Vannak tehetséges nők a politikában, de Magyarországon egyértelműen a diszkrimináció az úr

– A demokrácia egyik indikátora, hogy a nők mennyire vesznek részt a politikai döntésekben. De miért fontos ez? Miért jó a választónak, ha a parlamentben a férfiak mellett nők is ülnek?

– Meglehet, a választó azt mondja, végül is nem ez a legfontosabb szempont. De mégiscsak arról van szó, hogy a nők hiánya afféle tünet, méghozzá a demokrácia gyengeségének vagy hiátusának tünete. Nem ok, hanem következmény. Nálunk kiváltképp az. Nincs más olyan posztkommunista ország, ahol a nők szerepvállalása ne változott volna kedvező irányba az elmúlt harminc évben, nálunk azonban lényegében stagnálás van. Ez az igazi probléma. Egyértelmű, hogy Magyarországon nemi alapon, genderalapon működnek az intézmények, és ez általános jelenség, tehát egyfajta genderalapú diszkriminációról van szó. Ez pedig alapvetően befolyásolja azt is, hogy miként működnek a pártok, a parlament, a kiválasztási mechanizmusok.

– A rendszer férfiakra van szabva?

– Egyértelműen.

– De hogyan jelentkezik ez a gyakorlatban?

– Ha már a politikánál tartunk, a női jelöltekkel egész egyszerűen másként bánnak, mint a férfiakkal. Egy női jelölttől megkérdezik például, hogy miként fogja elhozni a gyerekét az óvodából, ha politikai pályára áll. Ezt egy férfitól sosem fogják megkérdezni. Ez az apróság is jelzi, hogy a társadalomban komoly előítélet él arról, hogy mire vállalkozhatnak a nők. Ezt a politika is tükrözi, elég csak arra gondolni, hogy a parlamentben miket engedtek meg maguknak egyes férfi képviselők.

– Az elmúlt harminc évben nem volt egyetlen reménykeltő szakasz sem?

– 2002-ben néhány kutatótársammal együtt megjelentettünk egy kötetet, Fordulóponton címmel. Azt hittük, a 2002-es választás egyfajta fordulópontot jelenthet a nők szempontjából, úgy tűnt, a baloldali pártokban van néhány olyan női politikai szereplő, aki vállalja a női egyenlőség ügyeit. Súlyos tévedés volt.

– Pedig még tárcát is kapott a női esélyek ügye.

– Igen. Akkor valamennyivel több lett a női képviselő. Nem volt átütő eredmény, de a történet találkozott az európai integrációs folyamattal, ahol ez kiemelt témának számított. Csakhogy a csatlakozás utáni első egy-két év történései, valamint az azt követő pártpolitikai mozgások, beleértve a baloldalt is, egyértelművé tették: ez csak látszólagos fellendülés volt. Magyarországon nem reflektálnak a politikára a társadalmi mozgások, vagy ezt nagy késéssel teszik. Nem aktív, hanem inkább reaktív a magyar társadalom.

– Tehát az áttörés elmaradt.

– Olyannyira, hogy idővel a politikai intézmények még inkább háttérbe szorították a nőket, és össztársadalmi szinten sem volt lényegi változás. Az érdekes ebben az, hogy a magyar értékrendadatok egyáltalában nem térnek el a nők társadalmi szerepvállalásának szükségességét illetően, sőt olykor még jobbak is, mint a szlovákok, a lengyelek, a csehek esetében.

– Az értékrend eltér a valóságtól?

– Igen, van egy értékrend, ami alapján a közvélemény-kutatásokra válaszolunk, és van a társadalmi és politikai valóság, amit megvalósítunk. Ez a kettő nem mindig találkozik.

– Mégis, van egy-két párt, amely komolyan veszi a nők ügyét, a szocialistáknál és az LMP-nél is van kvóta.

– Talán az LMP az egyetlen, amelyik ezt komolyan veszi. A szocialisták kvótája csak az arányt határozza meg, de azt nem, hogy hol kell lennie a nőnek a listán. Az igazi kvóta az, amikor, mondjuk, cipzárelvet érvényesítenek, tehát egy férfi, majd egy nő követi egymást, vagy azt mondják, hogy háromból egynek nőnek kell lennie. Ha megjelennének a nők fontos politikai szerepekben, annak lehetne társadalmi hatása, hiszen a fiatal vagy akár a középgeneráció, esetleg egy idősebb nő is azt mondhatná, igen, tényleg, ezt meg lehet csinálni. A minta nagyon fontos. Merkel kancellár például nem képviseli a feminizmust, mégis, kimutathatóan volt hatása a női szavazókra. Idehaza nehezen elképzelhető, hogy egy női politikus felvállalja a női jogok képviseletét. Egy, a közelmúltban végzett kutatásunk szerint mivel a kiválasztási folyamatban a nők hátrányt szenvednek és politikai pozícióik bizonytalanabbak, ezért, tisztelet a kivételeknek, ezt a témát nem merik felvállalni. Ördögi kör.

– Nincs kritikus mérték? Szociológusok szerint kisebbségi csoportoknak el kell érniük a döntéshozatali szisztémában egy bizonyos százalékot ahhoz, hogy érdekképviselővé is váljanak.

– Igen, ezt harminc százalékban határozzák meg, de tegyük hozzá, a számok, arányok hatását nem tekinthetjük automatikusnak. Az a kérdés, hogy mit tesznek, ami nem független attól, hogy mit tehetnek.

– Ez alatt viszont azok a nők, akik áttörik az üvegplafont, gyakran férfiasabbak a férfiaknál is.

– Most ez a helyzet.

– Nem járulhat ehhez hozzá, hogy a politikában most nagyon erősen érvényesül egyfajta antigender, antifeminista áramlat, miközben a feminizmus idehaza sosem volt erős?

– Nézze, nem akarom én annyira a baloldalt nyüstölni, mert mi másban higgyen az ember, ha nem abban, hogy ők kiállnak az emberi jogokért és a kisebbségekért, de tény: nem sikerült ebben a kérdésben modernizációs fordulatot végrehajtaniuk. Nem modern baloldali párttá váltak, hanem magukkal húzták azt a posztkommunista világot, ahol persze volt politikai korrektség, de az sosem jelentett tartalmi demokratikus fordulatot. A magukat konzervatívaknak nevezők pedig oly távol állnak a mai európai konzervativizmustól ebben a témában is, hogy az már szinte vicc. Nemrégiben a német konzervatív párt képviseletében tartott előadást egy magyarországi konferencián egy nő. Na, a hazai konzervatívok talán nem is értenék, ha egy női képviselőjük ilyen, a nők és a férfiak közötti egyenlőségre, a kisebbségek támogatására hívó beszédet mondana. Az, hogy a modern európai egyenlőségeszmére épülő gondolatokat idehaza nem sikerült elfogadtatni, az elit felelőssége.

– Egy párt nyugodtan mondhatja, hogy nem is tudna kikből válogatni egy elfogadható kvótarendszer esetén.

– Ez nem így van. Lennének tehetséges jelentkezők, ha éreznék a támogatást, de ez is egyfajta ördögi kör: a pártok ugyanis választást akarnak nyerni. Ha nincs társadalmi nyomás arra vonatkozóan, hogy igen, azt akarjuk, hogy hiteles női arcok jelenjenek meg, akkor nem is fognak reflektálnak erre az ügyre.

– Valójában már az alsóbb szinteken eldőlnek a dolgok. Bár több női egyetemista van, a hallgatói önkormányzati képviseletekben mégis alig vannak jelen. Pedig ez egyfajta előszobája lehetne a politikusi létnek.

– Ez pontosan így van. Ugyanakkor vannak bizonyos körülmények, amelyek közt a nők nem szívesen szállnak bele a versenybe.

– Ez hol dől el?

– Például egy egyetemen a hallgatói önkormányzati kampányban, ahol gyakorta ugyanolyan eszközökkel élnek, mint a politikában. A nők neveltetésében kiskoruktól kezdve benne van, hogy vita esetén legyenek visszafogottabbak, más eszközökkel, más habitussal, más módon működjenek. Ez sokszor arra inti őket, hogy ne szálljanak be az olykor nemtelen eszközökkel vívott harcba. Nézzék meg például, mit művelnek a parlamentben Szél Bernadett-tel!

– De ha a küzdelem maszkulin jellege visszatartja a nőket attól, hogy belépjenek az ilyen és hasonló játszmákba, miben reménykedhetünk?

– Nincsenek túl optimista forgatókönyveim, de azért mégiscsak alapvetően egy elitfordulattól remélnék változást. Ha az elit az intézményeivel, a kultúrájával, a viselkedésével lehetőséget és mintát ad, arra a társadalom is reagál. Sajnos azonban az elit pillanatnyilag merev és zárt e szempontból.

– Hozhat-e fordulatot az, hogy a fiatalok Magyarországon kívül már azzal szembesülhetnek, hogy ez másképp is lehetne?

– Igen, a fiatalabb generáció már ismeri és megéli a családi szerepek átalakulását, de azért számos felmérés tanúsítja, hogy bár az egyenjogúság és a közös teherviselés fontos, azért a nők sokkal több időt töltenek a család különböző feladatainak teljesítésével, mint a férfiak. De kétségtelen, ettől a generációtól már lehet változást remélni.

– Egyébként maga a női tematika jelen van egyáltalán a közbeszédben? Hiszen még a családon belüli erőszakkal sem tudunk harminc éve mit kezdeni!

– Így van, és ez szégyen. De valójában mik a közpolitikai szándékok? Elég ellentmondásosak, nem?

– Az például, hogy egyre több nő dolgozzon. Ennek elősegítésére intézkedéseket is hoztak a gyed extrával, a bölcsődei férőhelyek bővítésével. Tehát van egyfajta ellentét a megcsontosodott konzervatív kommunikáció és a tettek között.

– De épp ebből az ellentmondásból adódóan nincs világos, egyértelmű közpolitika arra, hogy lányok-asszonyok, az a célunk, hogy mindenki dolgozzon, mert ez az európai modell, s ha nem dolgoztok, akkor nem lesz nyugdíjatok. Ráadásul minél tovább maradtok otthon, annál kevesebb lesz a befizetésetek az államkasszába. Az tehát az általános közpolitikai cél, hogy a nők dolgozzanak, és emellett a megfelelő támogatási rendszerrel a gyerekeket is biztonságban fel tudják nevelni. Ehhez például a családi pótlékot kellene emelni még akkor is, ha azt oda kell adni az ötgyerekes cigány asszonynak is. A nem átgondolt vagy hiányos támogatás elzárja a modernizációs utat azon családok elől, amelyeket föl kellene húzni. Így válik szét az ország, így szakad végérvényesen ketté.

– Arra nem lát esélyt a közeljövőben, hogy bár a magyar nők esetében is nagyon heterogén csoportról beszélünk, mégis lenne egy-két olyan közös pont – például a családon belüli erőszak vagy a szülés –, ami közös kiállásra sarkallná őket?

– Ehhez is kellene szervezőerő.

– Például a civil szféra.

– Így van, de azt meg épp most igyekeznek tönkretenni. Pedig a női civil szervezetek tényleg önfeláldozó módon dolgoznak.

– De nagyon kevesen tudnak ezekről a szervezetekről.

– Sajnos igen. Például hiába határozza el valamelyik megyében egy kis női csapat, hogy szóvá teszik, miként zajlik a helyi kórházban a szülés, mennyit kell fizetni az orvosnak, semmire sem mennek. Ahhoz, hogy elérjenek valamit, legalább a helyi újságban föl kellene adniuk egy hirdetést, hogy lányok-asszonyok, szombaton találkozunk, mert ez meg az a gondunk. Vajon megjelenne a mostani megyei sajtóban, hogy egy civil szervezet ilyen kezdeményezést indít, amit országossá akar bővíteni? Szerintem nem.

– Erre lehetne használni a közösségi médiát.

– Igen, de nagyon fontos lenne, hogy ne kerüljön egzisztenciális veszélybe az a nő, aki ilyen mozgalom élére áll. Nem elképzelhetetlen ugyanis, hogy másnap felmondanak neki a munkahelyén. Korábban is volt baj, de az utóbbi nyolc-tíz évben olyan súlyos demokráciadeficittel küzdünk, amelyben a női ügyekről már beszélni is valójában a probléma elfedése: hiszen a női ügyek is csak tünetként jelennek meg abban a problémahalmazban, amelynek a közepén ülünk.