Szegény, beteg egészségügy

- Sokan halhatnak bele abba, ha tényleg kivonnak a gyógyszerkasszából százmilliárd forintot, és az országból valóban elmegy három-négyezer orvos. Ön szerint eljuthatunk idáig?

– Ha ez megtörténik, akkor biztos, hogy romlik az ellátás színvonala. Nem tudom, hogy ez azonnal meglátszana-e a halálozási statisztikákon, de ne legyen illúziónk: máris érezhető, hogy az egészségügy lejtmenetben van. Igaz persze, hogy lehet ésszerűbben gazdálkodni a gyógyszervagyonnal, ezt azonban csak lépésről lépésre lehet megvalósítani. Az nem megy, hogy máról holnapra eldöntjük: a kormány ennyit és ennyit kivesz a gyógyszerkasszából, a betegek dolgát meg oldják meg az orvosok, ahogyan tudják. Ebből csak baj lehet.

- Mit gondol, megoldás-e az egészségügy problémáira a Semmelweis terv?

– Tény, hogy vannak benne jó gondolatok. Valóban fel kell építeni egy progresszív betegellátási rendszert. Senki sem vitatja, hogy vannak olyan betegségek, amelyekre megoldás lehet pár régiós központ, ezekben viszont kiváló anyagi és szakmai felkészültségre van szükség. Ám az alapkérdések nem világosak. Milyen rendszert akarunk? Mitől működik majd az a rendszer? Mennyi pénz kell rá? Miért lesz érdeke az orvosnak, hogy itthon maradjon? Egyik kérdésre sincs válasz.

- Lát-e az egészségügyet szolgáló logikát abban, hogy Budapestnek ne legyen saját kórháza, miközben Edelénynek meg van?

– Azt látom, hogy Budapest megpróbálja áttolni a döntéseket és a felelősséget. Sok elemében az egész országot szolgáló, nagyon bonyolult rendszerről van szó. Én azonban nem hiszek abban, hogy az állam jobb gazda lenne, mint az önkormányzat.

- Pedig az új rendszer egy nagy állami egészségszervezési központ létrehozására épül.

– Mostanában csodálkozva hallgatom azokat a politikusi megszólalásokat, amelyek szerint a központosított állami rendszer hatékonyabb, mint amikor helyben döntenek. Én dolgoztam tizenkét éven át az úgynevezett szocialista egészségügyben. Nem vált be. Akik bő húsz éve az enyémhez hasonló tapasztalatokkal kerültünk be a parlamentbe, mindnyájan egyetértettünk abban: meg kell változtatni azt a rendszert, amelyben mindent az állam szervez. Amikor az állam alkalmazza az orvosokat, az állam egyszerre működteti és ellenőrzi saját intézményeit, a betegek jogait pedig állítólag állami szervezet védi az állami szolgáltatóval szemben. Pontosan tudjuk, hogy ez nem működhet jól. Éppen a központosított rendszer volt az oka annak, hogy roppant módon megnőtt a paraszolvencia, s eltorzult az ellátórendszer szerkezete. Nem látom, hogy ez a rendszer mitől lenne jó az orvosoknak, és főként miért lenne jó a betegeknek.

- Lehet, hogy csak a politikusoknak, a döntéshozóknak lenne jobb?

– Minél több dologról dönthet személyesen egy politikus, annál nagyobbnak érzi a hatalmát. Van, akinek ez tetszik, pedig közben megnő a rossz döntések és azokkal együtt a bukás valószínűsége is. Ez azonban általában csak később derül ki.

- A Semmelweis tervben uniós forrásokról esik szó, hamburgeradóról és ingatlaneladásból származó jövedelmekről, miközben 70 milliárd értékben állnak eladatlan egészségügyi ingatlanok. Mindez nem tűnik nagyon komolynak.

– Az elmúlt húsz évben – hol a megoldás szándékával, hol csak a látszat kedvéért – szinte folyamatosan arról folyt vita Magyarországon, hogy honnan szerezzük meg az egészségügy megerősítéséhez szükséges többletforrásokat. Mert azt minden komoly politikai erő egyértelműnek tartotta, hogy több pénzre van szükség. Sokan elmondták: a rendszer átalakításának bizonyos lépései valóban lehetségesek uniós forrásokból, a működtetés javítása azonban nem. Volt, aki logikusan érvelt, hogy engedjük be a magántőkét, az állam pedig teremtsen jó szabályozórendszert, amely kizárja a visszaéléseket. Egyébként az állami apparátusét is, hiszen nemcsak a magántőke tehet erőszakot a rendszeren. Én magam folyamatosan azt az álláspontot képviseltem, hogy az orvosválasztást úgy tegyük lehetővé, hogy a paraszolvencia helyett alakítsunk ki – tisztességes tarifarendszerrel – egy kiegészítő biztosítást. Így tegyük lehetővé, hogy ne csak azok jussanak a választott orvoshoz, akiknek erre van elég pénzük. Ezen a biztosításon keresztül jelentős forráshoz juthatna az egész egészségügy. Sokfelé keresgéltük tehát a többletforrásokat. Most úgy látom, hogy nem is keresgélik. Ez baj, mert a jelenlegi fizetéseknek legalább a duplája kellene ahhoz, hogy az orvosok itthon maradjanak.

- Vannak, akik szerint a hazai egészségügy összeomolhat. Egyetért?

– Az egészségügy roppant nagy, országos rendszer, nem omolhat össze egyik napról a másikra, mint egy épület. Viszont fokozatosan és folyamatosan lepusztulhat. Elfáradhatnak, elkedvetlenedhetnek, demoralizálódhatnak az egészségügyiek. Szerintem az igazi nagy veszély, hogy máris megkezdődött az egészségügy megkettőződése. Akinek pénze van, sokszor már nem is az állami rendszer kórházaiba viszi a paraszolvenciát, inkább elmegy magánintézménybe, magánorvoshoz.

- Lesz tehát egy rendszer, amelyben van pénz, és egy olyan, ahol azok a szegények maradnak, akiknek paraszolvenciára sem telik? Ebben az állami rendszerben az utcaseprői fizetéssel honorált orvosok a betegeket – némi várakozási idő után – minimum rosszkedvűen fogadják.

– Igen, az állami ellátórendszer – ha sürgősen nem történik változás – egyre kevesebb, egyre türelmetlenebb, egyre hajszoltabb orvossal, egyre rosszabb színvonalon fogja ellátni azokat, akiknek nincsen lehetőségük máshová menni. Az elmúlt években folyamatosan azt hallottuk, hogy azért kell az állami egészségügyi szolgálat, nehogy véletlenül megkettőződjön az egészségügyi ellátás. Közben azonban mindazzal, amit tettek – és mindazzal, amit nem tettek meg, pedig kellett volna –, éppen azt siettették, hogy a gazdagok számára egy új rendszer jöjjön létre. Ráadásul nem élünk légüres térben: ha az uniós környezetet is figyelembe vesszük, akkor a gazdagok számára a határon túli ellátás is szóba jön, ahelyett, hogy mi nyújtanánk a környezetünknek jó színvonalú egészségügyi ellátást. Nagyon sok éve mondom: Magyarország számára óriási lehetőség volna, ha olyan országok polgárai, ahol egy-egy beavatkozásra sokat kell várni, hozzánk jönnének gyógyulni. Ehhez azonban a kapacitásokat nem leépíteni kellene, és az orvosokat sem volna szabad elengedni.

- Erre a miniszterelnök is rájött, adott is egymilliárdot a fogorvosoknak.

– Ugyan már! A fogorvosok már régen létrehozták a maguk egészségiparát – magánpraxisban. Többre és másra lenne szükség. Be kellene kapcsolódni a határ menti, magyarok lakta területek egészségügyi ellátásába, és Magyarországra lehetne hozni egyes ellátásokat. Angliából például Magyarországra lehetne jönni bonyolult protézisműtétekre és az azt követő rehabilitációra. Ki lehetne alakítani olyan árakat, hogy nekünk is, meg az ottani biztosítóknak is megérje. Ehhez azonban nagyon komoly program kellene, és nagyon komoly befektetőkre lenne szükség. Az államnak ezt a folyamatot nem finanszíroznia kellene, hanem megterveznie és irányítania: Magyarország lehetne az „egészség völgye” Európában, és ez folyamatosan emelné az hazai egészségügyi ellátás színvonalát, miközben a hozzá csatlakozó szállodai, élelmiszer-ipari szolgáltatások is pluszmunka-lehetőséget jelentenének. Ezt nem lehet leegyszerűsíteni arra, hogy néhány fogorvosnak állami pénz is jusson.