Tesótempó

- Régi fotókon mi sem tudjuk megkülönböztetni egymást – nevet egyikük.
Még a piercing is ugyanott van az orrukban. A balszerencse kisegít minket: Ilona lábáról csak nemrég került le a gipsz, ő most nem dolgozik.

– Érzem még a lábacskámat – simogatja a bokáját. – Tavaly nyáron gyulladással műtöttek, de lerövidítettem a pihenést, jött az olimpia. Az ín kijött a helyéről, nézd, ide a bokacsontra, de szerencsére nem szakadt el.

Januártól újra edzhet. Azért elkísérte munkába Bernadettet. Rajta a Szegedi Környezetgazdálkodási Kht. overallja, panelek közt gereblyézi a leveleket. Máskor kapálni kell, virágot ültetni, homokkal felszórni a járdát, havat lapátolni. Tavaly május óta vannak állásban itt a lányok, előtte kitanulták a pék-, a kertész-, a dísznövény-termesztői, a parkgondozói szakmát is.

– A pék nem ment, tizenkétórázni sok a sport mellett – mondja Bernadett. – De valamiből meg kell élnünk, ezt választottuk. A főnök rendes, elenged versenyekre, edzőtáborba, azt mondja, a hullott levelek megvárnak.

Napi hat órában szépítik a várost, nettó nyolcvanötezerért. Ötkor kelnek, héttől munka, délután edzés. Mindennap, hétfőtől szombatig.

– Nem vigyorgunk, dolgozunk – ugratja a folyvást kuncogó lányokat Pista bá, az egyik kolléga. – Csinálja végig bárki azt, amit ők. Komoly fizikai munka után még edzenek, versenyeket nyernek. Tudom, miről beszélek, tizenhat évig a megyei első osztályban fociztam.

Műanyag gereblye szántja a fagyott földet, a levélhalmok a mínuszokkal nőnek. Bernadett szaporázza, kipirul, közben számolunk. Kell pénz vitaminokra, táplálék-kiegészítőre, porcerősítőre, szöges- és versenycipőre meg egy vékonyabb talpúra. Bőven százezer fölött járunk lányonként. Havonta.

A városgazdálkodás bázisán automatás teát kortyolgatva jönnek elő a londoni élmények.
– A vívósokkal összebarátkoztunk, együtt kávéztunk, ebédeltünk, játékterembe mentünk.
– És úgy volt, hogy este hétkor futunk, aztán lett fél nyolc, végül este tíz.
– Utána mindenki fotózkodott velünk, a reptéren is egy csomó újságíró várt minket.
Bólogatnak, mosolyognak. Az 1500 méteres síkfutás döntőjében Ilona harmadik, Bernadett negyedik lett. Két lengyel előzte meg őket.
– Megbeszéltük, addig futunk, amíg be nem érünk a célba. Én csak mentem. Észre se vettem, hogy az utolsó ötvenen tesót vertem le – meséli Ilona.
– Mindig úgy megyünk, hogy erősebb tempót diktálunk, mint a mezőny. Egyszer ő, egyszer én. Érezzük a másik tempóját, összeszoktunk – így Bernadett.
– Ismertük a lengyeleket. Erősebb tempót kellett volna futnunk.
Keserűség már nincs. De volt. A bronzérmesben.
– A folyosón, az eredményhirdetés előtt el kellett válni. Akkor megszakadt a szívem. Én a dobogón, ő a lelátón. Annál rosszabb nincs. Tesóval tizenkét évet vártunk erre az olimpiára.

Az ikrek a T20-asok, az értelmi fogyatékosok kategóriájában indulhattak a paralimpián. Athénban és Pekingben egy korábbi csalás miatt ilyen kategória nem volt. Londonban végre igen. Azon a szeptemberi napon itthon tizenkét testvérük szorított nekik.

A többiek már elköltöztek otthonról. Az ikrek egy tanyán élnek édesanyjukkal, meg még egy ló és pár aprójószág. Este, munka, edzés után még azokat kell ellátni. Zsigeri a tudás, édesapjuk a helyi téesznél dolgozott.

– Apa csikós volt. Mi meg tesóval ráadtuk a kutyákra a pórázt, és csak futottunk utánuk a pusztában. Talán ezért vagyunk ilyen gyorsak.

– Egyszer eltévedtünk a mezőn, és a juhász hozott minket haza.
– De mindenkinek megvolt a dolga. Nyolcévesen nekünk a libákra kellett figyelni.
– És mindent behordtunk, amit a réten találtunk, bíbictojást, vadhörcsögöt, tengerimalacot.
– Vittünk haza még kisbirkát is.

Aztán a téesz megszűnt. Édesapjuk nyugdíjba ment, nem sokkal később meghalt. Rá egy évvel édesanyjuk lábszárfekélyt kapott. Mindkét lábát amputálták.

– Anyu úgy élte túl, hogy mondtuk neki, ne adja fel. Különben feladta volna. Nem bír műlábbal járni, a vívósok mondták, hogy nehéz egyensúlyozni, meg a vákuum is fájdalmas, amikor felcsatolják.
– De nézte a tévében a paralimpiát végig. És apa is nagyon büszke lett volna, az tuti.

A lányok az általánosban kezdtek sportolni. Fókajárás, rókajárás, gyerekversenyek, országos döntőbe is jutottak.
– De tizenhat éves korunkig nem vehettünk szöges cipőt – mondja Bernadett.
A Szegedi Vasas pályánál vagyunk, kezdődik az edzés. Hat kilométer a stadion körüli utcákban, mert a salakos pálya ilyenkor használhatatlan.

Ha Antal Andor kiadta a feladatot, annak úgy kell lennie. A hatvanhét éves férfi korábban gyalogló volt, edzésnaplója, vagyis „papírja van róla”, hogy kétszer körbegyalogolta a Földet. Tizenkét éve a Biacsi lányok trénere.

– A nyolcadikos általános iskolásoknak rendeztek versenyt 1500 méteren, s látom, míg a többiek poroszkálnak, az egyik kislány fut. Öt perccel később meg ott áll a 800 méter rajtjánál is. Hát, így ismertem meg az ikreket – meséli a férfi. – Azóta, tizenkét év alatt ötször hiányoztak.

Évente két-három világversenyre mennek, Ilona tizenhatszoros vb-, és tizenötszörös Eb-bajnok, Bernadett tizenötszörös vb-, és tizenhatszoros Eb-bajnok. Hogyan is lehetne másképp?
– Makacsak, kitartóak. Ez az életük.

Néha indulnak az épek versenyein is. Edzőjük szerint ott is megállnák a helyüket, 1500-on például húsz másodpercet kellene fejlődniük, s tudnának is – más körülmények között. Magaslati edzőtábor kellene, orvosi háttér, egyszóval pénz.

– Két éve Bologna mellett versenyeztek. A tíz nap fejenként hétszázezer forintba került, pedig kisbusszal mentünk, nem repülővel, hogy többen ott lehessünk. A komoly cégek a labdajátékok elkötelezettjei. Egy-két szegedi sportolón kívül keveseknek jut szponzor. A lányoknak senki. A versenyekre való kijutásban, előnevezésben a paralimpiai szövetség segít, az egyesületnek nem futja rá.

A vasutaspálya mellett mindjárt hullani kezd a hó. Mögöttünk harmincöt éves épület. Előtte gép mar a földbe. Csőtörés, megint. Három napja nincs víz. Odabent félhomály, leheletünk mutatja, merre az előre. A fűtést pár éve kapcsolták le, sokat zabált a kazán, a tornacsarnokban már a radiátorokat is leszerelték. Odafönt, az öltözőben hősugárzó birkózik a hideggel. Edzés előtt bekapcsolják, aztán ki.
A lányok szekrényén fotók a lengyelekről.

– Versenyen kívül mindig együtt vannak, vihognak, csacsognak: kicsit lengyelül, kicsit magyarul – mondja Antal Andor.

A férfi korábban ritkán tudta elkísérni az ikreket a versenyekre. Felesége egy síbaleset után kerekes székbe került. Nemrég azonban unoka érkezett, így lánya már otthon tud maradni. Antal Andor így Londonban is ott volt.
– Ismertük a lengyeleket, ezerszer megbeszéltük, mit kell csinálni. Szerintem megilletődtek. Egyszer kimentem velük az atlétikai csarnokba. Délelőtt volt, mégis nyolcvanezren szurkoltak. Nyomasztó volt – még nekem is.
De az edző nem a helyezésekre a legbüszkébb.

– Négy órával a megnyitó előtt tudtuk meg, hogy ők vihetik a magyar zászlót. Ez még az olimpikonok közül is csak keveseknek adatik meg.
Szeme könnyel telik meg.

A paralimpia után a Parlamentbe is hivatalosak voltak. Ilona és Antal Andor a Magyar Arany Érdemkeresztet, Bernadett az ezüst fokozatot kapta meg. A díjátadón Ilonáról film pergett, aztán kellett kimenni, átvenni, kezet fogni és leülni.

– Ilona szépen minden közjogi méltósággal kezet fogott, aztán odaállt a sor végére, Orbán Viktor mellé. Nagy tapsot kapott.

Közben fiatal srácok érkeznek, egyiket kikapja az edző:
– Beszéltem a tanároddal! Azt mondta, kiskirálykodsz.
– Nem én kezdtem. Kaphatok új edzéstervet?
– Nem, csináld úgy, ahogy eddig.

A fiú Ilonáék egyik testvérének a gyereke, ő is fogyatékos. A lányok úgy mondják, „nem fejlődtünk úgy, mint a szokványos gyerekek”, meg „húzós volt a tanulás, főleg a matek meg az angol”. Az általánost kisegítő iskolában végezték el, szakközépben a tizedikig jutottak. Enyhe értelmi fogyatékosságot 40 és 70 közötti IQ-értéknél tartanak számon. A lányoké 66 és 67.

– Tizenkilenc évesen ültek a vonaton, egyikük meséli, milyen jó könyvet olvas. Látom, a Kis Vuk az. Máskor megkérdezték, Lengyelország hol van Magyarországon. Ilyesmi. És nagyon rosszul tájékozódnak – magyarázza az edző.

De őket nem zavarta a paralimpia előtti folytonos vegzálás, a tesztek, mérések, hogy tényleg beférnek-e a kategóriájukba. Csak versenyezni akarnak. A díjazásból most házat vesznek, kerteset, nagyot, hogy együtt tudjanak élni akkor is, ha már családjaik lesznek. Szeretik a gyerekeket. Később edzők szeretnének lenni, „most is annyi pirinyó jár ide, és kevés az edző”. De még két olimpiára készülnek.

– Rióban még nem voltunk, Brazíliában már igen. A 30-35 fok nem túl ideális. De nyáron szoktunk melegben is edzeni – mondja Antal Andor.

Ennyire futja. És mosolyra. Mindig, szívből.

– Egyszerűbben látják az életet, de nagyon tudnak küzdeni. És elképesztően kötődnek egymáshoz. Két éve Horvátországban Ili életének legrosszabb helyezését hozta, hatodik lett. Berni nyert, és sírni kezdett. Kérdeztem, mi lelte. Vigasztalhatatlanul mondta: Ili csak a hatodik lett.

Ilona ma már csak somolyog a sztorin. Végszóra érkezik az edzésből „tesó” is.
– Hetet futottam, edző bá, nem baj?