Szarka zoltán cikk

Szeretnék bemutatkozni,a nevem Szarka Zoltán és 28 éves vagyok. Tettre kész és motivált a boldog élet felé. Most hajléktalanként élem a hétköznapjaimat. De már dolgozom aktívan egy hónapja. Mindig voltak kis munkáim, de most úgy érzem, ha kitartó vagyok, ez sokáig megmaradhat. Hogy, hogy kerültem ebbe a helyzetbe? Szívesen elmesélem.

Ott kezdeném a történetemet, amikor kiléptem az intézet kapuján. Egy lakást vettem a családi pótlékomból azzal a gondolattal, hogy ez kell az elinduláshoz, és elkezdem a nagy betűs életemet. Nem tudtam sokat róla csak annyit, ha dolgozok, van pénzem, és akkor nem lehet sok bajom. Tiszaeszláron vettem házat, ez egy kis falu ahol csak napszám munkák adottak, de ezek is szépen lassan kimerültek. Ha almaszüret volt, akkor alá almát ettem, ha köszméte, akkor a köszméte volt a táplálékom. Környező helyekre nehéz volt az eljutás így lassan-lassan éhen haltam a saját házamban. Így hoztam egy döntést, amit már nem igazán látok helyesnek, de ezt kellett tennem a saját érdekemben. Eladtam a házam egy cigány családnak, akik potom 250000ft-ért megvették. Elindultam az új élet reményében Nyíregyházára és elkezdtem dolgozni egy gyárban. Idegen volt számomra a robosztikus munka fogalma. Nem is álltam meg a helyem. Kirúgtak és egy kis idővel rá az albérletem is oda lett. Egy gyári kollegám fogadott magához ahol nagyon jól éreztem magam, de folyamatosan szégyenérzetem volt, és nem szerettem volna meg zavarni a családi nyugalmukat. Egy hétre rá elköszöntem tőlük. És azt terveztem vissza kéredzkedek a házamba. Még is csak fillérekért vették meg talán segítenek, hogy egy hónapra kivegyem a szobám, vagy egy zugot a házban. Nem engedték, de felajánlották , hogy a családjuk Pesten lakik, és ha gondolom elmehetek hozzájuk inasnak. Ott lehetek addig, amíg összeszedem magam. Félve bár, de neki vágtam az útnak. 4 cigány családnak voltam az inasa. Pont tél idejére érkeztem és fát kellet vágnom tüzelőnek, vizet kellet hordanom a kútról, tisztán kellet tartanom az udvart, és minden apró teendőt, még emellett el kellet végeznem. Igaz, pénzt nem kaptam csak kaját meg fekhelyet, egy erdőben laktak , név szerint a Mocsaras dűlőben. Egy lyukas fa viskóban éltem, megalázva minden nap. Igaz kaját kaptam, de kb. úgy éreztem magam, mint egy hűséges kutya. Csupán akkor kezdtem érezni, hogy élek, amikor a nagymama egyik unokája elhívott kocsikat bontani. Izgalmas volt, veszélyes és nehéz. De ezt is ingyen csináltam, mert azt mondták ez is hozzá tartozik. Egy évig éltem így. Megtanultam dolgozni, megtanultam az alázatot ,megerősödtem testben és lélekben és elakartam jönni , hogy újra embernek érezzem magam. El akartam kérni a nekem járó pénzemet, de csak 10000 forintot kaptam. Tanácstalanul álltam a világgal szemben. Majd arra az elhatározásra jutottam , hogy ismerem ezt a helyet (az erdőt) így vettem 4 db. 3 m-es gerendákat. Összegyűjtögettem bútorlapokat, szőnyegeket, kátrányt, linóleumot, és felhúztam magamnak egy hét alatt egy 5*3 méteres szobát, tőlük nem mesze. Már pénzért segítettem nekik és a kocsi bontás is egyre jobban ment. Olyanra terveztem a szobám belsejét, amilyenre szerettem volna .Volt végre egy hely, amit a szobámnak éreztem. Összegyűjtöttem a kedvenc mesefiguráimat, és Kinderek hada sorakozott egy nekik szerkesztett polcon. De még is többre vágytam. Elkezdtem megismerkedni a várossal és hamar találtam is munkát, egy segédmunkásként éltem az életemet közben néha besegítettem a kocsi bontogatásban is.

Megismerkedtem egy lánnyal, akibe szerelmes lettem és 4 hónap ismerkedés után albérletbe költöztem vele. Könnyen ott hagytam az akkori életemet, a jó és a SZEBB CSALÁDI élet reményében. Magammal vittem a Kindereimet és semmi mást csak a ruháimat. Nehéz és szaggatott volt az életünk, minden hónapban meg kellet küzdenünk a számláinkkal, de szerelmesek és boldogok voltunk. Sokszor váltottam munkahelyet, mert vagy nem fizettek ki, vagy pedig túl szemetek voltak hozzám. Az egy év az erdőben összetört és nem akartam többé kutyaként érezni magam. A kedvesem teherbe esett. Már nem számított milyen nehéz az élet. Úsztunk a boldogságban. SZÜLŐK LESZÜNK . Mindent megtettünk azért , hogyha Zolika érkezik addigra minden meglegyen az elinduláshoz. Ábrándoztunk, tervezgettünk. Január 27-ére volt kiírva, de a sors úgy hozta, hogy január 17-én meghalt. A kedvesemnek azzal a tudattal kellet megszülnie, hogy tudtuk nem él. Pedig, időben bent voltunk a kórházban, és ha nem úgy figyelnek ránk, ahogy azt tették (megalázóan) és jobban figyeltek volna a kicsire, akkor nem így történt volna. De ezt most nem szeretném részletezni, mert ahogy írom még mindig kicsordul a könnyem. 2009 január 17-én meghalt minden reményünk, szerelmünk, életkedvünk. Ott álltam mellette, amíg 8 órán keresztül szülesztették, és fogtam a kezét, nem tudtam mit mondjak neki csak simogattam az arcát,ami a fel ismerhetetlenségig torzult a fájdalmaitól. Amikor vége lett és nem sírt fel a kicsi, mi sírtunk helyette. A párom kimerült volt és enyhe kómába esett. Én is kimerültem, és szerettem volna mellé feküdni, de nem engedték. Azt mondták hagynom kell pihenni, így kijöttem a kórházból és azt éreztem, hogy üres vagyok. Reggelig bolyongtam és gondolkoztam, hogy mit tegyek és hogy hol a fiam? Elhatároztam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy a párom felerősödjön, és átsegítsem ezen, és minden erőmmel táplálni fogom. Egy évre rá ő is elkezdett dolgozni. Közben nem vettem észre, hogy elhidegült tőlem, ki is mondta, és elhagyott. Ott voltam az őrület szélén, de nem léptem át a küszöböt, mert az élet utáni vágyam erősebb volt. Azt éreztem, hogy nem akarok egy helyben lenni ezért elkezdtem kutatni a kalandok után. Egy vándorcirkuszhoz csatlakoztam, ahonnan 2 hónapra rá tovább is álltam, mert megint kutyaként bántak velem, hiába adtam bele apait, anyait, csak a cigányt látták bennem. Elszöktem tőlük és visszajöttem Pestre. A házamat, amit építettem már lebontották, persze ennek már 4 éve. Így vettem egy kis sátort. Nem akartam feladni. Reggel munkát kerestem, este sátor helyet. Mígnem találkoztam egy vándor vidámparkkal, ahol gyönyörű hinták voltak és érdekesek. Még soha nem voltam vidámparkban. Miért ne dolgozhatnék benne? Legalább kipróbálok mindent. Megígértem magamnak, hogy nem leszek olyan cigány, aki feladja, és ha törik, ha szakad, végigcsinálom.

REMÉLEM NEM UNTATOM ÖNÖKET, DE SZÍVESEN FOLYTATNÁM :

Szóval, hihetetlenül izgalmas és kimerült munka ez. Sajnos a kollégáim itt is ugyanolyanok voltak, mint a cirkuszban. De legalább szabadon mozoghattam. Megtanultam az összes hintát biztonságosan összerakni és szétszedni. Megtanultam minek hol a helye, és mindig készen állni a munkára. Volt, hogy szakadó esőben kellet dolgozni, erre volt is egy szlogenjük, ami így hangzott :SZERETJÜK HA ESIK, MERT HA NEM SZERETJÜK AKKOR IS ESIK. És volt, hogy tűző napsütésben is. Soha semmi nem volt nekik elég. Feszítővassal támadtak nekem, amikor felszóltam, hogy legalább a nevemen szólítsanak. Arcon köptek, amikor megvádoltak azzal, hogy elloptam egy laptopot. Persze kiderült, hogy nem is én voltam, mégse kértek bocsánatot. Kést dobtak a lábamnak, amikor újra felszólaltam a nevemmel kapcsolatban. Mindig éreztették velem, örüljek, hogy megtűrnek maguk között. Nem ütöttem vissza, mert az gondoltam egyszer vége lesz és csapatként, társként fognak rám nézni. Amikor ők fáradtak voltak, én még mindig bírtam a melót. Olyan súlyokat tudtam megmozgatni, amiket ők nem. Bejártam Magyarország sok kis zugát. Sok szép helyen voltam, sok szép helyen ébredtem. A kollégáimon kívül minden szép és izgalmas volt. A lányokról nem is beszélve. Azt hittem jövőre velük leszek, akkor beérik ez a sok áldozat és csapatként fogjuk végigcsinálni. Már nem kellett tanulnom, mert sok mindent megtanultam a vidámparki életből. De mintha összecsapott volna az ég felettem. Megvádoltak, hogy megloptam őket és elvittem a hangfelszerelésüket és az hozzá tartozó erősítőket, ezzel több százezer forint kárt okozva nekik, így elzavartak maguktól. Szomorúan lelki fájdalmakkal tele könnyeim között, visszautaztam Pestre hátamon a kis sátrammal. Csalódott voltam , hogy nem sikerült. Kiégtem, és már nem volt semmihez kedvem. Se szerelmem, se gyerekem, se munkahelyem, se becsületem , se életerőm. Nem volt semmim. Nem volt mibe kapaszkodjak. Egyedül éreztem magam. Elhagyatottnak. 2012 hajléktalan lettem. Testben, lélekben és valóságban is.

Egy új szakaszba léptem. Nem akartam öngyilkos lenni, nem gondoltam azt, hogy meg kellene halnom, de egyszerűen feladtam. Önsajnálatba hajszoltam magam. A telet kihúztam a KÖNYVES KÁLMÁN körúton lévő fapadon. Nagyon féltem elsőnek bemenni az épületbe. Nem tőlük féltem, hanem, hogy egy nyugodt éjszakám nem lesz többé. A tél után az utcákat jártam, megismerkedtem az utca rejtett világával. Amit csak azok látnak, akik benne élnek. Úgy próbáltam csibész lenni, hogy se testileg, se lelkileg ne sérüljenek az emberek tőlem. Magamra formáltam a csibészséget és jól éreztem magam. Örültem, hogy minden napom más, és, hogy nem fogok éhen halni. De legbelül mindig a jó és nyugodt élet felé vágytam. Közben ráakadtam a drogra. Ha csapatban élsz, úgy kell tenned, viselkedned, ahogy ők. Különben kirekesztenek vagy megölnek. És én nem akartam többé egyedül lenni. Rájöttem, hogy két fajta ember van az utcán. Vagy csöves, vagy fedélnélküli . A KETTÖ NEM UGYAN AZ. Már annyira füveztem, mert más droghoz igazából nem mertem nyúlni, mert féltem , hogy zombivá válok, de a fű is megtette hatását ugyanúgy összezavarta a fejem és a lelkem. Már nem tudtam ki vagyok, és mit akarok, csak voltam, cselekedtem és éltem. Zavart, hogy az emberek ennyire rosszak egymáshoz, hogy a becsület fogalmát már nem ismerik. Rossz volt látni, hogy a drog és a pénz az irányítója mindennek. Elfáradtam, megelégeltem, hogy most már tényleg senki vagyok, és elkezdtem lázadni magam ellen, nem akartam ilyen lenni. Elhatároztam, hogy önszántamból elmegyek egy drog rehabra. 2 hónapra rá sikerült is bejutnom. Mert ennyi idő kellet, hogy legyen számomra hely. Örültem, hogy egy olyan helyre mehetek, ahol ismerik az agy játékát és megtaníthatnak irányítani, emlékezni és felerősíteni a fejem és a lelkem, és közben emellett letehetem a füvet. Mielőtt elindultam megismerkedtem egy lánnyal, aki tartotta bennem a lelket, nehogy meggondoljam magam és járjam végig ezt az utat. Végig akartam csinálni, mint minden mást az életemben. Amikor beléptem a rehab kapuján, és egy kis időt ott töltöttem, szomorúan észleltem, hogy egy nagy bábszínház tagja lettem. Nyoma sem volt a szeretet pszichológiának. Mindenre utasítottak olyan szabályokat akartak betartatni velem, amit senki nem tartott be. Bunkók voltak a lakóik, de lehet, hogy csak én láttam így. A mentorok se figyelték mekkora érzelmi hullámokkal rendelkezem. Mindenki rajtam csapolta le az idegét. Igaz az elején lázadoztam MAGAM ELEN és ö ellenük, de annyiszor rám szóltak a mentorok ,hogy úgy láttam, megnézem miről beszélnek és elhallgattam. De az ideg bombák ott cikáztak körülöttem és keresték az alkalmat mikor csapolhatnak magukból. Rossz volt úgy ott élnem, hogy még nem kezdődött el a terápiám, amit türelmetlenül vártam, hogy érezzem a változást magamon, és közben ott cikáztak az ideg bombák körülöttem. Nem figyelték a javulásomat, a próbálkozásomat, annyira védték a régi lakók lelkiállapotát, hogy nem vették észre, én menyire sérülhetek. És sérültem is. Már mindenen elsírtam magam, már nem volt erőm, hogy hallgassak, megfulladtam a saját dühömben. Mire meg szólalt a vészjelzöm és azt éreztem el kell jönnöm innen. Szomorúan vettem, hogy nem az elvonási tünetek hoztak ki onnan, hanem a harag. Így eljöttem. Hallottam bent önfeltárásról, pszichológiáról, filozófiáról és úgy gondoltam, ha már tudom mit keresek, meg is találhatom. ÖNMAGAMAT. Elkezdtem a miért kérdéseimre keresni a választ. Igaz hajléktalan voltam, de volt már egy nagy célom, az hogy KI VAGYOK. Könyvtárakban kutattam, és nagyon sok dolgot megtudtam magamról. Rájöttem, hogy én vagyok magam cáfolója és szeretnem kell magam, hogy élhessek. Állványokon aludtam éjszakánkét. reggel a nap első sugara ébresztett, és utána mentem magam kutatására. Azt gondoltam, hogy munkát kell szereznem, hogy ez többé ne így legyen, de munkába nem lehet az utcáról járni, így elhatároztam bemutatkozom a dobozi fizetős hajléktalan szállón és meg kérem, segítsenek a terveimhez. Megkaptam. Már éreztem vagyok valaki és haladok valami felé. Ahogy beköltöztem az nap, éjszaka már munkát szereztem. Ahogy hallottam, hogy embert keresnek, rögtön odarohantam és könyörögtem adjanak egy esélyt, és már egy hónapja ott dolgozom. Örülök, hogy már nem drogozok olyan sokat és sikerült lekorlátoznom 1 vagy akár 2 hétre is. Sok miért kérdésemre megtaláltam a válaszom, de még mindig nem tudom, miért füvezem? Van egy kedves barátnőm, akivel a rehab előtt megismertem, de sajna őt is elveszítettem, a fű miatt. Dolgozom, egy fizetett hajléktalanszállón lakom, nehezen tudom megfognia pénzt, nehezen megy a spórolás, és kezdem azt érezni, hogy egy helyben taposok. Már nem bírom a tömeget. Lassan egy éve ennek az életnek és csak ennyit értem el. Igaz az intézet óta ingázom. Sajnálom, hogy ott bent nem készítettek fel erre. Albérletbe szeretnék menni, szeretném vissza szerezni a házam, szeretnék tanulni, nemcsak az önfeltárásról, hanem valami szakmát. És szeretnék újra boldog lenni. De azt érzem, már megöl a tömeg , innen elmenni dolgozni, és ide visszajönni aludni, nem egy szivárvány kép. Talán emiatt nem tudom megfognia pénzt, mert ezt látom. Az utcai barátaimat elkerülöm, újak meg nincsenek. És szeretném, ha barátnőm, visszajönne hozzám.

Kallos Bea, fotóriporter ajánlotta nekem, hogy mutatkozzak be Önök előtt, és kérjem a segítségüket, a jobb élet reményében.