A csodák országa
Michael Jackson különös halála, temetése, öröksége, családtagjainak vádaskodása a világsajtóban körülbelül százszor akkora terjedelmet „fogott le”, mint néhány Kínából származó számadat. Jobb illusztrációt talán nem is lehetne felmutatni annak a tételnek az igazolására, hogy a közérdeklődést jóvátehetetlenül beterelték egy „festett világba”, és nagyon kevesen éreznek késztetést arra, hogy visszatereljék a „való világban” zajló, embermilliárdok életét közvetlenül érintő, igazi nagy dolgok felé. ACZÉL ENDRE írása.
Benne élünk a recesszióban. A világ háromnegyed részén zsugorodik a gazdaság kibocsátó kapacitása.
A hitelszűke csak nem akar szűnni. A nemzetközi statisztikai szervezetek, elemzők még mindig lefelé srófolják az idei évre várható növekedési adatokat, s általában jóval 2010 utánra tolják ki azt az időszakot, amikor megint komolyan érezhetővé válik a nemzetgazdaságok gyarapodása.
Ehhez képest mondanék két számot, aztán többet is. A kínai GDP 2009 első negyedévében 6,1, a másodikban 7,9 százalékkal növekedett az előző év hasonló időszakaihoz képest. Nemhogy negatív tartományba süllyedt volna, mint az Egyesült Államoktól Nagy-Britannián és Németországon át Japánig a világ valamennyi vezető gazdasága, hanem – rövid megtorpanás után – visszaszerezte azt a lendületet, amelyért éveken át közirigység tárgya volt. Biztosra vehető, hogy év végére meglesz az a 8 százalék, amelyet a kormány az év elején jósolt.
Tény, hogy a Kínát is sújtó – mert exportpiacai szűkülésével járó – világméretű válság a pekingi kormányt is arra indította, mint a többit: gazdaságélénkítő programot indított el, megközelítően 600 milliárd dollár értékben.
Mondhatná valaki: Kínában nem mentettek sem bankot, sem vállalatot, sem jelzáloghitelest, innen a különbség. Ez a tény azonban az igazságnak csak a kisebbik felét fedi le. A nagyobbik fele az, hogy látván a külső környezet szinte kilátástalan állapotát, a kínaiak az „ösztönzéspénzt” nem exporttámogatásra, hanem a belső kereslet (fogyasztás) élénkítésére fordították.
Kínai fordulat
Ennél jelentősebb gazdaságpolitikai fordulatot az utolsó három évtized kínai történelme nem ismer. Az ország gyarapodását a hetvenes évek legvége óta alapvetően – ha nem kizárólag – az export vezérelte. Ma olyan tömegben lepi el a kínai áru a világot – de nem olcsó csecsebecse, mint a kezdeti időszakban, hanem szórakoztatóelektronikai eszközöktől a mobiltelefonokon és a legfinomabb textíliákon és divatárukon át a háztartási gépekig, és a sor tetszés szerint hosszabbítható –, hogy az sokakra valósággal sokkolóan hat.
Némi éllel: kínai árut csak maguk a kínaiak nem vásároltak. Az „exportbolond” kormány, amelynek ilyenformán sikerült kétezermilliárd dollárnyi tartalékot (!) felhalmoznia, a belső fogyasztást nem támogatta. A hitelekkel szűkkeblűen bánt. Nem a fél, hanem mind a két szemét a kivitelen tartotta. Ha 2008 telén nem változtat a viselkedésén, akkor mai GDP-adataiban exportjának 25 százalékos csökkenése mindenképp visszatükröződne, még akkor is, ha ezt importjának majdnem hasonló arányú visszafogásával „egalizálta”.
De nem. Nyilván nem kevés lelki tusa után úgy döntött, hogy az állami kézben levő bankokat felszabadítja a roppant szigorú hitelezési szabályok alól, egyszersmind a honi áruvásárlást erőteljes ártámogatással ösztönzi. 2009-ben a kínai bankok soha nem látott mértékben bocsátottak ki jelzáloghiteleket új otthonok vásárlására, egyszersmind a kormány drasztikusan csökkentette az ingatlanvásárlásokat és -eladásokat terhelő adókat és illetékeket.
A lakáshitelek 30 százalékos készpénzigényét levitték 20-ra (ha első otthonról volt szó), aminek összességében az lett az eredménye, hogy júniusban – az előző év hasonló hónapjához képest – 80 százalékkal több lakás és ház kelt el. Megszüntették a gépkocsivásárlások büntetésszámba menő adóztatását: ezáltal majdnem 50 százalékkal több autót adtak el idén nyár elejéig, mint egy évvel korábban. (Miközben fél Európát eladhatatlan ingatlanok és gépkocsik tömege lepi el.)
