Vidámított barakk – karitatív antidepresszáns
Eddig azt hittem, csak a kisebb egyházak bizonyos bigott és diszkriminatív lelkészei, vezetői utálkoznak a depressziósokon, mondván istenhívő nem lehet áldozata a súlyos pszichiátriai betegségnek. Mellbevágó élmény volt az ócsai devizahiteles-mentő új faluközösség identitás-követelményeinek sorában azt olvasni az , hogy depressziós, ill. „összeesett” ember oda nem kell.
Ugyanis ez nem identitás-követelmény, hanem betegellenes kritérium. „Egészségrendészeti” cenzus, olyan feltétel melyhez hasonlót korábban kritikával illettek szakmai berkekben azzal, hogy egyházi szervezetek esetleg megtéréshez, vallásgyakorláshoz kötik az általuk nyújtott támogatási formákat. Ezzel kapcsolatban hivatalos, etikai vizsgálat Magyarországon nem indult.
Továbbá, ha értelmezni akarjuk ezt a kijelentést akkor azt kapjuk, hogy egy humanitárius szervezet orvosi vizsgálatnak veti alá azon rászorulókat akiknek megsegítése – tehát a támogatáshoz való hozzáférés – pszichiáter orvosi vizsgálattól is függ?! Ez etikátlan és orvos által el nem végezhető, teljesíthetetlen diagnosztikai kázus. Vagy ha nem orvos állapítja meg, akkor mennyiben tekinthető hitelesnek? Mivel még gyógypedagógus sem állapíthat meg betegséget, nemhogy szociális munkás. Ha csak nem viselkedési, magatartási közhelyekre és felületes kikérdezési sémákra támaszkodna, mely könnyen az előítéletek tévútjára viheti a kiválasztókat.
Aki kukacoskodni akar, azt is felhánytorgathatja, hogy egy „szeretetszolgálat”, – e helyt a Magyar Máltai – Jézus Krisztus szeretetparancs alapján szerveződik, kapja nevét és hitelvi legitimitását. Ebbe pedig ilyen intoleráns „mentális mazsolázás” nem férhet bele.
Szintén előítéletes döntéshozatalt kockáztatnak a segélyszervezet illetékesei az „összeesett ember” el nem fogadásával. Nehezen nevezhető kielégítően szakmainak ama szervezők ismeretei az emberi lélekről, akik úgy hiszik: egy devizahitelébe belebukott, hajléktalansággal fenyegetett, egzisztenciális katasztrófát átélő család nem viselheti magán a depresszió és a lelki összeomlás jegyeit. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a depresszió olyan betegség amibe becsületes magyar ember bele tud halni öngyilkosság vagy akár pszichoszomatikus betegségek „bevonzása”, hovatovább önpusztító „öngyógyító” létformák, úgyis mint az alkohol- vagy drogfogyasztás révén.
A kulcsmondatot Kozma Imre, a Máltai Szeretetszolgálat vezetője, katolikus pap mondta ki: „Közösséget akarunk létrehozni, és ehhez illő embereket keresünk”.
Ezzel a kijelentéssel pedig megvetette alapját a nem esélyegyenlő, hanem szociális támogatás gombjához varrandó klienskör előre nem ismertetett – vagy nem nyilvános – ideológiai szűrésén alapuló segítségnyújtásnak. Nem ismert, milyen közösséget szeretnének preferálni a 80 házból álló ócsai falurészben.
A mesterségesen szervezett közösségek művi homogenizációjára bőven láttunk példát a múlt század utópista mozgalmaiban, vallási kommunákban vagy egyházi alapon nyugvó lakóközösségekben. Viszont, ezek sikeres, legitim, elfogadott és szalonképes közösségeinek egyike sem alapozott és nem támaszkodik azóta sem kiszolgáltatott, szociálisan rászoruló csoportok mentális állapotának, kiváltképp egy őket veszélyeztető lelki betegség kizáró kritériumára.
A politikai korrektség nézőpontjából sem állja ki a jó ízlés próbáját a kormánnyal s önkormányzattal karöltő segélyszervezet betegség-cenzusa. Azt üzeni a depresszióval élőknek, hogy a „ti betegségetek egy bizonyos társadalmi csoportnak hátrányt jelent a hatalom döntése folytán”, ami nem más, mint negatív diszkrimináció.
Morva Emília a szeretetszolgálat másik illetékese sem fáradozott emberséggel vattázni kirekesztő álláspontját: „Depressziós, összeesett ember nem kell ebbe a közösségbe.”
Úgy vehetjük, fogalmazási óvatlansága nem is annyira egy elnyert állami kegy okán érzett öröm omnipotens arroganciájának kifordult bélése, hanem a rezsim úgynevezett segítői professziójának őszinte előtörése. Őszinte, mint amennyire ijesztő.
Nagy Zoltán
