Tanuld ki magad a szegénységből! – Szűk ösvényen keresik útjukat a borsodi roma fiatalok

– És mi leszel, ha nagy leszel?
– Rendőr.
– Azt tudod, hogy milyen sokat és sokáig kell tanulni hozzá?
Máté bólogat.

– Tudom – mondja. Sötétbarna bőr, fénylő barna szem, elálló fül, Ronaldo-frizura, fülbevaló. Csibésztekintet. Máté nyolcéves, ő a negyedik gyerek a perkupai Dudu családban. És ő a negyedik a sorban, akinek pontos elképzelése van arról, milyen szakmát szeretne majd kitanulni. Nagyobbik nővére, Claudia jövőre végez a miskolci egészségügyi szakközépben, bátyja, Krisztofer szeptemberben kezdi ugyanott a húsipari szakközépiskolát, Evelin még csak hatodikos, de szintén Miskolcra készül, kereskedelmibe.

– Azért a Dudu család még kivételnek számít a helyi romák között – tisztázza Molnár Zoltán, Perkupa polgármestere. Ő csak tudja, itt nőtt föl a kis borsodi faluban, csupán addig élt távol, amíg tanult. Ami azt illeti, az ő esete sem átlagos, közgazdászdiplomával a zsebében hazajött a szülőfalujába, hogy polgármester legyen. Azt mondja, érzelmi okokból. Az az álma, hogy élhető faluvá varázsolja Perkupát. Tizenegy éve irányítja a települést, de akad még tennivaló: sok mindenben előrébb is léptek, de messze nem haladtak annyit, amennyit tervezett.

Fotók: Fekete István

– Ha belépek a kocsmába, mindig megkapom a beszólást, hogy hagytam oda­­veszni az iskolát – mondja a polgármester. – Ez különösen fáj, mert mindent megtettünk azért, hogy megmaradjon az önálló iskola Perkupán. Nem volt esélyünk. Tagintézménnyé váltunk, ma már csak egy összevont első-második osztályunk van.

A faluban évente 7–19 gyerek születik, ez nemcsak kevés egy önálló iskola működtetéséhez, de a nagy ugrások miatt hosszú távon a létszám is tervezhetetlen. Ráadásul a szülők – élve a szabad iskolaválasztás jogával – már régóta elhordják a kicsiket a környék általuk jobbnak tartott iskoláiba. A közeli Szögligeten például működik egy alapítványi általános iskola, és bár jóval olcsóbb, mint egy városi magániskola, csak a falvakban jobb módúnak számítók engedhetik meg maguknak a tandíjat. Közöttük kevés a roma, miközben a „spontán” szegregáció nyomán a térségben egyes falvakban (például Tornanádaskán, Rakacán, Bódvalenkén és Szendrőládon) lényegében cigány iskolák jöttek létre.

A Perkupa központjában álló iskolaépületet 2000 környékén újították föl, ma is kiváló állapotban van. Évek óta üresen áll. Valódi mementó, a berendezett osztálytermekben az embernek az az érzése, hogy mindjárt becsöngetnek, beözönlenek a szünetről a gyerekek. De nem szól a csengő. A hírmondónak megmaradt összevont első-második osztályban 15 gyerek tanul, ők már a különálló ebédlőben is elférnek. Mindannyian romák. A faluban születő gyerekek körében 80 százalék fölötti a romák aránya, a nem roma családok még az első két évre sem ide íratják be a gyerekeiket. A romák közül sem mindenki.

Mónika közmunkás, az elsős kislányát inkább Szendrőbe vitte, mert nem akarta, hogy Perkupán kezdje az iskolát.

– Ott is tele van cigányokkal az osztály, de ott legalább tanulnak a gyerekek. Itt csak rosszalkodnak egész nap – mondja. Mónikának nincs szakmája, de azt szeretné, hogy mindhárom gyermekének legyen. Tanulják ki magukat a szegénységből. A legnagyobbik például – aki most ballag el az általánosból – pincér szeretne lenni, és azt tervezi, hogy óceánjárókon szolgál majd föl.

Molnár Zoltán sem a helyi iskolába íratta be a két gyermekét, ők a szögligeti alapítványi intézménybe járnak. A polgármesternek emiatt nincs lelkiismeret-furdalása.

– Saját szememmel láttam, milyen az, amikor egy tanórán negyven perc a fegyelmezéssel telik el. Leginkább azért, mert a tanár nem tud mit kezdeni egy olyan gyerekkel, akivel szemben a szüleinek nincs elvárásuk. Ilyen környezetben nem lehet színvonalas oktatást produkálni – állítja Molnár Zoltán. Mint mondja, pusztán esélyt szeretne adni a gyermekeinek, hogy szakmát-diplomát szerezzenek. – Ehhez viszont előbb azt kell biztosítanom, hogy nívós általános iskolában tanulhassanak.

Fotók: Fekete István

Az összevont osztályban tanító pedagógusoknak lesújtó a véleményük azokról a roma családokról, amelyek ide járatják a gyereküket. Leginkább arra panaszkodnak, hogy a kicsik csak azt utánozzák, amit – vélhetően szintén iskolai kudarcokat átélt – szüleiktől látnak, és már az első osztályba olyan lemaradással érkeznek, amit képtelenek ledolgozni. A tanároknak nincs eszközük ilyen súlyos hátrányok kezelésére, és ez végső soron a rossz helyzetből érkező gyerekeken csattan. A perkupai roma gyerekek az összevont első-második osztály után nem jutnak túl messzire, általában a szomszédos Bódvaszilas iskolájába kerülnek, ám ez nem jelenti azt, hogy onnan ne lehetne bejutni egy középiskolába. Leginkább egy szakközépbe. Az viszont még mindig ritkaságnak számít, hogy egy roma családban az összes gyereknek megpróbáljanak szakmát adni a kezébe. Különösen a lányokéba, akik továbbra is nagy arányban maradnak ki a középiskolából. Itt előrelépés, hogy már nem 13-14, hanem 16-17 éves korukban szülik az első gyermeküket.

Molnár Zoltán szerint Perkupán és környékén csak annak nem jut munkalehetőség, aki nem akar vagy egészségi okokból nem képes dolgozni, mármint közmunkásként. Jelenleg 53 közfoglalkoztatott van a faluban, arra a polgármester ügyel, hogy húszéves kor alatt senki ne kerüljön be a programba, közmunka miatt senki ne hagyja abba az iskolát 16 évesen.

Perkupán 920-an élnek, egyharmaduk roma. A helyiek nem használják a píszít, mint mondják, itt cigányok és magyarok laknak, sőt a romák sokszor parasztoknak nevezik a fehér bőrűeket. Sértődés egyik oldalon sincs. Molnár Zoltán szerint kevesen ítélkeznek a bőrszín alapján, a falu rendesekre meg haszontalanokra osztja az itt élőket. Akárkit kérdezek az utcán – legyen fehér vagy barna a bőre –, mindenki azt mondja: csak azt akarja, hogy a gyereke vigye többre, mint ő. Hogy hogyan, arról nem mindenkinek van elképzelése.

Duduéknak például igen. Horváth Vanda, az édesanya 34 éves. Nincs szakmája, pedig közel állt hozzá, kereskedelmibe járt Miskolcon, amikor szerelmes lett. Krisztián odaállt elé, és azt mondta: válassz! Az iskola vagy én?

Molnár Zoltán

– Szerelmes voltam, és teherbe is estem. Krisztiánt választottam – mondja Horváth Vanda. Akkor 16 éves volt. – Eszembe sem jutott, hogy elvetessem a kicsit, a romáknál ez amúgy sem szokás. Fejest ug­­rottunk a semmibe, Krisztiánnak nem volt szakmája, alkalmi munkákból élt, én otthagytam a sulit. Odaköltöztünk az anyósomhoz. Nem is gondolkodtunk a jövőn.

Tíz éve költöztek külön a szülőktől, szocpolból meg hitelből építettek egy kis házat a faluszélen. Azóta lett négy gyerek, akiket valahogyan el kell tartani. Vagy inkább fel kell nevelni. Az alkalmi munkákból, a családi pótlékból és a segélyekből nem jöttek ki, szerencséjükre mindketten közmunkások lettek, így valamivel több jutott. Aztán tavaly Krisztián bekerült egy hegesztőtanfolyamra, sikerült szakmát szereznie, néhány hónapja pedig állást is: egy ismerőse segítségével Hollandiában kapott munkát. Igaz, hogy csak nyolchetente jár haza, de többször annyit utal a családnak, mint amennyit közmunkásként keresett. Vanda szerint most már hamar megszabadulhatnak az adósságoktól, és akkor a pénzüket teljes egészében a gyerekekre költhetik.

– Ha újrakezdhetném, nem hagynám ott az iskolát, mindenképpen szereznék egy szakmát – mondja Vanda. – Claudia meg a barátja már másképp gondolkodnak, mint akkor én. A lányom barátja közölte, hogy nem akarja eltartani a majdani feleségét, csak akkor veszi el, ha Claudia szakmát szerez. Nem is attól félek, hogy otthagyják a sulit, hanem attól, hogy utána fogják magukat, és kimennek külföldre. Egészségügyi szakemberre Nyugaton is szükség van. Krisztofer fiam már be is jelentette, ha kitanulja a hentes szakmát, kimegy Hollandiába dolgozni. Remélem, Máté tényleg rendőr lesz. Akkor itt maradhat a közelünkben.

Vanda azt tervezi, hogy néhány év múlva, amikor már Máté is egyedül jár majd iskolába, munkát vállal a miskolci Boschnál. Tavaly már dolgozott ott néhány hónapot betanított munkásként, nettó 170 ezret keresett, ráadásul tetszett is neki a munka, de a gyerekek miatt nem tudta vállalni hosszú távon a négy műszakos munkarendet. Azt mondja, egyedül van, nem számíthat a rokonainak segítségére, akik rossz szemmel nézik, hogy megpróbálnak kiemelkedni a roma közösségből.

– Pedig nincs más út, még ha a siker generációkba telik is – mondja Molnár Zoltán. – A különböző roma felzárkóztató programok többsége értelmetlen vagy öncélú. Hát mit kezdjen egy roma fiatal vályogvetőként vagy kosárfonóként? Ezek múzeumba való szakmák. Az integráció, ami elkerülhetetlen, csak a valóban elérhető tanuláson keresztül lehetséges, és ehhez a romáktól is komoly lépések szükségesek. Olyanok, mint Dudu családé.

Tetőfedés drónnal

Lényegesen nem változott a nyugati határvidéken élő gyerekek – és szüleik – jövőképe az elmúlt évtizedben. Bár a képzett vendéglátó-ipari és építőipari szakmunkások itthon és Ausztriában akár napi átjárással is könnyen találnak munkát, a diákok nagy része mégis gimnáziumba jelentkezik, a jobb tanulók pedig onnan főiskolára, egyetemre mennek. Jellemző, hogy a nem értelmiségi szülőkben is erősen él a vágy, hogy gyerekeik diplomához jussanak.

Szentpéterfa közvetlenül az osztrák határ mellett található, ez a település viseli „a leghűségesebb község” címet. A trianoni békeszerződés után ugyan Ausztriához csatolták, de a végleges határvonal meghúzása a Magyar–Osztrák Határmegállapító Bizottság hatáskörébe tartozott. A község lakosságának nagy része – a falu emlékezete szerint Németh János tanító és Hirschl Ferenc községbíró vezetésével – mindent elkövetett azért, hogy a község visszakerüljön Magyarországhoz. Ezt 1923-ban sikerült is elérniük, amiért megkapták a Communitas Fidelissima elismerést. 1956-ban aztán sokan vándoroltak ki a faluból. Jelenleg ezren lakják a települést magyarok és horvátok vegyesen. Az általános iskolában – amely két tannyelvű, bizonyos tantárgyakat horvátul is tanítanak – 78 gyerek tanul. Óvodájukba, éppen a horvát nyelv tanítása miatt, Ausztriából is járnak át gyerekek. A szentpéterfaiak közül évente egy-két tanulót a faluval szomszédos osztrák Eberau (Monyorókerék) iskolájába íratnak be a szülők.

Skrapitsné Jurasits Ágnes szentpéterfai polgármester szerint a faluban élő diákok közül igen kevesen lesznek szakmunkások, jelenleg is sokkal népszerűbbek a gimnáziumok és a szakgimnáziumok. A falubeliek főleg a szombathelyi középiskolákban érettségiznek, utána a többségük magyarországi főiskolára-egyetemre felvételizik. Néhányan a bécsi egyetemet választják.

Hasonló tapasztalatokról tájékoztat az Őrségi Nemzeti Park peremkerületén található Nádasd polgármestere, Karvalits J. Zoltán is. Mikor az iskolájukról kérdezem, azt mondja: sajnos már nincs iskolájuk, pontosabban már nem az övék. Pedig a település sokat tett az iskoláért: 2010-ben 187 millió forintos uniós támogatásból felújították – aztán a falutól átkerült az államhoz. Az iskolába – ahol nyolc környező település gyerekei tanulnak – 170 diák jár. Nádasdon hivatalosan 1300-an laknak, de a polgármester szerint ez csak papíron igaz, valójában sokkal többen vannak. Sokan dolgoznak ugyanis Ausztriában, s több joggal, járandósággal jár, ha eleve oda jelentkeznek be állandó lakosként. Ők azonban gyakorlatilag továbbra is a magyar faluban élnek. A nádasdi iskolából a gyerekek gimnáziumba vagy szakgimnáziumba igyekeznek. Annyi változás tapasztalható az utóbbi években, hogy az egyetemre jelentkezők szívesebben választanak műszaki szakokat, s ha diplomát szereznek, jobbára Győrött helyezkednek el.

Nem csak nádasdi tapasztalat, hogy az érettségizettek és a diplomások nagy része nem azonnal hagyja el az országot, előbb igyekeznek itthon gyakorlatot szerezni. Harminc-harmincöt éves korukban azonban a határvidéken felnőttek közül sokan Ausztriában és Németországban találnak jól fizető munkát. Arra a nyugat-magyarországi fiataloknak is fel kell készülniük, hogy az új ipari forradalom és a digitalizáció teljesen és már rövid távon megváltoztatja a munkaerőigényt – így az oktatást is. Német közgazdászok szerint az elkövetkező húsz évben minden második állás megszűnik Németországban, az ott dolgozókat robotok váltják fel. Horváth Szabolcs, a fémiparban tevékenykedő győri és Győr környéki vállalatok összefogására alakult Professio Klaszter vezetője érdeklődésünkre elmondta: Németországban a tetőfedő-tanulók tananyagában már kiemelten szerepel a drónok irányítása. A tetőfedők ugyanis a jövőben nem mászkálnak fel létrán a tetőre, helyettük drónok, robotok dolgoznak majd. Ezekre a kihívásokra fel kell készülni – teszi hozzá –, mert ha lemaradunk, még a világcégek beszállítóiként is kieshetünk a termelési láncolatból.

Hajba Ferenc