Vezetőnk, a Táltos

Aligha akad ma olyan elemző, politológus, publicista – leszámítva persze a szélsőjobbnak elkötelezetteket –, akinek ne volna elege Orbán Viktor egyre sokasodó beszédeiből: ezek a valóságtól mind elrugaszkodottabb, mind veszélyesebben „frontharcos” eszmefuttatások olyannyira képtelenek, hogy kommentálásuk, legalábbis az értelem határain belül, egyre kilátástalanabb. Némely – akár konzervatív – vélemények is arra a következtetésre jutnak, hogy a miniszterelnök retoriká­ja végképp túllépett a racionalitáson, sőt, sarkosabb blogbejegyzések szerint a kormányfő elmeműködése immár követhetetlen. Kétségtelen, hogy az Orbán-beszédek fogalomkészletének sajátos eklektikája – kivált történelmi forrásvidékének enyhén szólva kétes tisztasága miatt – több mint zavarba ejtő. Minél jobban erőlteti a maga eredetieskedő szóhasználata meg a régről ismerős, népnemzeti idiómák elegyítését, annál abszurdabb és viszolyogtatóbb. De nem azért, mintha szimplán zagyva volna; nem, ellenkezőleg: éppen azért, mert – fájdalom – van benne rendszer.

Az a szöveg, amelyet a Nemzeti Összetartozás Emlékművének múlt heti felavatásán mondott el, Orbán Viktor mai tudatállapotának, egyszersmind politikai törekvéseinek legmarkánsabb, mondhatni, még az eddigieknél is velősebb megfogalmazása volt. Közvetlen előzménye jószerével ismeretlen maradt a hazai közvélemény előtt – mert senki nem figyelt fel rá, hogy alig néhány nappal korábban, vilniusi látogatásán nemes egyszerűséggel „a magyarok vezetőjeként” aposztrofálta magát. Elképzelhetetlen, hogy a mai Európában volna kollégája, aki ne érné be a kormányfői titulussal, hanem népe felkentjének szerepében tetszelegne. Orbán ópusztaszeri szoboravatója azonban ugyancsak ezt az önképet sugározta: úgy lépett fel, mint látnoki iránymutató, a nemzet Táltosa. Elénk állította a turulmadár „vérhez és a szülőföldhöz tartozó” ősképét, amelybe „beleszületünk, akárcsak a nyelvünkbe és a történelmünkbe”, majd kinyilatkoztatta, hogy „aki politikára adja a fejét, annak tudnia kell olvasni a jelekből”. És a jelek arra inspirálták, hogy – Szent Mihály napja lévén – előadja a jó pásztor példázatát, aki nem hagyja veszni az elkóborolt juhot, hanem felkutatja és elszámol vele – miként persze Orbán Viktor is számot ad a rábízottakról, s elégedetten állapítja meg, hogy nemkülönben megtalálta juhainkat. Szent Mihályról egyébként a sárkánnyal vívott harcra asszociál: felidézi, hogy Mihály és angyalai letaszították a mennyből a sárkány képében megmutatkozó sátánt; ez legyen hát cselekvési mintája a nemzeti összetartozás mai magyarjainak. Mert ne feledjük: „Ma két hagyomány, két felfogás, két eszmerendszer, két szív él a magyar politikában. Az egyik lemond az elveszett juhokról, a másik folyton keresi. Az egyik szembefordít, a másik nemzeti együttműködést épít.” Kell-e mondanunk, melyik politikai tábort tekinti Orbán a sátán megfelelőjének?

A Táltost a jelek sem hagyják nyugodni. „Az, aki tud olvasni a jelekből, olvashatja. Új törvények világa közeledik az európai kontinens felé. Ennek a formálódó új világnak első parancsolata így hangzik: az erősek egyesülnek, a gyengék széthullanak, vagyis az erős nemzetek tagjai összefognak, a gyenge nemzetek széthullanak.” Kísérteties fogalmazásmód. Nem lehet nem kihallani belőle a múlt század harmincas éveinek, az „új európai rendnek” egykori rettenetes erőkultuszát – és ha ehhez társítjuk a vér és a szülőfőld ősképére való hivatkozást meg a sátán ellen megvívandó harc szükségességének meghirdetését, az egész katyvaszban dermesztően felsejlik a nemzetiszocialista frazeológia. Orbán Viktor egyszerre játszik a pogány szélsőjobbnak és a keresztény „konzervatívoknak”, sámánkodik és bibliaórát tart, transzcendens jeleket lát, és politikai pragmatizmusra serkent.

Mindez fakadhat személyes hitből és cinikus számításból egyaránt. Meg a kettőből együtt. Annyi bizonyos, hogy ebben a minden szempontból tönkretett országban Orbán, a „jó pásztor”, egyáltalán nem tud elszámolni a javainkkal. Ezért a hatalom megtartására már csak egyetlen esélye maradt: ha végletesen kiélezi a társadalmi-ideológiai ellentéteket, és önmagát a nemzettel azonosítva valamennyi politikai ellenfelét a személyében megtestesülő turulos eszmeiség ellenségeként jelöli meg. Ez kétségkívül primitív szcenárió, de látjuk, hogy még mindig hatékony; és félő, hogy minél durvábban, minél agresszívebben fogja továbbfejleszteni, az önmagukban is pusztító szavaknak annál drámaibb következményei lehetnek. Ez a sokak számára fennkölten hangzó, „nemzetien” rendpárti pátosz – miként a történelem már megmutatta – a legrosszabb ösztönöket stimulálja. Mert ha azt mondjuk, hogy kétféle szív él a magyar politi­kában, és csak az egyik dobog az összetartozásért, akkor a másik – mint azt már régebben is hallottuk – tőlünk, a magyaroktól idegen szív. Ez a torz nacionalizmus semmivel nem jobb a fajelméletnél; lényege úgyszintén a kirekesztés, a nemzethez való tartozás világnézeti, politikai feltételének meghatározása.

Orbán a legrémesebb múltba menekül, és ha rajta múlik, magával rántja az országot.