A bohóc neve: Šešelj

Történt valamikor a kilencvenes évek legelején, hogy a Panoráma stábjával az akkor szárnyait (és mérgezett nyilait) bontogató Szerb Radikális Párt belgrádi központjában jártunk, és interjút készítettem a pártelnök, csetnik vajda Vojislav Šešeljjel. A délszláv háborúk előkészítő fázisában (ellenségkeresés, gyűlöletkeltés, médiaháború) a szerb szélsőjobb groteszk figurája csak öntötte magából a horvátok iránti átkokat. Megjelölte nagy-Szerbia új határait (Karlobag–Ogulin–Karlovac–Virovitica), majd ránk nézett, és álmodozó, jövőbe látó tekintettel nekünk szögezte a kérdést: „Akarják Fiumét (Rijekát)? Hát az mindig is magyar volt! Maguknak adom!” Így jutott Magyarország ismét, ha csak egy villanásnyi lázálom erejéig, tengeri kikötőhöz.

Šešelj az ezt követő években is hű maradt ellentmondásos önmagához. Bohózatba illő „látogatásai” a Horvátországban garázdálkodó szabadcsapatainál, pókhasán szétnyíló katonai zubbonyban, feje búbján az elmaradhatatlan csetnik szőrmesüveggel, a külsőségek dacára halálos fenyegetést jelentettek. Zavaros, soviniszta nyilatkozatai megideologizálták a rablógyilkosságokat: a holtrészeg szerb haramiák alkoholmámorukban emiatt nemcsak az ellenség (horvát, utána bosnyák) hűtőjét, tévéjét, videóját látták lelki szemeik előtt, hanem valami zavaros „új hazát” is. Még a szerbiai horvátok sem úszhatták meg szárazon, mert például a szerémségi Herkócán az ottaniak kiüldözését a vajda a helyszínen önmaga irányította. A vajdasági magyaroknak legalább szendvicset és egyirányú autóbuszutat „ígért” Magyarország felé.

A hágai bíróság a nagy délszláv (plusz albán) viharok után, 2003-ban vádat emelt Šešelj ellen, méghozzá háborús bűnök miatt, amelyeket Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Kosovo és Vajdaság területén követtek el. A kiszámíthatatlan vajda gondolt egyet, és önként távozott Hágába. Nagy lármával és talpalávalóval búcsúztatták hívei, ahogyan a katonaságba bevonuló ifjakat szokás búcsúztatni Szerbiában: büszkeségtől dagadó keblű atyák és könnyes szemű anyukák kíséretében.

Több mint egy évtized alatt a Šešelj-perben nem született döntés (mint ahogy a néhai Milošević ügyében sem), habár az ügyészség váltig állítja, hogy a vádirat minden pontja áll. Közben a vajda megbetegedett a scheveningeni börtönben, vastagbélrákkal megműtötték, és a bíróság úgy döntött, ha Szerbia befogadja, hazaküldi gyógykezelés, lábadozás céljából.

A mai szerb hatalom, amely Šešelj szárnyai alatt cseperedett fel háborús bűntárssá, majd őt cserbenhagyva „demokratává”, mást nem tehetett, mint fogvicsorgatva, de visszafogadta az eredendő bűnök koronatanúját. Ő pedig – betegség ide, gyógykezelés oda – azonnal harsány kampányba kezdett valamikori tettestársai (Aleksandar Vučić kormányfő, Tomislav Nikolić köztársasági elnök) ellen. Nemes egyszerűséggel a nemzet legnagyobb árulóinak nevezte őket, és élete egyetlen céljaként a hatalomból való elűzésüket jelölte meg. A repülőtéri fogadtatásakor nem volt túl élénk az érdeklődés, és a Belgrád központjában megtartott „nagygyűlés” is inkább a bámészkodók és nem a hívek tömegét csalta ki az utcákra.

A szerbiai állapotok álságos mivoltára mi sem jellemzőbb, hogy Šešelj újbóli megjelenése, ha néhány napra is, léket ütött a szerb sajtó egyszólamúságán (tisztelet az egy kézen megszámolható kivételnek). A Vučić kormányfő szinte teljes ellenőrzése alatt álló és a piacon domináló bulvársajtó vette magának a bátorságot, és a vajda nyilatkozataival árasztotta el az országot. Utána azonban minden visszabillent a szorosan ellenőrzött sajtó normális medrébe.

A szerb hatalom természetesen azonnal összeesküvés-elméletekkel rukkolt elő. Az egyik miniszter, aki Milošević Moszkvában (jól) élő özvegyének egykori szélsőbalos pártjában is már reményteljes üdvöske volt (és mellesleg követendő példának tartja a magyar kormány közmunkaprogramját), egyenesen az amerikaiakat jelölte meg mint fő összeesküvőket. Nem elég, hogy a hágai bíróságnak is amerikai elnöke van, most még szándékosan is a nyakukra küldik a vajdát, hogy ezzel destabilizálják Szerbiát (értsd: a Vučić-kormányt), mert az a Nyugatra (EU) vezető úton nem hajlandó lemondani örök szerelméről, a nagy orosz testvérről.

Erről az egyoldalú hódolatról csak annyit, hogy miután Putyint minden képzeletet felülmúló pompával és alázattal fogadták Belgrádban, az orosz elnök úgy döntött: Szerbia számára 28 százalékkal csökkenti a leszállítandó gáz mennyiségét. Az érzelmi összefonódásokon túl azonban lehet, hogy ez utóbbinak prózaibb okai is vannak: például egy 200 millió eurós szerb tartozás...

Szerbia mindenható miniszterelnöke nem vizsgázott jelesre a vajda mind harsányabb Európa- és Nyugat-ellenes nyilatkozatai közepette. A hágai törvényszék ugyanis – nem csak a rossz nyelvek szerint – a többi között azért engedte szabadon a nagybeteg Šešeljt, mert nem akart még egy halálesetet a scheveningeni börtönben (Miloševićtyel szívroham végzett, Dragan Babić, az egykori horvátországi szerb bábállam fogorvos elnöke pedig öngyilkos lett). Emiatt beleegyeztek a vajda minden feltételébe, például hogy minden feltétel nélkül engedik szabadlábra. Csak azt kellett megígérnie, hogy az ítélethirdetésre visszamegy Hágába. A vajda Belgrádba érkezésekor azt mondta, önként vissza oda nem megy. Ehhez a miniszterelnöknek (volt tanítványának) le kell őt tartóztatnia.

Az egyébként állandóan és mindenhol nyilatkozó Vučić ahelyett, hogy ezt simán kilátásba helyezte volna, hallgatott, valami ködszerű reformokról beszélt, és hagyta, hogy munkatársai továbbra is terjesszék az amerikai összeesküvés elméletét. Több független szerb hírmagyarázó szerint ez is annak a jele, hogy lassan elfogy a muníció Szerbia EU-ba igyekvő politikájának fegyveréből. És marad Oroszország. Amit a vajda is lelkesen hirdet.

Šešelj „feltámadása” még nagyobb viharokat váltott ki Horvátországban. Első pillantásra ez érthető, hiszen a vajda csetnikjei (az egykori szerb rablóvezér, Arkan „tigriseivel” együtt) gaztettek sorozatait hajtották végre ebben az akkor éppen elszakadó országban. A második pillantás azonban már józanabb és tisztább képet mutat: Horvátországban választási kampány van. A baloldal által jelölt és támogatott eddigi elnök, Ivo Josipović a népszerűségét rohamosan veszítő szociáldemokrata kormány egyetlen reménye maradt, hogy december 28-án győzelmével stabilizálja a Milanović-kabinet hatalmát.

A vajda kapóra jött: lehet ismét Szerbiára mutogatni, amelynek „el kell határolódnia Šešeljtől, ha az EU-ba akar jutni”. A nacionalista felhangok célja kifogni a szelet a jobboldal (HDZ) magától értetődő sovinizmusából. Emiatt a Szociáldemokrata Párt európai parlamenti képviselője, Tonino Picula elérte, hogy az EP határozatban szólítsa fel a hágai bíróságot, vonja vissza Šešelj szabadon bocsátására vonatkozó döntését, Szerbiát pedig arra, hogy határolódjon el a vajda kijelentéseitől.

A bohóc már többet elért, mint amennyit gyér közönsége alapján remélhetett volna.