A civil kurázsi

Mészáros Tamás

Ami ezekben a napokban a magyar közalkalmazottak körében zajlik, az rég esedékes volt ugyan, mégis úgy tűnt, nincs rá semmi esély. De most az eddig szétforgácsolt, egymás ellen kijátszott és megfélemlített munkavállalók és szakmai-érdekvédelmi képviseleteik mintha mégis összefognának, s közös hangon kinyilvánítják: gátat vetnek mindannak, amit a kormányzat a közoktatásban és az egészségügyben művel. Mert nem tűrhető tovább egész hivatásrendek és ellátórendszerek módszeres tönkretétele, nem tolerálhatók tovább a kaotikus állapotok és a képtelen bérek, nem vállalhatók a megalázó munkakörülmények.

A civil tiltakozás hullámai ugyan egymástól függetlenül csaptak fel – a pedagógusok és az orvosok aligha terveztek bármiféle egységfrontot alakítani –, de amikor a Miskolci Herman Ottó Gimnázium tanárai nyílt levélben hívták fel az ország valamennyi iskoláját, hogy csatlakozzanak a demonstrációhoz, azzal szinte egy időben alakult meg a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezete, amelynek alapítói megelégelték az egészségügyben dolgozók különféle szervezeteinek eddigi tehetetlenségét. Az új érdekképviselet annak a petíciónak a szellemében lépett fel, amit nemrég több száz orvos küldött Balog Zoltán miniszternek: a hálapénz „intézményét” elutasító doktorok tételesen felsorolták, milyen mélyreható változtatásokat tartanak elengedhetetlennek a gyógyító ellátás teljes vertikumában.

Ezek a követelések tehát most óhatatlanul egymást erősítik – feltéve, hogy a protestáló megmozdulások ezúttal nem bizonyulnak kérészéletűnek. De miután a múlt hét végén egyik napról a másikra nőttön nőtt a csatlakozó magánszemélyek és szervezetek száma – csak addig több mint hetven tantestület és hétezer tanár írta alá a miskolciak levelét –, s aztán a 125 éves Magyar Pedagógiai Társaság külön állásfoglalásban fejezte ki egyetértését, hát remélhető, hogy ezt a jogos rebelliót már nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Mint ahogy az orvosok és a Sándor Mária vezette ápolónők sem hagyják majd kijátszani magukat egymás ellen, mert megértik, hogy csak együtt lehet esélyük a kormányzattal szemben. És korántsem lebecsülhető a jelentősége annak, hogy végre más ágazatok szakszervezetei is kifejezik szolidaritásukat.

Világosan látható, hogy a közoktatás és az egészségügy anomáliái minden szakmai különbözőségük ellenére is lényegében egy tőről fakadnak. Mindkét terület kormányzati restrikciója ugyanannak a hatalomtechnikai felfogásnak, mondhatni meggyőződésnek „köszönhető”. Ez a rezsim nem hisz abban, hogy a társadalmi ellátórendszerek normális, kielégítő, mi több, jó minőségű működtetése a választók hálája révén megtérül. Miután a Nemzeti Együttműködés Rendszere valójában kizárólag a belpolitikai marketingre épül, csak olyan áruakciókba fektetnek, amelyek a hozzájuk rendelt kommunikációs kampányokkal, a folyamatos, kedvező kereskedelmi ajánlatok mintájára a lehető legnagyobb hasznot hajtják. Ilyen volt mindenekelőtt a rezsicsökkentés és a még hatékonyabb migránsellenes uszítás; eddig ez a két nagy lelemény vitte a prímet. De akadnak persze kisebb jelentőségű projektek, mint amilyen a Várbazár többszöri felavatása, a forszírozott stadionépítések, a korlátozott hatókörű hitelprogramok meg a kiemelten támogatott nemzetközi sportversenyek. Ezeknek a „termékeknek” mindegyike valamely célzott társadalmi csoport feltételezett kedvére szolgál, és valamennyi az újdonság, a rendkívüliség érzeté kívánja kelteni. Nem mellesleg rengeteg pénzbe kerülnek – ám hasonlíthatatlanul kevesebbe, mint amekkora forrásokat az igazi, nagy horderejű közösségi szolgáltatások rendbetétele, majd szisztematikus fejlesztése igényelne.

A rezsim attól tart, hogy a közoktatás, az egészségügy, valamint a szociális ellátások konszolidációja a lakosság szemében aligha tűnne különleges kormányzati teljesítménynek. Ha minden úgy szuperálna, ahogy kell, azt a választók hamar megszoknák, és egyszerűen az állami kötelezettség magától értetődő abszolválásának tekintenék. A világnézetileg semleges, szellemileg igényes és korrekt iskolarendszer vagy a garantáltan megbízható kórházi ellátás voltaképp természetes volna; de félő, hogy egyikkel sem lehetne a kormánypárt kivételes és persze „nemzeti” elhivatottságát propagálni.

A másik ok, amiért az orbáni társadalompolitika nem költ eleget a közszolgáltatásokra – és így a közalkalmazottakra sem – viszont egyszerűen az, hogy a rendszer „unortodox” gazdaságpolitikája nem képes előteremteni az ahhoz szükséges összegeket. Immár évek óta elhallgatott, sőt elhazudott tény, hogy a magyar kormány vállalt hiánycélja valójában nem teljesíthető – illetve csak a nagy társadalmi ellátórendszerek súlyos alulfinanszírozásának árán. Gondoljuk meg: 2010 óta az Európai Unió több ezer milliárdos támogatása, a magánnyugdíjpénztárak vagyonának elkonfiskálása és a mértéktelen szektorális különadó együttvéve sem volt elegendő a költségvetési hiány három százalék alatt tartásához. Kellettek még hozzá azok a súlyos százmilliárdok is, amiket éppen az oktatás és a gyógyítás kasszájából vontak ki folyamatosan.

Az iskolák és a kórházak szenvedték meg azt, hogy Orbánék teljesítették az unió, a nemzetközi piacok és a magyarországi befektetők – egyébként jogos – elvárását. Mert ha a pedagógus- és orvosbéreket érzékelhetően rendezték volna, ha a kórházak nem volnának folyvást eladósodva, ha nem kellene órákat várni az ambulanciákon, ha rendes élelmezést kapnának a betegek, ha a kényszerű teljesítményvolumen-korlát nem hátráltatná a műtéteket – és persze ha lenne elegendő ápoló és sebész, aneszteziológus és röntgenes –, akkor a büdzsé hiánya akár a hat-hét százalékot is kitenné. Ami pedig magyarán azt jelenti, hogy a közszolgáltatásokat és a közalkalmazottakat a magyar állam a saját bevételeiből valójában nem tudja fenntartani, nincsenek meg hozzá az anyagi eszközei – miközben a kormány emberei lankadatlanul azt hazudják, hogy az ország gazdasága stabil és mutatói egyre javulnak.

De hát miféle stabilitás az, ami beteg emberek életét teszi kockára, a jövő generációit pedig elzárja attól a tudástól, amire egzisztenciájukat alapozhatnák? Ezek a legkevésbé sem demagóg kérdések; ma már kétségkívül ott tartunk, hogy részben a korlátolt és provinciális kormányzati politika, részben az uralkodó, privilegizált csoportok önzése és harácsolása lesöpri az állampolgári közösség elemi érdekeit. A NER nem megoldja, legfeljebb kíméletlen cinizmussal „kezeli a problémákat”; a tanárok panaszát azért meri negligálni, mert jól tudja, milyen kiszolgáltatottak az amúgy minden vonatkozásban becsődölt Kliknek és mennyire félnek a központi retorziótól. Az orvosokról és a nővérekről meg azt gondolja, hogy aki közülük a nyugati bérek miatt megy külföldre, azt némi fizetésemeléssel úgysem tudja itthon tartani – hát inkább meg se próbálja.

Ha azonban az újabb jelek nem csalnak, és az egymással szolidaritást vállaló, öntudatra ébredt közalkalmazottak ezentúl csakugyan képesek lesznek összehangoltan kiállni a jussukért, akkor a civil kurázsi változtathat eleddig oly méltatlan helyzetükön. Mert Lázár János ma még ugyan pökhendien kijelentheti, hogy a tanároknak az oktatási rendszer helyett inkább a képzés minőségével kellene foglalkozniuk – „nem tehetnek úgy, mintha a diákok csökkenő tudásához nem lenne semmi közük” –, de ez az üres szájalás csak arra vall, hogy a kancelláriaminiszter nem fogta fel, mi történik körülötte. Nem érti, hogy ha immár az értelmiségi középosztály mind szélesebb rétegei elégelik meg a kormányzati hitványságot, akkor előbb-utóbb felébreszthetik az egész, jobbára még mindig kábult társadalmat.