172 éve ásták el a Szent Koronát egy mocsárban

Miután Windisch-Grätz seregei 1848 decemberében megközelítették a fővárost, a nyáron megalakult országgyűlés tagjai szilveszter éjszakáján, a rettenetes fagyban a menekülést választották, és Szolnokra, később Debrecenbe utaztak – írja a Szent Koronáról Tarján M. Tamás a Rubiconban. Ekkor döntött úgy a kormány, hogy magával viszi a Szent Koronát is, így a jelvények majdnem fél évet a debreceni városházán töltöttek, majd nagy pompával visszaszállították őket a felszabadított Buda várába.

A Szent Korona helyzete közben némiképp megváltozott, hiszen – 1849. április 14-én – Kossuthék kimondták a Habsburg-dinasztia trónfosztását. Amikor a Szemere-kormány júliusban ismét menekülni kényszerült, a miniszterelnök magához vette az ékszereket, és egészen a bukásig megtartotta azokat. Miután Temesvárnál nyilvánvalóvá vált, hogy a szabadságharc ügye elveszett, a Szent Korona sorsáról végleg dönteni kellett; az emigrációba készülő politikusok nem akarták vállalni a jelvények őrzésével járó felelősséget, de azt sem szerették volna, ha a Habsburgok kezébe kerül, hiszen ezzel legitimálhatták volna hatalmukat. Egyesek – például Batthyány Kázmér – állítólag azon a véleményen voltak, hogy el kéne pusztítani a koronát, de Szemere megriadt ettől, és inkább magával vitte, amíg csak lehetett.

Augusztus 10-én Szemere, miközben ellenőrizte és jegyzékbe vette a láda tartalmát, eszébe jutott, hogy a korona nagysága és súlya folytán mennyire nem viselésre való. IV. Károly, az utolsó magyar király is igen furcsán festett benne koronázásakor – korunk embere az erről elhíresült fényképen meg is bizonyodhat. De Szemere idején V. Ferdinánd is nehézkesen viselte a korabeli szóbeszéd szerint. Ezért a miniszterelnök saját fejére tette Szent István koronáját, hogy „használat közben” mérje le súlyát és megbizonyosodjon, hogy az nem viselésre való – írja a MúltKor történelmi portál a Szent Korona menekítéséről szóló cikkében.

A koronázási ékszereket augusztus 22-én ásták el egy, a harcok miatt üresen hagyott ház szobájában, majd a beásott gödör fölött tüzet gyújtottak, hogy elfedjék a friss ásásnyomokat. Másnap kiderült, hogy valaki kikémlelhette őket, mert a helyet addigra már félig felásták. Augusztus 23-án így továbbmentek Havasalföld felé, ahol találtak egy sűrűn benőtt, nehezen megközelíthető füzest. A Szent Koronát és a koronázási jelvényeket őrző láda így estére Dunához közeli vízjárta, iszapos földben nyugodott. Miután készen lettek, ágakat hordtak a helyre és a munkaeszközöket a közeli Cserna-patakba vetették. Majd fogadalmat tettek, hogy nem fedik föl a rejtekhelyet, amíg vissza nem térnek, és Szemere erre engedélyt nem ad. A kis csoport augusztus 24-én kelt át az Oszmán Birodalomhoz tartozó Havasalföldre – írja a MúltKor.

A szabadságharcot leverő dinasztia természetesen a következő években tűvé tette a birodalmat a Szent Koronáért, ám a keresés eredménytelennek bizonyult. Ipolyi Arnold, a koronázási jelvények históriáját megíró történész munkájából jól rekonstruálható a neoabszolutizmus első éveinek titkos küzdelme, mely során a bécsi udvar hatalmas erőt és pénzösszeget mozgósított azért, hogy megtalálja a Szent Koronát, és leleplezze a hasonló kutatásokat folytató emigránsokat. Nem tisztázott, hogy Kossuth hozzájárult-e Szemere akciójához, mindenesetre amerikai tartózkodása idején már biztosan hírül vette a történteket, és feltehetően több ügynököt is elküldött Magyarországra, hogy végleg külföldre menekítse a jelvényeket.

A hároméves titkos küzdelemhez hasonló rejtély fedi a megtalálás részleteit is: Ipolyi és a közismert történet szerint egy bizonyos Wargha István árulta el a titkot a bécsieknek, akit – a különböző források szerint – Prágában, Bécsben, esetleg a helyszínen fogtak el. Nem tudni, mennyi ezeknek a történeteknek a valóságalapja, de az tény, hogy 1853. szeptember 8-án egy utász megtalálta az 1608-ban készített ládikát, azt kinyitva pedig a kutatók felfedezték az eltűnt ékszereket. Miután a nagy sietségben Szemere és társai csak egy egyszerű faládikába helyezték a tárgyakat, azok négy év alatt számos károsodást szenvedtek el: mivel a dobozka beázott, a koronázási kard teljesen elrozsdásodott, Szent István híres – eredeti – palástja pedig kifakult. Magát a Szent Koronát szerencsére csak kisebb sérülések érték. Az ékszereket 1853 szeptemberében diadalmenetben vitték fel Pestre, majd – Kempen rendőrminiszter parancsára – továbbszállították őket Bécsbe. Bár Magyarország még abban az évben visszakapta államisága szimbólumait, önálló koronaőrség csak 1861-ben szerveződött, és csupán a kiegyezés után került a magyar korona magyar őrizet alá – írja a Rubicon.

(Kiemelt képünk: A Szent Korona az országalmával, a jogar és a kard az Országház kupolacsarnokában. MTI Fotó: Illyés Tibor)