Volt egyszer egy Odeon

2003 áprilisában nyitotta meg kapuit az Odeon Lloyd Mozi, amikor az egykor Duna Mozi névre hallgató filmszínházat az Odeon korábban filmkölcsönzéssel és forgalmazással foglalkozó csapata lehelte be élettel. Akkor, az egyetemi jegyzetcserének helyet adó Odeonból a kávézó jellegzetes, semmi mással össze nem téveszthető illata áradt.

Az Odeon a délutáni marlenkázások tették emlékezetessé: munka- és baráti találkozók törzshelye lett, ahol komoly fejtörést okozott az ember számára, hogy presszókávét, hosszú kávét, kettő, netán három decis tejeskávét kérjen. Az emeleti VHS kontra DVD, Truffaut vagy Fellini, művészfilm vs. good movie dilemmákról már nem is beszélve.

Élmény volt lecsapni az új megjelenésekre, lesni a "tékások" filmpontozásait, haverokkal tippelgetni, alaposan megfigyelni, aztán eldönteni, melyik dolgozó ízlése passzol leginkább a miénkhez? Szájról szájra terjedt a hír, mintegy nagyvárosi legendaként, hogy az Odeon tékáiba (négy is volt belőlük egykor: Puskin, Corvin, Hollán és a budai Tabán) munkatársként bekerülni „csak úgy” nem lehet, hogy a jelentkezőket kemény filmtörténeti kérdőívnek vetik elébe. És az elmaradhatatlan mozis emlékek: Becstelen Brigantyk szilveszterkor, melyet utána órákon át tartó vita követ, Szerzők, Rövidlátók, Oly sokáig szerettelek, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

Aztán egyszer csak – véletlennek, szerencsének, sorsnak – köszönhetően kívülről a színpad mögé kerülni, belülről látni mindazt, amit addig csak a kívülállók szemével figyelhettünk előtte. Felmenni a gépházba ellenőrizni, hogy a megfelelő kópia megérkezett-e, majd vissza a vetítőteremhez, kinyitni az ajtót, eltépni a jegyet a perforációnál és jó szórakozást kívánni a filmhez. Inteni a gépészhez, hogy kezdődhet a vetítés, elhúzni az ajtó előtt a függönyöket, s ha marad hely, leülni a nézőtéren. Megézni egy jó filmet.

Mindig szomorú, ha egy mozi bezár, most különösen az. Ez volt a mi Odeonunk. Jó, hogy volt. Reméljük, lesz még ilyen.

(welovebudapest.hu)