A demokrata német

Apjával, a szülővárosában, Lübeckben csak átmenetileg élt tanítóval soha nem találkozott, és anyja sem sokat törődött vele: Herbert Frahmot – ahogy valójában hívták – a mostohanagyszülők nevelték, prolikörnyezetben. Így került már középiskolásként a szocdemekhez, de a nácik miatt hamarosan menekülnie kellett. Norvégiába szökött, s a magát (egy lübecki hajógyár után) immár Brandtnak nevező, nyelvekben is tehetséges fiatalember a spanyol polgárháborúban több norvég lap tudósítója. Ott a kommunistákkal szemben álló katalán POUM-mal rokonszenvezett, a KGB által utóbb likvidált „trockistákkal”, akiknek hívei között ott volt például George Orwell is.

Hitlerék feltehetőleg mindezt tudták, ám amikor Norvégiát lerohanták, az új hazájának katonaruháját viselő emigránsra nem figyeltek fel – elengedték a többi hadifogollyal. Brandt Svédországba szökött tovább, ott is újságíróként s a német ellenállás támogatójaként dolgozott. Együtt elvtársával, akiből utóbb ugyancsak kancellár lett, az osztrák Bruno Kreiskyvel.

Hősünket a háború után ismét norvég egyenruhában találjuk: a berlini norvég katonai misszió szóvivője. Ezt konzervatív honfitársai még évtizedek után is megpróbálják kihasználni ellene, akárcsak születését. Konrad Adenauer nem mulasztotta el gúnyosan felemlegetni, miszerint kihívója „bizonyos Brandt, pontosabban Frahm”. Védelmi minisztere, Franz Josef Strauss pedig azt látta (alkalmasint joggal) hatásosnak, ha kijelenti: „Nem tudjuk, hol volt, mit csinált Brandt úr az 1933 után eltelt tizenkét évben – mi itt voltunk...”

A hazatért emigránsról azonban leperegtek a mocskolódások. Nyugat-Berlinben kezdett ismét dolgozni, az SPD tartományi képviselőjeként, s 1955-re már a ház elnöke. Oly népszerű, hogy két évre rá főpolgármesterré választotta a Nyugat frontvárosa. Sikere mögött a magyar ’56 is állt: amikor felháborodott nyugat-berliniek menete elindult a Brandenburgi kapuhoz, hogy túloldalán szétverje az Unter den Lindenen álló szovjet nagykövetséget (Kelet-Berlint akkor még nem zárta fal), Brandtnak a menet élére állva sikerült megakadályoznia a tragédiát, a fegyveres összecsapást.

Az ő neve – és helytállása – kapcsolódik két másik berlini drámához is. Az 1958-ashoz, amikor a szovjetek Nyugat-Berlint „szabad várossá” nyilvánítva megpróbálták bekebelezni. Azután a másik drámához, amikor 1961-ben Ulbrichték felhúzták a falat. A sikeres főpolgármester akkor már Adenauer ellenjelöltje volt a végéhez közeledő választási kampányában. A kormányfő a hírre tovább kampányolt – Brandt azonban abbahagyta, és példaképéhez, Kennedy elnökhöz fordult. Érdemi segítséget ugyan nem kapott, és az SPD nem nyerte meg a választást, de a párt és jelöltje még népszerűbbé vált.

A sors iróniája, hogy a sokak számára „áruló” Willy Brandt 1968-ban éppen a náci múltú Kurt Georg Kiesinger nagykoalíciós kormányában lett alkancellár-külügyminiszter. Két évre rá viszont már maga alakíthatott kormányt, a liberálisokkal – s ettől kezdve csinált történelmet. Ő látott hozzá, hogy Adenauerék merev ellenállása helyett próbáljanak közeledni Moszkvához és csatlósaihoz – kis lépésekkel. Az ő kormánya vette fel negyven éve a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal. Ő rogyott spontán térdre 1970 decemberében a varsói gettó áldozatainak emlékműve előtt, ő kezdeményezte a szerződéses megbékélést nemcsak a szovjetekkel, a lengyelekkel, a csehekkel, hanem a Bonn számára addig hivatalosan nem is létező keletnémet rendszerrel is. Kínos órákat okozva az ottani vezetésnek, amikor az NDK polgárai Erfurtban lelkes „Willy, Willy!” kiáltásokkal köszöntötték a vendéget. Az a politika, amellyel a konzervatívok Helmut Kohlra hivatkozva máig dicsekszenek, valójában nem Kohl, hanem Willy Brandt és munkatársai nevéhez fűződik.

Két kormány élén állt, és nem csupán a külpolitikában volt sikeres: a szociáldemokrata kancellár alatt igen jelentősen tovább fejlődött az NSZK irigyelt jóléti rendszere, közegészségügye, közoktatása, és híres, pártja által ma ismét idézett jelszava, a „merjünk több demokráciát” nagy lépésekkel vitte előre a társadalmat. Nem tudjuk, mit tett volna még, mert 1974 tavaszán, második ciklusának közepén váratlanul lemondott. A hivatalos ok: kiderült, hogy évek óta mellette dolgozó közeli munkatársát, Günther Guillaume-ot a Stasi küldte. Kutatók szerint valószínűbb, hogy Herbert Wehner, az SPD frakcióvezetője és erős embere vélte úgy: a zeniten jócskán túljutott kancellár depressziói, nőügyei, italozása miatt sebezhetővé, zsarolhatóvá vált.

Akármiként is – Brandt visszahúzódott, de nem tűnt el. 1987-ig az SPD elnöke maradt, tizenhat évig állt a Szocialista Internacionálé élén, képviselője volt az Európai Parlamentnek, és sokat tett az Észak–Dél Bizottság élén a fejlődő országokért. 1990-ben korelnökként még ő nyithatta meg az egyesült Németország parlamentjének első ülését. Másfél évre rá gyors lefolyású rákbetegség vitte el. A haldoklót Mihail Gorbacsov meg akarta látogatni, ám a feleség nem engedte be: azt hitte, rossz tréfaként szól bele valaki ilyen néven a kaputelefonba...

Amikor a bulvárlap, a Bild-Zeitung varsói térdhajtása miatt nekiment, s kioktatta, ki előtt szokás térdepelni, a mindig fegyelmezett kancellár is felbőszült. „Honnan tudják, ki előtt térdepeltem?” Lehet, hogy hívő ember volt, de legtalálóbban barátja, Bruno Kreisky jellemezte: „Olyan német volt, akitől nem kellett félni...” Európainak ezt nem kell magyarázni – ám Brandt annál többet magyarázott honfitársainak. Megértette velük, hogy az általuk kezdett és elveszített gyilkos háború számláját meg kell fizetni. Hogy lehet ugyan az NDK-t SBZ-ként, szovjet zónaként vagy „Közép-Németországként” emlegetni, de ettől a keletnémetek sanyarú sorsa nem javul, és az Oderától keletre fekvő területeket nem kapják vissza.

Azt tanította nekik, amit mi is megszívlelhetünk: „A nemzettudat nem jelenthet fölényességet, azt, hogy magunkat más népeknél többre értékeljük. A nemzettudat alapja, hogy tisztában legyünk erőnkkel, teljesítményünkkel, erényeinkkel – és korlátainkkal.” S megszívlelhetnénk egy másik mondását is: „Aki jó német akar lenni, annak ma jó európainak kell lennie.” Szívesen idézte Lincolnt. Például azt, amit honfitársainak a polgárháború után mondott: „A megosztottságban fenn nem maradhatunk...” Tán erre is figyelhetnénk.

Más német kancellárokat tiszteltek, őt szerették az emberek – írták róla. Azt is, hogy Brandtot el lehetett volna képzelni brit, svéd, akár francia kormányfőként is. Adenauert, Strausst, Kohlt lehetne? Igaz, a szociáldemokrata, akit hajdan milliók tekintettek hazaárulónak, merte hirdetni: „A németeknek nem az a dolguk, hogy különleges szerepet játsszanak, hanem az, hogy jó szomszédok legyenek...” Abban, hogy ilyenek lettek, neki oroszlánrésze van, megérdemelte, hogy Nagy Frigyes, Bismarck és a német történelem más nagyjainak sorában emlegessék.