A Bösendorfer feladja bécsi központját
A városukra, jelképeikre oly büszke bécsieket valósággal sokkolta a hír, hogy a végképp kiköltözik Bécsből, s a jövőben a nemzetközi értékesítést is a termelés helyszínéről, Bécsújhelyről intézik. Ezzel értelemszerűen megszűnik a csinos kis székházban berendezett koncertterem, ahol a zeneértők számára mindig akadt csemege.
Még csak az sem mondható, hogy a világválság okozza a nevezetes hangszer gyártásának végelgyengülését. A folyamat évekkel ezelőtt elkezdődött, s a jelek szerint feltartóztathatatlan: a máig kézműves módszerekkel gyártott, munkaidő-igényes zongorát lekörözte a Steinway. Márpedig a legújabb tulajdonos, a japán Yamaha nem olyan szentimentális, hogy a hagyományt a veszteségek elé helyezze.
Tény ugyanis, hogy ma már évente kevesebb, mint 300 darab kel el a méregdrága hangszerből. Pedig a Bösendorfer igazán világhírű, már csak azért is, mert köztudott: még Liszt Ferenc legendásan erőteljes kézmozdulatait is jól állta, eközben pedig minden tekintetben megfelel a mai koncertkövetelményeknek. Hiába. Egyre kevesebb sztár zongorista játszik Bösendorferen.
A márka első pillanattól kezdve hozzátartozott a Musikvereinhez és a Filharmonikusokhoz: Ludwig Bösendorfer, a cégalapító fia és örököse maga is tehetséges muzsikus, ugyanis a koncertterem 1870. január 5-i nyitására 14 darabot ajándékozott az intézménynek az akkor már híres hangszerből.
Az édesapa, az 1794-es születésű Ignaz Bösendorfer, miután az akkori legjobb zongora- és orgonakészítőnél, Josef Brodmannál kitanulta a mesterséget, a belvárosi Herrengasse-ban, a Liechtenstein palota oldalszárnyában alapította meg birodalmát. Miután 1828-ban megkapta az iparengedélyt, a termelés hamar átköltözött a Josefstadtba. Itt kezdődött a zongora páratlan karrierje: 1839-ben Bösendorfer új modelljével elnyerte a bécsi ipari kiállításon az első díjat, a kicsiny műhely K.u.K. beszállítói rangra emelkedett
1867-ben Hans Makart festőművész formaterveivel megalkotta a bécsi világkiállításra elfogadott modellt. Halála után tehetséges muzsikus fia, az üzem vezetését átvállaló Ludwig szabadalmaztatta a Bösendorfer zongora mechanizmusának előállítását. 1870-ben a gyorsan gyarapodó üzem az akkor külvárosnak számító IV. kerületbe, a Graf Starhemberg utcába költözött.
Ez az az egyemeletes épület, amelyet a cég, az itt működő Bösendorfer teremmel együtt nemsokára felad. Utóbbinak volt azonban egy sokkal tekintélyesebb elődje: a már említett Ludwig a központi irodának helyet adó Liechtenstein palota tulajdonosát rávette, hogy a kitűnő akusztikájú lovardát koncertteremmé alakítsa. 1872-től a bécsi zenei élet egyik központja volt ez a belvárosi palotában működő 700 fős befogadóképességű Bösendorfer- terem.
1913-ig a kor nagy mesterei hangversenyeztek itt, a cégtörténet feljegyzéseiben Liszt, Brahms, Rubinstein, Bartók, Grieg, Mahler neve egyaránt szerepel. Nem rivalizált soha a Musikvereinnel: méreteinél fogva itt inkább kamarazenei hangversenyeket tartottak. A Herrengasse átépítése miatt azonban lebontották az útban lévő épületet, s csak később, 1983-ban sikerült a Graf Starhemberg-Gasse 14-ben egy korábbi műhelycsarnokból újra méltó helyet teremteni a koncerteknek. Igaz, itt mindössze 150 fő élvezheti a nívós hangversenyeket, a Bösendorfer zongora hangzását.
A Graf Starhemberg utcában évtizedek óta nem gyártanak már zongorát, ám a múzeum némi betekintést enged a régmúlt időkbe. A fotókból és nevezetes tárgyakból, egykori modellekből összeállított kiállítás sokat elárul a patinás cég múltjáról, az alapító dinasztiáról.
A termelőüzem az alig 30 kilométerre lévő Bécsújhely egyik elhagyott bútorgyárában talált megfelelő teret a roppant hely- és időigényes gyártáshoz. Félő, hogy a nemzetközi értékesítés, a cégközpont kihelyezése tovább rontja az esélyeket, nem biztos, hogy az érdeklődők rászánják az időt a vidéki kirándulásra. Pedig aki megteszi az utat, nem bánja meg, izgalmas folyamatba nyerhet betekintést.
A nevezetes zongora minden darabja egyedi, kézi megmunkálással készül. A konstrukció ugyan a megfelelő modell szerint azonos, ám a kidolgozás és ellenőrzés igen aprólékos, a külső megjelenési formát, a színt, a burkolóanyagot pedig szigorúan a megrendelő kívánsága szerint alakítják. Mindez 62 hetet vesz igénybe, s akkor még nem számoltuk a nyers faanyag legalább egyéves előkészítését. A termelési technológia lényegében nem változott a kezdetekhez képest, legfeljebb a szerszámok korszerűsödtek. Nincs késztermék-raktár, ám annál nagyobb helyet foglalnak el a külön kezelést igénylő alapanyagok.
A fedett udvar hatalmas fatelep: a gondosan szétválogatott, akkurátusan felpolcolt fahalmok mindegyikén címke tünteti fel az évjáratot és a származási helyet. Egy teljes évig szárad a nyersfa, utána formára vágják. Újabb fél év pihenő következik. Csak a másfél év letelte után alakítják ki az igazi formát és hozzák össze a fémszerkezettel. Az anyag Csehországból és Amerikából érkezik, s szintén fél évig pihen a feldolgozás előtt.
A tágas csarnokokban nyomon követhető az aprólékos farigcsálás, aminek köszönhetően minden fázisban kicsit alakul a végső formájára ilyenkor még csak nyomokban emlékeztető majdani zongora. A különböző folyamatok jó ideig asztalosmunkát jelentenek, annak is a legősibb változatát - egyetlen szerszámmal elmélyülten barkácsoló munkást. Aprólékos munkának tűnik a billentyűk beillesztése is. A zene először egy későbbi munkafázisban, a hangok kiválasztásánál bukkan fel, nem túl vonzó formában. Ugyanaz a hang ezerszer csendül fel. A monotóniából csak a szakember érzi ki a leheletnyi eltéréseket.
A név régen nem azonos a tulajdonossal. Örökös hiányában már Ludwig Bösendorfer kénytelen volt eladni az üzemet: 1909-ben barátja, Carl Hutterstrasser vette meg a céget. A nehéz idők az első világháborúval kezdődtek: az 1913. évi 434 darabos termelés 1916-ban százra csökken. A következő évtizedek még több rémséget tartogattak: a második világháborúban a kész hangszereket tűzifának használták.
Amikor a szövetségesek 1945-ben átvették Bécs irányítását, az is csoda volt, hogy még mindig készült 11 zongora - amit élelmiszerre cseréltek be. Lassan mégis beindult a termelés, a kereslet is nőtt valamelyest. 1966-ban a cég részvénytársasággá alakult, s nem lévén örökös, a többségi tulajdont az amerikai Kimball International konszern vásárolta meg. A cégbejegyzésen kívül minden más maradt a régiben.
Rohamos fejlődés kezdődött. Az első világháború előtti termelést 1975-ben sikerült ismét túlszárnyalni, újabb és újabb modellek készültek. A skála a legkisebb,170 centiméterestől a legnagyobbig, a 290-es, 97 billentyűs, nyolcoktávos Imperialig terjed: utóbbi súlya 570 kg, ausztriai ára pedig a külső kivitelezéstől függően jócskán meghaladja a százezer eurót.
A nyolcvanas években a termelés meghaladta az ezer darabot. A következő tulajdonos, a BAWAG bank, amely 2001-ben vette meg a céget, nem sok jót hozott, megindult a hanyatlás. Így nem volt nagy a bánat, amikor 2007 végén ismét külföldi, japán tulajdonba került. Most viszont senki nem veheti zokon, hogy aYamaha megelégelte a 18 millió eurós veszteséget. Minimum négyszáz zongora eladása szükséges a rentabilitáshoz – a forgalom tavaly nem érte el a 300-at.
