Tisztelt Szerkesztőség!

Először szeretnék önöknek köszönetet mondani a mindig független, objektív hírszolgáltatásért. Sajnos ezek az értékek lassan eltűnőben vannak, csakúgy, mint a hazánkban nehezen létrehozott demokrácia utolsó pillérei.

Nem kenyerem az írás, de most kikívánkozik belőlem néhány gondolat a menekültek kapcsán. A nyolcvanas évek derekán magam is határőr voltam az osztrák–magyar határon, nem is oly messze attól a helytől, ahol ’89-ben NDK-s állampolgárok tömegesen lépték át a határt, a szabadság mámorától könnyes szemekkel. Ott voltam a vasfüggöny mellett, gépfegyverrel a vállamon, és sok mindent át kellett élnem, amit inkább kihagytam volna az életemből. Többek közt azt is, milyen érzés emberre AK–47 gépfegyvert tartani. Csak egy rossz, elhibázott mozdulat, idegi fáradtság, és eddigi életem keserűséggel telve múlt volna.

Már régóta mozgásszervi betegséggel küszködöm, ami amúgy is megkeseríti az ember életét. De más emberek gyűlöleténél nincs keservesebb dolog a világon, ezt bizton állítom. Ellenségeket kreálni pedig nagyon veszélyes dolog, pláne úgy, hogy nem is bizonyítható a vádaskodás. Én Győrben élek, és volt alkalmam menekültekkel találkozni itt és nagyon sokszor Bécsben is, de sosem láttam bennük ellenséget. Olyan embereket láttam, akik életük minőségének jobbításáért nem sajnálnak erőt, energiát befektetni, hogy gyermekeiknek is szebb, szabadabb jövőt adjanak. Mert bizony nem mindenki szeret diktatúrákban és fegyverropogás közepette élni.

Én csak elcsendesedésre inteném azokat, akik most nagy vehemenciával fegyvert fogni hívnak fegyvertelen emberek ellen...

Rimóczi László, e-mail