Szerdáról csütörtökre

- Mit szégyellt annyira, hogy külső professzorként lemondott a címéről?

– Az egyetem tényfeltáró bizottságának a jelentését és azt, hogy ez az 1157 oldal bontatlanul, tehát olvasatlanul került Réthelyi miniszterhez ahelyett, hogy a megrendelő, az egyetem vezetése értékelte volna.

- Hol vagyunk már ettől?!

– Tudom, március 27-e délutánját, estéjét mára már meghaladta az idő, és voltak olyan barátaim, akik akkor azt mondták, várjak, ne siessem el. Aznap azonban úgy éreztem, hogy ezt kell tennem.

- Nem bánta meg a sietséget? Azóta az egyetem vezetése az autonómiáért vívott harc hőse lett. Elvették Schmitt Pál doktori címét, lemondott a rektor.

– Nem bántam meg. Azon a napon nem tehettem mást. Nem értettem egyet az aktatologatással, a tojástánccal. És pontosan érzékeltem, hogy számos tudóstársam is így gondolja.

- Akkor is lemondott volna a címéről, ha az egyetem alkalmazottja?

– Nem hiszem. Én éppen azért tehettem meg, mert nem vagyok az egyetem munkatársa.

- Morális felháborodás – anyagi megfontolásokkal?

– A címzetes professzori címről való lemondásom szimbolikus gesztus, mint ahogyan húszévnyi tanítási munkám is a „hobbim” kiélése. Annak idején kitaláltam egy egyetemi tárgyat, a humán molekuláris genetikát, ami a kilencvenes évek elején nálunk teljesen új volt, persze hogy megkértek: kezdjem el oktatni. Fontosnak tartottam, hogy bekerüljön az egyetemi oktatásba. Soha egyetlen fillért nem kaptam – és nem is vártam érte –, hiszen megkapom a fizetésemet az akadémiai intézetben, ahol kutatóként dolgozom. A tanítást jókedvemben csinálom. Magam is rengeteget tanulok a diákjaim kérdéseiből, a legtehetségesebbek ma már a munkatársaim. Óriási megtiszteltetés volt, hogy néhány éve rávettek: pályázzak a habilitációra. Amikor lemondtam a címemről, nagyon világosan éreztem, hogy nem akarok odatartozni, ahol nem képesek élni az egyetemi autonómiával.

- Mit ért tojástáncon?

– Az bosszantott fel, hogy ha a Semmelweis Egyetem megrendel egy jelentést a tényfeltáró bizottságtól, akkor nem teheti meg, hogy az elkészült munka alapján ne ő döntsön a doktori disszertációról. Úgy láttam, hogy a vezetés megrettent, és fel akarja adni az egyetem autonómiáját, a minisztériumra, tehát a politikára akarja bízni a döntést, pedig ez alkotmányosan az ő dolga. Tudományos kérdésekről a tudománynak kell döntenie. Benne van az alaptörvényben, mint ahogy benne volt az alkotmányban is.

- Ezért nevezte pár soros nyilatkozatában gyávának az egyetem magatartását. Mi nem tetszett a jelentésben? Mert azt is „legyávázta”.

– A bizottság alaposan megvizsgálta és százalékosan kimutatta, hogy Schmitt doktorija átvett, másolt anyag, és azt is, hogy honnan, kitől. Azzal is van bajom, hogy ezek után nem merték leírni a plagizálás szót, de azzal még inkább, hogy következett egy eszmefuttatás a Testnevelési Egyetem felelősségéről, szakmai hibájáról, mert ezt a szövegazonosságot nem tárta fel időben, így a dolgozat szerzője azt hihette, hogy értekezése megfelel az elvárásoknak. A szerző felelősségéről viszont egyetlen szót sem ejtenek.

- Ennél még az is elfogadhatóbb lett volna önnek, ha egyáltalán nincs szó felelősségről? Ha csak a tényeket foglalja össze a bizottság?

– Lehet. De ha az akkori egyetem, az opponensek, a konzulens szerepét értékelik, akkor nem maradhat ki a disszertáció szerzőjéé sem. Vagy azt hitték, ha elmarasztalják az intézményt, akkor ezzel az ügy le van zárva, és senki nem firtatja a disszertáns felelősségét? Kétségtelen, a tényeket felkutatták. Aztán értékeltek, de egyoldalúan, és ezt neveztem én gyávaságnak. Nem az volt ugyanis a kérdés, hogy ki a felelős, vagy ki „felelősebb”, és az sem, hogy mit tudhattak a bírálók 1992-ben, hanem az, hogy a dolgozat megfelel-e az akkori szabályoknak, a több száz éves hagyományokon alapuló egyetemi és tudományos követelményeknek.

- Kimondták, hogy nem.

– Ez igaz. De talán arra gondoltak, hogy ez elég, és az egész ügyet ennyivel meg lehet úszni.

- Nem úszta meg sem az egyetem, sem Schmitt Pál. Nem gondolja, hogy a barátainak lehetett igazuk, akik szerint várhatott volna még néhány napot az ítéletével?

– Volt egy nap, amikor nekem volt igazam, mert nem lehetett tudni, meddig nem akar döntést hozni az egyetem. Akkor úgy tűnt: soha. Nem bánom, hogy megírtam a levelemet. Másrészt én vagyok a legboldogabb, hogy már nem kell szégyenkeznem az egyetem miatt. Örülök, hogy a szenátus, a professzori kar és a rektor kiállt a tudomány értékei, az egyetem autonómiája mellett, és úgy döntött, ahogyan kell. Ez nagyon derekas cselekedet! Az is megnyugtat, hogy vannak olyan értékek, amelyek még ebben a végtelenségig polarizált világban is többet számítanak, mint a politikai lojalitás, az alkalmazkodás a felsőbbséghez.

Az interjút teljes terjedelemben a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvashatja.