve ez alatt magukat a kerékpárokat, de a közvetítés technikáit is, ma már mintha éppen az ellenkezője lenne igaz.
A Tour de France a hagyományok, a francia vidék és vidékiség, a történelem és a kulturális-kulináris regionális szokások, a hagyományos franciaság szimbólumának számít az egyre globalizáltabb világban.
