Szlovák az, aki nem magyar

Tévedés, hogy a magyar-szlovák kapcsolatok alakulása kétoldalú ügy. Ebbe ugyanis – a maguk spe-ciális gondjaival – belekacsolódnak a magyarországi szlovákok és a szlovákiai magyarok is. Így már-is négyoldalúvá válik a megoldandó probléma. Ez az álláspont dominált a Magyar Atlanti Tanács (MAT) és a Szlovák Atlanti Bizottság által szervezett budapesti konferencián.

Abban mindenki egyetértett, hogy két szomszédos, szövetséges, NATO- és EU-tag ország között ki-alakult helyzet lassan tűrhetetlenné és megmagyarázhatatlanná válik a nemzetközi porondon. Tomás Strázay, a Szlovák Külpolitikai Társaság tudományos főmunkatársa keserű, iróniával említette, hogy míg az EU-ban ma bennünket jegyeznek a két legrosszabb viszonyban lévő szomszédként, a NATO-ban azért ezt a „pálmát” elviszik előlünk a görögök és a törökök.

Abban egyetértés mutatkozott, hogy csak hosszan tartó párbeszéddel lehet a szlovák-magyar konflik-tusra megoldást találni. Szlovákia a területét félti az általa feltételezett magyar revíziós szándéktól (ennek burkolt formájaként kezelik, szinte démonizálják az autonómia-törekvéseket). Magyarország pedig az ottani magyarok beolvasztásától tart.

Hamberger Judit, a Magyar Külügyi Intézet tudományos főmunkatársa szerint Szlovákia késői, 1993-as függetlenné válása után a most „pubertáskorba lépett” szlovák nemzeti identitástudat XIX. és XX. századi alapokra épül. Így máig hat az az önmeghatározás, hogy szlovák az, aki nem magyar.

Tény, hogy joggal teszik bírálat tárgyává a XIX. századi magyar nemesi politikát, amely a XX. szá-zadban is érvényesült, tagadva a szlovák nemzet létezését. (Ez egyébként hasonlított a cseh felfogás-hoz.) Viszont – sajnálatos módon – ma, a XXI. században éppen ezeket a cseh és magyar mintákat követik a szlovákok, midőn a szlovákiai magyarok beolvasztására törekednek. Erre volt példa leg-utóbb a magyar nyelvű honismereti tankönyv körül kialakult botrány (ahol a földrajzi neveket csak szlovákul tüntették fel). Hamberger Judit is javasolta valamiféle közös civil intézet vagy alapítvány létrehozását, amely majd sikerrel keresheti a megoldást a kialakult áldatlan állapotra.

Felvetésével többen nem értettek egyet, és inkább a már működő fórumokat javasolták a szakmai majd a szélesebb körű, társadalmi párbeszéd és vita színteréül. Így felvetődött a Visegrádi együttmű-ködés által kínált lehetőség, annál is inkább, mert ennek a Szlovákia az egyetlen olyan tagja, amely mindhárom másikkal határos.

Ám a többség azzal értett egyet, hogy ezt a konfliktust senki más nem oldhatja meg rajtunk kívül. S ha hivatalos, állami szinten begörcsöltek az erőfeszítések, a demokratikusan szerveződött civilek va-lóban mindkét oldalról lökést adhatnak a kátyúból történő kikeveredéshez. Utaltak itt a határ menti települések polgármestereinek együttműködésére, az eurorégiók szerepére (Strázay külön kiemelte a szlovák-magyar-román-ukrán kapcsolattartást a négy ország találkozásánál). Említették a békefenn-tartó feladatok ellátásban megnyilvánuló bajtársiasságot (például Cipruson, ahol magyar és szlovák katonák közös egységben teljesítenek szolgálatot). De akár az olyan konferenciákat, tanácskozásokat is, mint ahol ezek a gondolatok kifejezésre jutottak.

Halász Iván, a Corvinus Egyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója szerint Magyaror-szágnak és Szlovákiának hasonlóak az alapvető külpolitikai céljai, ezért külön lehetne választani a kétoldalú vitákat és a közös külpolitikai érdekek mentén történő együttműködést. Többen utaltak ar-ra, hogy a két ország között kötött dokumentumok jó alapot jelentenek, az 1995-96-ban megalkotott szlovák-magyar alapszerződést sem kell módosítani, ám hasznos megvitatni és értelmezni egyes pontjait.

A jelenleg sajnálatosan érvényes kölcsönös idegenkedés az ismeretek nagyfokú hiányából fakad – ál-lapította meg Rastislav Kácer, a Szlovák Atlanti Bizottság elnöke. Kollai István, a Budapesti Corvinus Egyetem PhD-hallgatója megállapította: a magyar közvélemény sem a XIX. század máso-dik felének elmagyarosító politikájával, sem a szlovákok számára más, sérelmes eseményekkel nincs tisztában, miközben ezeket az eseményekkel a szlovák (tan)könyvek hangsúlyosan foglalkoznak. A magyarság számára tragikus trianoni békeszerződés ugyanakkor nincs benne a szlovák történelmi tudatban, szakkönyvekben is legfeljebb lábjegyzetben szokták megemlíteni. Magyarországon viszont az első bécsi döntés utáni magyar-szlovák fegyveres összetűzés ténye szinte ismeretlen, ugyanezt Szlovákiában „kis háborúként” őrzi az emlékezet.

Ezer esztendeig éltünk együtt, ebből kilencszáz éven át közös államban, mégsem tudunk egymásról semmit – állapította meg egybecsengően Kácer és Kollai. A politikusok között divat lett a konfliktus-forrásokat felemlegetni, a múlt sebeit feltépni. Holott sokkal több mondanivalónk akad egymásnak, ha a közös problémáinkat és feladatainkat vesszük számba, az energiakérdéstől a klímaváltozáson át a demográfiai gondokig.

Ettől némileg eltérően szólt Csóti György volt zágrábi nagykövet, aki mindenek előtt a szlovákok és az ott élő magyarság közötti viszony javítását szorgalmazta, például a szlovák alkotmány preambulumának megváltoztatásával. Abban ugyanis a szlovák nemzet államalkotóként szerepel, csak mintegy megengedve a kisebbségek létét. Csóti szerint ehelyett társnemzetté kellene fogadniuk a szlovákiai magyarokat – vagy a másik megoldás az autonómia! A diplomata – aki a Magyar Atlanti Tanács alelnöke is – felemlítette azokat a riasztó jeleket, amelyek odaát tapasztalhatók, az ifjúság kö-rében kimutatott magyarellenességtől az utcai magyar beszéd korlátozására vonatkozó igényformálá-sokig.

Abban valamennyi résztvevő egyetértett, hogy viszonyunkat euroatlanti szellemben és alapokon kell rendezni és továbbfejleszteni. Ehhez a budapesti találkozó is hozzájárult, jobban mint a politikusok tárgyalásai. „Ami nem kunszt!” – tette hozzá Bánlaki György, a Magyar Atlanti tanács elnöke.