Záróképek

– Korábban említette: kevés regényt képes elolvasni. Miért ír akkor mégis regényeket?

– Magát a műfajt szeretem, de a szerzők közül csak keveseket. Számomra azok a könyvek fontosak, amelyekben a társadalom egésze megjelenik és a korszak jellegzetes figuráit árnyaltan, hitelesen jellemzi az író. Szeretem Proust, Musil vagy Bernhard, Sebald műveit, egy-két magyar írót is. Viszont egyetlen hazai irodalmi csoporthoz sem tartozom: kívülálló vagyok, ami nagy hátrány. A honi irodalmi élet provinciális és sznob: a nevek számítanak, a színvonal kevésbé.

– A Ckó, a fényképész könyvbemutatóján többek közt Závada Pál elemezte a regényt, amely szerinte a 20. század enciklopédiája is.

– Nehéz volt idáig eljutni. Kétkötetes családregényem, a V. és Ú., 2013-ban jelent meg. Tizennyolc évig készült. Ezt úgy kell érteni, hogy nyolc évig írtam, aztán abbahagytam, többször elkezdtem, abbahagytam, közben írtam esszé- és drámakötetet, végül tízéves nekifutással befejeztem.

– A „Ckó” is robusztus családregény: egy polgári értelmiségi művészfamília nemzedékeinek sorsát követi a századfordulótól a rendszerváltás utáni évekig. Rendkívül olvasmányosan mutatja be a különböző történelmi korszakokat is. A hazai politika képtelen szembenézni a múlttal. Az irodalom vállalja magára ezt a feladatot?

– Az irodalom egyik legfőbb küldetése megmutatni, amit a politika inkább elrejteni, elhazudni akar. A regény a társadalom megismerésének legfontosabb, pontosabban legőszintébb eszköze, épp ezért alapvetően erkölcsi műfaj. Előző családregényem főszereplője egy házaspár volt: a feleség, Virágh Emma író, férje, Újhely Gyula zsidó származású szociológus. Abban a könyvben sok mindent elmondtam a diktatúráról, a holokausztról, a zsidóságról, de érintettem a megszülető demokratikus rendet is. Az új családregényemben egy fényképészdinasztia történetét mesélem el. A főszereplő egyik nagyapja, Boroczkó Lénárd az orosz fronton megcsinálja úgymond a polgári forradalmat. Az a kívánsága, hogy az elsőszülött unokáját – a Boroczkó név után – Ckónak becézzék majd. Ez az unoka, Boroczkó Tamás a regényem főszereplője. Ő is fotográfus, apja is az volt, fia is az lesz. E művésznemzedék tagjai végigfényképezik a magyar történelem elmúlt évszázadának fontos eseményeit.

– Forradalmak és ellenforradalmak követik egymást a regényben, majd megtorlások, börtönök, ám az új hatalmak vezetői épp olyan kegyetlenek és igazságtalanok, mint az elődeik. A diktatúrák módszerei változnak, az elnyomás azonban nem.

– Az én értelmezésemben a forradalom és ellenforradalom működése ugyanaz: mindkettő az erőszakról szól, véres megtorlásokról; az emberek ideológiák kiszolgálóivá, áldozataivá válnak. A fotográfusdinasztia tagjai azonban megpróbálnak ideológiáktól mentesen, saját polgári értékrendjük alapján élni.

– A mű egyik legfontosabb kérdése, lehet-e autonóm értelmiségiként, független művészként létezni és alkotni elnyomó rendszerekben.

– Fotográfus hőseim ebben mindig kudarcot vallanak, mégis feszegetik szabadságuk határait. Olykor ironikus, provokatív képeken figurázzák ki a hatalmat. Boroczkó Lénárd például a századfordulón Pécsett nyit fényképészműhelyt. Később bíróság elé állítják, mivel önarcképein Ferenc Józsefnek maszkírozva, császári jelmezben jelenik meg, s gúnyolódó portréit az üzletében közszemlére tette ki. Fia, Menyhért, haditudósító fényképész lesz a második világháborúban, büntetőalakulatba kerül, mert fotóin a vérengzések poklát is megmutatja, mindazt, amit a hivatalos politikai propaganda titkolni akart. Az orosz frontról hazaküldött képeit a cenzúra nem engedi itthon megjelenni, sőt Menyhért anyját és feleségét is börtönre ítélik. Az ő fia, Ckó az ötvenhatos forradalmat fotózza. Újságoknál próbál elhelyezkedni, de az ő alkotásait is cenzúrázzák, kiállításait betiltják. Besúgásra akarják kényszeríteni, s amikor ezt megtagadja, kirúgják az állásából.

– Ckó fia, Dániel pedig már Nagy Imre újratemetésén fényképez a Hősök terén 1989-ben. Nincs ideje megvárni az utolsó szónokot, így lemarad az akkor még ifjú liberális Orbán Viktor beszédéről. E dramaturgiai húzással oldotta meg, hogy ne kelljen Orbánról írnia?

– Ez volt a célom. Régebbi korok politikusait – Tisza Istvánt, Horthyt, Rákosit és Kádárt – megnevezem, megidézem a történetekben, csakhogy ők már a történelmi múlt részei. A jelenre még csekély a rálátásunk, ezért is nehéz az irodalmi ábrázolása. Nem akartam mai pártokat és vezetőiket szerepeltetni a szövegben, mert az más irányba vitte volna az egész könyvet. A regénynek nem az aktuálpolitizálás a dolga, ez inkább a publicisztika műfaja. Ugyanakkor hőseim sorsát a rendszerváltás után is követem, és közben bemutatom a társadalmi folyamatokat.

– Beszél a mindent elárasztó korrupcióról, a tömeges elszegényedésről, a szellemi élet elsivárosodásáról, a celebvilág szánalmas tündökléséről. A regény záróképei azt üzenik: sem a társadalom, sem a művészet nem lett szabadabb.

– Ami azért is fájdalmas, mert a rendszerváltás idején nagyon sokan küzdöttünk azért, hogy Európának ebben a régiójában is ugyanolyan liberális demokrácia szülessen, mint Nyugaton. Néhány volt szocialista országban ez többé-kevésbé megvalósult. A demokratizálódás nálunk sikerült a legkevésbé.

– Az okain is tűnődött?

– Nem foglalkoztam ezzel a regényemben, de tény, hogy Közép-Európában sehol nem jött létre olyan politikai alakulat, mint a Fidesz, sehol nincs olyan vezér, mint Orbán Viktor, aki a személyi kultuszát építve rátelepedett az egész országra. Mindent ő irányít, minden vezető posztra egykori kollégiumi társait vagy későbbi barátait nevezte ki. A köztársasági elnök Orbán embere, a főügyész Orbán embere, a miniszterek, a Magyar Nemzeti Bank elnöke mind az ő haverjai. Ez máshol elképzelhetetlen. A szlovák kormányfő, Fico is rendkívül autoriter személyiség, de az ottani köztársasági elnök abszolút független, és gyakran ütközik Ficóval. Romániában miniszterelnökök és miniszterek ellen indítottak ügyészségi vizsgálatot. Lengyelországban Kaczyński, Orbánnal ellentétben, a háttérbe húzódott, bár ő irányít mindent. Ráadásul a lengyeleknél erősek az ellenzéki pártok és civil mozgalmak, százezrek tüntettek a mostani kormány ellen is. Nálunk a választópolgár meghunyászkodik és elfogadja, hogy itt diktatúra van – de ez nem is csoda, hiszen, ne feledjük, a diktatúrával szemben fellépni igen kockázatos.

– Sok szavazó inkább abba fásul bele, hogy nincs ellenzéki alternatíva.

– Az ellenzék valóban borzasztóan működik, egy-két embert leszámítva, akik mögött viszont nincs igazi szervezet vagy párt. A választók többsége kényszerűen berendezkedett Orbán önkényuralmára, ami egyenes folytatása Horthy és Kádár rendszereinek. Átvette azok szimbólumait, ideológiáit. A magyar családoknak ezekről vannak történelmi tapasztalataik, megtanulták, hogyan igazodjanak az elnyomó rezsimekhez. De vajon tehetnének-e másképp? Hiszen az, hogy nincsen demokrácia, azt jelenti: az állampolgár védtelen. Nem kevés bátorság kell az ellenálláshoz akkor, amikor a centralizált államhatalom keze ismét mindenhová elér, és az állampolgárt egzisztenciális ellehetetlenülés fenyegeti, ha megpróbálja politikai jogait gyakorolni, saját vagy csoportja érdekeit képviselni a nyilvánosságban vagy akár csak helyi, munkahelyi szinten. Erről hangsúlyosan szó van a regényemben. Márpedig ellenzék híján, amely képviselhetné és megvédhetné az állampolgárt, nincs más út – de ez sincs. Orbán nem azért győz, mert népszerű – noha kétségtelenül nem népszerűtlen, de ezt tudjuk be a jól felépített hazugságrendszernek és a monopolhelyzetben lévő médiája által terjesztett aljas propagandának –, hanem mert teljes egészében felszámolta a hatalomváltás előfeltételeit.

– „Magyarország kicsiny, beszűkült, elképesztően előítéletes ország, ami az értelmiség miatt is így van, mert az is ilyen. Annak a népnek, amely boldogtalan és elégedetlen, amely utálja a demokráciát, megveti, lenézi, annak vezér kell, hát most megválasztottak egyet, aki a hatalom érzetét a bosszúállás öröméből vezeti le. A demokrácia máris romokban” – ezt ön mondta 2010-ben.

– Pedig akkor még csak pár hónapja voltak hatalmon Orbánék. Még nem lehetett tisztán látni, hova vezet majd a demokratikus jogállam lebontása. Az értelmiség, mármint a jobboldali, aktívan részt vett a demokrácia felszámolásában. Vagy baloldaliként tétlenül nézte. A jobboldali és szélsőjobboldali aljas ideológiákat is értelmiségiek terjesztik. Létrehozták saját közösségeiket, médiájukat, kutatóintézeteiket. A liberális oldalhoz, illetve a baloldalhoz tartozó értelmiség meg passzív, még a saját táborukkal, egymással sem szolidárisak, ahol csak lehet, igyekeznek egymást fúrni, kiszorítani. Az önmagát liberális demokratának tartó értelmiség önfelszámoló lett. A hazai szellemi légkör mérgezett. A jelenlegi hatalom már csak ezért is kényelmesen berendezkedhet hosszú távra.