Színház és hatalom

Milyen volt színházi gyereknek lenni? Hiszen édesapja rendezőként alapította a Pécsi Nyári Színházat.

Apámat harsány, domináns attitűd jellemezte. Én más vagyok. A „különbséget” megszenvedtem olykor. Bár sokat lehettem színházközelben, a dolog szakmai részletei akkoriban, a nyolcvanas években még nem izgattak különösebben. Apám rendezéseit nagyon szerettem, de abban megegyeztünk: az igazán jelentős dolgok Kaposvárott történnek. Oda is főként vele jártam, így a színházi büfébe is bejutottam, ahol testközelből figyelhettem a magyar színi élet akkori héroszait.

Bölcsészkaron végzett, rangos irodalmi lapokban jelentek meg versei, kritikái. Aztán 1990-ben jelentkezett rendező szakra Székely Gábor osztályába. Mesélte: a felvételin Vámos Lászlóval tévesztette össze Székelyt, s valójában csak a kalandvágy vezette. Duma?

Lehettek tudatalatti motivációim is: elszakadni Pécstől, legyőzni apámat, esetleg beteljesületlen álmait megvalósítani. Ő ugyanis hátrányként élte meg, hogy nem volt színházrendezői diplomája. Ezzel együtt mégis inkább a kaland- és becsvágy hajtott. Csak később éreztem úgy: az írás, a zenélés, a gyerekkori színjátszás, későbbi bölcsésztanulmányaim a színházrendezésben „egyesültek”. Ehhez azonban még sokat kellett tanulnom, s nagy szükségem volt a főiskola „üvegházi körülményeire”.

Ahonnan az elején majdnem kirostálták.

Mert akkoriban még semmilyen szempontból nem nőttem fel a feladathoz. Határozatlan voltam, és ügyetlen. Elemi problémáim voltak. Mintha valamiféle analfabetizmusból kellett volna kilábalnom.

„Színházi analfabétát” miért vettek volna fel rendező szakra?

Székely Gábor nem kész rendezőkre „vadászott”. Olyanokra inkább, akikről azt érezte: személyiségük lesz majd annyira erős, hogy mások figyelni tudjanak rájuk. Elmondása szerint a felvételin is ezt kereste bennünk. Számára elég frusztráló lehetett, hogy kezdetben egyáltalán nem sikerült a reményeit igazolnom.

Mi hozott változást?

Talán a második év végén egy Molieére-vizsga kapcsán találtam magamra először. Azt hiszem, önmagamat kellett megtanulnom. Hogyan vagyok képes együttműködni más személyiségekkel. Milyen vagyok én, amikor egy híres, nagyszájú színésszel alkotok „molekulát”. És milyen, ha egy önbizalom-hiányos vagy hitehagyott színésszel. Úgy állt össze ez a dolog, mint a kémia. Vagy mint egy nyelv. Sok apró tapasztalatból. Problémák és konfliktusok gyűjteménye, amelyeknek a többségét ma már jól ismerem, és jó eséllyel meg is oldom őket.

Mondják önről: módszere az együttműködés, képes ösztönözni a színészt. És nem is kedveli a diktátorhajlamú rendezőket.

Vannak, akiknek az áll jól. Az előadás könyörtelen bizonyítéka annak, jól végeztük-e a munkánkat, vagy csak jártattuk a szánkat. Rendezőként a megfelelő kereteket próbálom kitalálni, és jó kérdéseket feltenni. Ha sikerül, akkor elkerülhető az anarchia. A színészek megkapják azokat az impulzusokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy alkotóként vegyenek részt a próbafolyamatban. Az én dolgom észrevenni azt is, ha értékesebb válaszokat adnak a kérdéseimre, mint amelyekre én lettem volna képes.

Vegytiszta demokrácia.

Nincs bennem makacs ragaszkodás a teóriákhoz, ha a gyakorlat mást mutat.

Rögtön a főiskola után, 1995-ben Kecskemétre ment, ahol a Székely-növendékek kaptak lehetőséget. Osztálytársa, Bal József lett az igazgató. Másfél év után távozniuk kellett. Egyszer úgy fogalmazott: tehetségtelenek voltak a feladathoz. Valóban tehetségtelenséget jelez, ha valaki nem tud alkalmazkodni egy morálisan megkérdőjelezhető struktúrához? Amelyben a hatalom beledumál a művészetbe?

A hatalom mindig is beledumált a művészetbe. Valószínűleg azért, mert képtelen az élvezetére. A színházi tehetség itt és most képes csak igazolni magát, ezért a mindenkori hatalomhoz való alkalmazkodás is tehetségének a része. A kiemelkedő színházi emberekben általában megvan ez a furcsa kettősség: érzéketlen és primitív érdekérvényesítés egyfelől, érzékeny és bölcs önkifejezés másfelől. Az emberi és a művészi kvalitások nincsenek feltétlenül összhangban. A színpad viszont mindig az igazság színhelye. Ott a tehetséges gazemberek megigazulnak, a tehetségtelen jóságosak pedig a pokolra mennek.

Társulathoz lényegében sosem tartozott, de folyamatosan dolgozik. Önmenedzselésre alkalmatlan, ám jól használható tehetség?

Fogyatékosságként élem meg, hogy nem vagyok harcos típus. Még mindig úgy élek, mint ha alanyi költő lennék. Kedvelem a magányt, és csak periodikusan tudom elviselni a nagyobb társaságot. Úgy dolgozom, mint ha minden elrontott előadásomért ítéletnapig kellene szégyenkeznem. Egy vérbeli színházi ember ennél léhább.

Interjúban említette: kevesek ügye ma már az a színház, amely komolyan veszi önmagát. És a mai színház minősége általában a döntéshozók ízlését tükrözi. Miféle ízlés az?

Semmiféle. A marketingnek nincs ízlése. Sem a kereskedelmi, sem a politikai marketingnek. Profitot kell realizálni, meg szavazóbázist. Meg voltam döbbenve, amikor nagy magyar írók irodalmi értéket tulajdonítottak az őszödi beszédnek – egy olyan menedzserszövegnek, amelyre ma már bármelyik jól képzett vállalati közép- vagy felső vezető képes. Ugyanilyen ellenérzést kelt bennem politikai vezető szájából azt hallani: „Én sohasem hazudtam a népnek.” A marketing a megszületése óta a manipuláció művészete, természeténél fogva épp ezért hazug. Hogy ma már egész kultúránknak a marketing az alapja – az nagyon sajnálatos.

Vagyis a színház ma már a politikai marketing része lett?

Úgy tűnik, a színház és a politika alapvetően ellenérdekeltek. Mintha a politika érdeke az lenne, hogy minél nagyobb sötétségben tartsa a népet, és konzerválja a manipulálhatóságát. A színház viszont abban érdekelt, hogy a közönsége minél érzékenyebb, műveltebb és bölcsebb legyen. Nem nehéz megállapítani: ebben a küzdelemben a színház erősen vesztésre áll. Talán azért sem kötődtem soha állami intézményekhez, hogy pusztán a konkrét előadásra koncentrálva legalább a győzelem esélyének illúzióját fenn tudjam tartani. Néha persze elképzelem, milyen volna, ha a politikai döntéshozók kultúrafüggő, művelt emberek lennének, akik nem tudnak színház, film, tánc, zene és irodalom és szép képek nélkül élni. Ha a művészet – szakmáktól függetlenül – napi szükségletünk lenne. És az lenne a politikusoknak is, és a pártok egymással versengenének a tehetségek felismerésében és helyzetbe hozásában. Ha képesek lennének megkülönböztetni talmit és értékeset, színvonalasat és igénytelent. Ha képesek lennének szenvedni a tehetségtelenségtől. Ha az egyik pártkatonát nem egy másik pártkatonára cserélnék le, hanem a tehetségtelent a tehetségesre, a hozzá nem értőt a hozzáértőre. Ha véget vetnének végre a bolsevizmusnak – ennek az otromba és buta káderpolitikának.

A népbutítás tárgykörét taglalja Ödön von Horváth darabja, a Kasimir és Karoline is. Rendezése sikert hozó szembesítés volt.

A darab valójában arról mesél, hogy válsághelyzetekben ismerhető fel igazán az ember alantas, sötét és pusztító természete.

És milyen jól mulat ezen a közönség...

Mert Ödön von Horváthban megvolt az a szenvedélyes tárgyilagosság, amely Shakespeare-ben, Csehovban vagy sok más nagy művészben is megvolt: nem jobb- és baloldalban gondolkodtak. Hanem az élet bonyolultságában és abszurditásában: tragikomédiában.