A délibábos orosz út – Sz. Bíró Zoltán a reformkísérlet kudarcáról
– Nagyon erőltetett lenne az a feltételezés, hogy a 19. század második felében zajló, a cári önkényuralmat megreformálni próbáló, egy alkotmány létrehozását remélő, de elbukó kísérlet leírása valahogy köthető a mai orosz állapotokhoz is?
– Nem véletlenül foglalkoztatott a téma, ám a közvetlen késztetést mégsem a mai Oroszország adta. Sokkal inkább annak megértési igénye, hogy az oroszországi liberalizmus, amelynek eszmei előzményei visszanyúlnak a 19. század derekához, miért tűnhetett a 20. század elején politikailag is relevánsnak. Olyannyira, hogy 1917 tavaszán a cárizmus összeomlását követően mégiscsak egy olyan kormány állt fel, amelynek kulcsalakjai liberális politikusok voltak, akik azonban – és ez rövid időn belül kiderült – nem tudtak mit kezdeni az ölükbe hullott hatalommal. A könyv megírásakor azt próbáltam megérteni, hogy komolyan vehető perspektívának tűnhetett a liberális demokrácia oroszországi meghonosodása, vagy merő illúzió volt.
– A reform azért indulhatott el az 1854-es krími háború után, mert a Nyugatnál katonailag gyengébb Oroszország vesztett, és megint előkerült Európa utolérésének kérdése. De mi magyarázza az orosz elitnek azt a mániáját, hogy birodalmat kell építeni, miközben több hullámban is kiderült, hogy ezt nem képes fenntartani? Gyenge és civilizációsan sem feltétlenül vonzó.
– Valószínűleg ez azzal függ össze, hogy az oroszok, uralmuk kiterjesztése során ritkán ütköztek erős ellenállásba, miközben a birodalommá átalakuló országnak – amíg el nem érték északon a Jeges-tengert, míg keleten a Csendes-óceánt – nem voltak természetes határai. Másutt viszont – délen és nyugaton – az orosz állam tartósan sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Ezért aztán maga kezdett másokat fenyegetni, és próbálta meg határait kiterjeszteni, amíg tudta. A birodalom fenntartása azonban jelentős erőforrásokat kötött le, nem egy terület vonatkozásában többet, mint amit onnan „ki lehetett venni”. Ennek ellenére csak két olyan példát tudok említeni, amikor, belátva ezt, Oroszország bizonyos területekről „visszavonult”. Ilyen eset volt Alaszka eladása 1867-ben az Egyesült Államoknak, illetve az orosz expedíciós erők visszavonása a mai Kína észak-nyugati részéhez tartozó Kelet-Turkesztánból.
– A könyv végül is azt a kérdést teszi fel, hogy az alkotmánnyal nem bíró önkényuralmi rendszer valóban sajátos, külön orosz út-e, ahogyan a szlavofilek mondták, vagy inkább csak folyton elmarad a szerződéses viszonyokra, joguralomra, független bíróságokra épülő nyugati modelltől. Mi a válasza?
– Természetesen vannak sajátos jegyei az orosz fejlődésnek, de ezek mégsem olyan súlyúak és végzetesek, hogy Oroszország ne tudna hatékony gazdaságot működtető liberális demokráciává válni. Én ennek semmiféle kulturális akadályát nem látom. Nem véletlen, hogy az orosz öntudat már jó ideje egyértelműen európai. I. Pétertől kezdve semmi jele nincs annak, hogy a mintaadó orosz elit bármikor is ázsiai identitású lett volna, holott már évszázadok óta az ország jóval nagyobb része tartozik Ázsiához, mint Európához. Az sem véletlen, hogy az elit körében – a 18. század elejétől mindenképpen – ott voltak azok a csoportok, amelyek Oroszország jövőjét a nyugat-európai fejlődés eredményeinek átvételében és adaptálásában látták, és távol állt tőlük – ahogy Csaadajev fogalmaz – „az orosz nép gőgös apoteózisa”, vagyis a „különös út” idealizálása. Az már más kérdés, hogy időről időre felerősödnek azok a csoportok, amelyek elsődleges célja nem „az élhetőbb élet” biztosítása, hanem a területszerzés, az erőfitogtatás. A korlátozott erőforrások, az ország relatív szegénysége azonban arra nem ad lehetőséget, hogy ez a két cél egyszerre teljesüljön: sokak emberhez méltó élete és a nagyhatalmi tekintély.
– Nem tudom, hogy a jelcini korszak emlékeztet-e valamiben a reformokat az 1860-as években elindító II. Sándor korára, mindenesetre mindkettő fel akarta forgatni az orosz viszonyokat, és kísértett a liberalizmus szelleme. Törvényszerű volt az utóbbi bukása, a Putyin-kor eljövetele?
– Nem hiszem, hogy ez be lett volna kódolva az orosz rendszerbe, miközben az kétségtelen, hogy nagyon sok, párhuzamosan jelentkező kihívásnak kellett megfelelni. 1991 végén ugyanis nemcsak a szovjet típusú társadalmi rend omlott össze, de a szovjet államkeret is. Ráadásul az új-régi elit igyekezett – a gazdaság drámai teljesítménycsökkenése ellenére is – Oroszország nemzetközi szerepét nagyhatalomként prolongálni. Az új rendszernek egyszerre kellett versengő demokráciát és piacgazdaságot kialakítania, mindezt úgy, hogy ezekre vonatkozó érdemi történelmi tapasztalatai nem voltak. A hatalmas állami vagyon privatizálása pedig olyan csáberővel bírt, amit alighanem még a legtökéletesebb törvénykezés és a legfedhetetlenebb hivatali apparátus sem tudott volna kordában tartani. Nem is tartott. Hatalmas vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek alakultak ki, amelyek az utóbbi években újra jelentősen tovább nőttek. Eközben kevés figyelem jutott a hatékony és megbízhatóan működő intézmények kialakítására, mint ahogy a demokratikus politikai kultúra megerősítésére is. Ha pedig visszaugrunk a 19. századba, akkor ott azt látjuk, hogy II. Sándor felszabadította ugyan a jobbágyokat, de a faluközösségi – obscsinai – keretekből nem engedte ki őket. Ez több tekintetben is végzetes következményekkel járt. Egyfelől jelentősen visszafogta a mezőgazdaság teljesítményének növekedését, másfelől pedig közrejátszott abban, hogy kettős jogrendszer alakuljon ki, amelyben – legalábbis a legnépesebb csoportjára, a parasztokra nézve – egymás mellett létezett a modern kodifikált jog és a tradíciók uralta szokásjog. Vagyis soha nem egyszerű feladat reformernek lenni, és a reformok várható következményeit – akár még fontos vonatkozásokban is – előre látni.
– Az orosz reformkísérlet idején, és utána is, a hivatali elitben is sok támogatója volt az alkotmányozásnak, a politikai alapon szerveződő elitnek, a jogok és funkciók világos elosztásának. Ez ma nem kérdés, az állam erős, és látszólag mindent átfog és ellenőriz. Nem él ma már a modernista hagyomány, az utolérés reménye, a joguralom eszméje? Mára az orosz út maradt meg egyetlen, talán téves lehetőségnek?
– Nehéz erre válaszolni. Egyelőre úgy fest, hogy a jelenlegi rendszer próbálja elhitetni – és a jelek szerint sikeresen – az orosz társadalommal, hogy a nyugati modell adaptálása zsákutca, és az oroszok egyébként is kivételes nép különös elhivatottsággal. A hatalom propagandájának eredményességét jól mutatják a Levada közvélemény-kutató intézet erre vonatkozó, decemberben közreadott mérései. Ez a rossz hír. De van jó is. Az, hogy ez nem végzetszerűen van így. Évekkel korábban még egészen mást gondoltak erről az oroszok. Akkor még a nagy többség úgy találta, hogy az orosz is éppolyan nép, mint a többi. Ebből is látszik, hogy mekkora a felelőssége a politikai osztálynak a közérzület alakításában. Az orosz társadalomban most is szép számmal vannak olyanok, akik – ha nem az egyre népesebbé váló emigrációt választják – bíznak abban, hogy országuk jövőjét nem az „orosz út” délibábjának kergetése fogja meghatározni, és nem azok fogják uralni az orosz politikát, akik – az elszigetelődés újabb lépéseként – a Julianus-naptárhoz szeretnének visszatérni.
