Visszatérünk az írásbeliség forrásvidékére? – Nyelvromlásról és nyelvmegújulásról

Nyelvromlás, mondják sokan. Romlás és megújulás, teszik hozzá mások. A nyelv születésétől fogva gazdagszik és szegényedik, szépül és csúnyul, minél gazdagabb, annál alkalmasabb a pontosságra, de az igazság eltakarására is. Mennyire erős a magyar nyelv immunrendszere, védekezőképessége? – kérdezem először Balázs Géza tanszékvezető egyetemi tanártól, az Anyanyelvápolók Szövetségének alelnökétől.

– Ha egy nyelv meg tud újulni, ha minden regiszterben, stílusváltozatban művelhető, akkor az a nyelv jó állapotban van, de azt hiszem, az immunrendszer azért több ennél – válaszolja. – Arra is vonatkozik, hogy az egyébként nem ördögtől való külső behatásokkal, változásokkal szemben hogyan viselkedik. A magyar kultúra ugyanis nyitott európai kultúra, így a globalizmus nagy hatással van ránk. A technika, a technológia fejlődése azonban ennél is erősebb kihívások elé állítja a nyelvet. Már létrejött spontán, szabadon, irányítás nélkül egy új írásbeliség, amely harcban áll az akadémiai vagy – fogalmazzunk úgy – a közmagyar írásbeliséggel. Az információs sokkhatás, amely az új technológiák révén ér bennünket, megváltoztatja a gondolkodásunkat, a szövegértésünket, az olvasási módunkat, áttérünk a szkennelő, pásztázó olvasásra, s ez kapkodásra, a dolgok végig nem gondolására ösztönöz bennünket. Itt valami nagyon új kezdődik el, ami most még nem okoz komolyabb károkat a nyelvben és a gondolkodásban, de megkerülhetetlen kérdéseket vet föl. Mindenekelőtt azt, hogy mit kezdünk a ránk zúduló, bennünket naponta bombázó információtömeggel. Az agykutatók szerint ugyanis az agyunk befogadási sebessége nagyon már nem fokozható, a megértéshez, az átéléshez, az átérzéshez, az átgondoláshoz egyfajta lassúságra volna szükség, ám az információtömeg fékezhetetlennek látszik.

– Itt nem csak arról van szó – veti fel Szívósné Vásárhelyi Zsuzsanna, a győri Kazinczy gimnázium irodalomtanára –, hogy kéretlenül öntenek bennünket nyakon információval. Azt látom, hogy erre igény van, a diákok információéhsége, hírfüggősége hihetetlen méreteket ölt. A tanóra végéig sem bírják ki, hogy ne nézzék meg, érkezett-e üzenet vagy bejegyzés a Facebookon.

A tanárnő szerint a konstruktív pedagógiának az a lényege, hogy mindenki a saját háttértudásához tudja kapcsolni az új információkat. Ez a kapcsolódás egyéni, a háttértudás különböző. Rengeteg információ kering a fejünkben elszigetelten, zárványként, de ezek nem állnak össze rendszerré, mert nincs háttér, amire ráépüljenek. Ezáltal az ismerettartási képesség is jelentősen csökken.

– A digitális kommunikáció átalakítja az információ feldolgozási módszereit az iskolákban – osztja meg tapasztalatait Szívósné Vásárhelyi Zsuzsanna. – A gimnazisták mindent az okostelefonjukba jegyzetelnek, két hüvelykujjal, villámgyorsan, egyéni nyelvezeten, sajátos jelekkel. Nincs strukturális vázlatuk. A folyó szöveggel beírt hívószavak, keresőszavak egymás mellé rendelt, számukra egyforma értékrenddel bíró információk. Emiatt nehezebben tudják áttekinteni a tananyagot.

– A rövidítés mellett megjelennek a kommunikációban a különböző jelek, amelyeket mi emotikonoknak neveztünk el, a jelenség megjelenésével ugyanis újra kell írni a terminológiákat – teszi hozzá Balázs Géza. – Használatuknak praktikus oka van, gazdaságosak s akár komplex érzések kifejezésére is alkalmasak. Ma már vannak mozgó, dinamikus emotikonok, sőt animatikonok is. Ezekkel a jelekkel visszatérünk az írásbeliség forrásvidékére.

Szakonyi Károly író – akinek szintén felteszem a nyelv védekezőképességét firtató kérdést – úgy fogalmaz: a magyar nyelv nagyon erős, annyi mindent kibírt már. Rugalmas, amit fontosnak tart, azt beépíti saját szerkezetébe, karaktere szerint válogat, bekebelez, a többit kidobja. Olyan, mint a folyó, amelybe minden szemét belemegy, van, ami szervesül, a piszkot viszont kiveti a partra a víz. Az internet nyelvétől sem riad vissza, elkezdi a maga ízére fordítani, magyarosítja és ragozza az idegen szavakat. Ha valamilyen tartalom tetszik a világhálón, akkor azt „lájkoljuk”.

MTI Fotó: Krizsán Csaba

Felmerült az a kérdés is, hogy szükség van-e még kézírásra. Finnországban és Amerika néhány vidékén eltörlik a tanítását. A magyar diákok is szívesebben fogalmaznak gépbe. A tanárok ezt többnyire megengedik, egyszerűen azért, mert annyira elromlott a gyerekek kézírása, hogy dolgoza­­taik olvashatatlanok lennének. A pedagógusok többsége az agykutatókra hagyatkozik ebben a kérdésben: álláspontjuk szerint a finommotorikus kézmozgás és az agytevékenység közötti összefüggés miatt a kézírás gyakorlata előnyös. Arra nézvést még nincsenek megbízható kutatások, hogy a két hüvelykujj villámgyors mozgását szabályozó agyterület aktivizálódása miféle előnyökkel járhat.

Németh Tibornak, az ország egyik legjobb középiskoláját, a győri Kazinczy gimnáziumot irányító igazgatónak, földrajz–történelem szakos tanárnak az a tapasztalata, hogy az írásbeliség változásával együtt a szóbeliség is átalakul. A vizuális kultúrán felnőtt gyerekek megrettennek a hosszú szövegtől, egy-egy álló- vagy mozgókép sok száz szót képes helyettesíteni, sőt az így átadott információk nemcsak nagyobb érdeklődést váltanak ki belőlük, de tartósabban is tárolódnak.

– Valljuk be, hogy mi, pedagógusok szeretünk szerepelni a tanórán, kicsit színészek vagyunk, kicsit papok, rosszul érezzük magunkat, ha az adott napon nem prédikálhatunk – mondja önironikusan az igazgató. – A tanár az egész személyiségével hatni akar, s ez a legjobb tulajdonságai közé tartozik, de tudomásul kell vennünk, hogy közvetítő szerepünk gyakran hasznosabb a diákok számára, mint önmegvalósító kitárulkozásunk.

Az esti, délutáni beszélgetéseken, spontán műhelymunkán persze nem csak iskolai, oktatási kérdések kerültek szóba. A határon túl tanító pedagógusok a nyelv és az identitás összetartozását tartották fontosnak. Ezzel kapcsolatban Balázs Géza egy érdekességre hívta fel a figyelmet:

– Identitásunk legjellemzőbb, legfontosabb jellemzője, lényege a nyelv. Amikor valaki elveszíti a magyar nyelvet, mert mondjuk Amerikában él, s már sem ő, sem a gyereke, sem az unokája nem használja, a magyar identitása egy ideig még megmarad.

A közélet nyelvéről is kérdezem Balázs Gézát és Szakonyi Károlyt. A tanszékvezető egyetemi tanár azzal kezdi a válaszát: az egész európai és euroatlanti politikában a görög filozófiából eredő kétértékű logika uralkodott el, az igenek és a nemek világa. Arisztotelész is azt mondta, e gondolat mentén el lehet igazodni, van jó és van rossz, van fehér és van fekete. Aki azonban mindig így dönt, az szerinte kizár egy harmadik, kreatív lehetőséget. A keleti logika nem feltétlenül e két kategória közül választ, s ez a sikerének és nyugalmának is a titka. Magyarországon viszont éles a polarizáció, mi jók vagyunk, ti nem vagytok jók, mindegyik oldal ezt mondja a másikról. Ez a világlátás, ez a logika alapvetően meghatározza a kommunikációt, a vitakultúrát, a közélet nyelvét. Pedig jó volna, ha nem utasítanánk el azonnal a másikat, hátha valami igazsága neki is van. Nem lennénk gyengébbek ennek elismerésétől.

– A közélet szereplőinek, a politikusoknak a beszédében a pongyolaság nem csak igénytelenséget jelez – hangsúlyozza Szakonyi Károly. – A pongyolaság ugyanis nagy lehetőséget ad a hasalásra, a mellébeszélésre. Szónoklatok, átélt, pontos beszédek nincsenek. Természetesen nem a szóvirágokat hiányolom, hanem a hiteles és hatásos megszólalásokat. A legtöbb politikus sajnos csak beszél, de ritkán mond valamit szívből. Egyszer meg is írtam már, hogy én úgy képzelem el: a mindenkori miniszterelnök tartja a beszédét, aztán megáll, leveszi a szemüvegét, s azt mondja: Hát igen, emberek, én aztán tudnék mesélni. Ettől a gesztusától emberi lenne, közülünk való.