Szabadulni a béklyóktól – Derényi András: Az egyetemi rangsorokkal óvatosan kell bánni

– Egy, az állam által létrehozott alapítvány fenntartásába kerül a Budapesti Corvinus Egyetem. Az intézmény szerint így megnyílik az út egy versenyképesebb közgazdászképzés előtt. Valóban elengedhetetlen a fenntartóváltás? Állami keretek között ez nem lehetséges? Ezt azért fontos tisztázni, mert egy szakmai konferencián nemrégiben elhangzott, hogy a felsőoktatási intézményrendszer a szocializmusban ragadt, s mivel nincs a világ legjobb 500 intézménye közt magyar, okkal tételezhetjük fel a szocialista örökség és a versenyképtelenség összefüggését.

– Szerintem nem erről van szó. Az elmúlt időszakban több elemzés látott napvilágot a magyar felsőoktatás világban betöltött helyzetéről, ami számos ilyen rangsort figyelembe véve többé-kevésbé megfelel az ország gazdasági teljesítőképességének. A magyar felsőoktatás a régióbeli országok gazdasági teljesítményével összevetve is reális helyen áll.

– Ez ennyire egyszerű? A jó színvonal csak pénz kérdése?

– Nemcsak pénzkérdés, de alapvetően összefügg az ország gazdasági teljesítőképességével. Egy állami egyetemtől a jelenlegi finanszírozási körülmények közepette nem lehet kiugró teljesítményt elvárni.

Fotó: Hernád Géza

– De a kezdeményezők mégsem pénzt kértek, hanem fenntartóváltást. Vagyis a felsőoktatás helyzetének oka nemcsak az alacsony finanszírozás, hanem az állami fenntartásból adódó rugalmatlan környezet is.

– Az oktatás színvonala függhet attól, ki a fenntartó, hogyan viszonyul az intézményéhez, mennyi az éves pénzügyi támogatás és milyen szabályzók közt működik. Önmagában a fenntartóváltás nem elegendő a színvonal növeléséhez. Ahhoz a szabályozóknak is változniuk kellene. A felsőoktatásra vonatkozó szabályok jelentős része olyan, amelyben még egy nem állami intézménynek is nehéz jó teljesítményt produkálnia.

– Mi fogja vissza a teljesítményt?

– Amíg állami pénz van egy felsőoktatási intézményben – és ez akkor is így van, ha magánegyetemről beszélünk –, addig az államháztartási törvény vonatkozik rá, és az ezzel járó összes korlátozó előírás. Nemcsak a közbeszerzésekről beszélek, hanem például arról is, hogy ma már az állami felsőoktatásban szinte állandósult az ellenőrzés. Minden intézményben ott van vagy a humántárca ellenőrzési osztálya, vagy a KEHI, vagy az ÁSZ emberei, és csak ellenőriznek, ellenőriznek, ellenőriznek. Ez számos kolléga munkaidejét leköti, elvonja a figyelmüket és az erőforrást is. Ezek elég jelentős terhek. Önmagában attól, hogy egy egyetem nem állami, csak annyi változik, hogy talán nagyobb arányban tud forrást bevonni. De ez sem önmagában a fenntartótól függ, mert vannak olyan állami intézmények, amelyek képesek magánforrásokat bevonni, mint például a Debreceni Egyetem, ahol a gyógyszercégekkel kötött kutatási szerződésekkel irgalmatlan összegeket hoztak be.

– De a Debreceni Egyetem létrehozott egy fejlesztési alapítványt és nonprofit kft.-t, és ezek égisze alatt kötnek szerződéseket.

– Igen, épp a szabályzók okozta kényszerek miatt. De ott van az Állatorvostudományi Egyetem is, amely költségvetésének 80 százalékát külföldi tandíjbefizetésekből biztosítja. Tehát állami fenntartásban is sokfelől lehet forrást bevonni. Ez komplex rendszer, amelyben sok mindennek kell együtt állnia ahhoz, hogy egy intézmény jobb helyzetbe kerüljön. A szerencsés helyzet az lenne, ha a nem állami fenntartású intézményre nem vonatkoznának a jelenlegi regulák, és ha a fenntartója rendszeresen többletforrásokat tudna bevonni. Csak ezek együttese tenné lehetővé azt a működési rugalmasságot – akár a magasabb bérekben, akár a kutatások finanszírozásában, akár a hallgatói szolgáltatásokban –, amelyek már megjelennének a minőségben is. De mi azért kis ország vagyunk.

– Ne várjunk csodákat?

– Ne, azt hiszem, ne várjunk.

– De Horvátország is kicsiny, ám tavaly a Zágrábi Egyetem felkerült a legjobb 500 egyetem sanghaji listájára, miként idén az egyik cseh egyetem is. És volt ezen a listán 2011-ben magyar is, nem is egy.

– Nem ismerem a részleteket, de élek a gyanúperrel, hogy arról lehet szó, amit a szakirodalom „rangsorra kormányzásként” jellemez. Ez a rangsorok egyik káros mellékhatása. Ez azt jelenti, hogy az oktatáspolitika vagy akár maga az intézmény olyan szempontrendszerek szerint hoz döntéseket, hogy a rangsorokban előrébb kerüljön. Például jelentős kutatásokat végző egyetemeket von össze – megjegyzem: Magyarországon is felmerült egy Budapest integrált egyetem létrehozása –, s így a kutatási volumen olyan mértékű, ami miatt előbbre lehet jutni egyes rangsorokban. De ez nem mindig szerencsés. Ráadásul nem sokat számít, ha az 500. helyről a 300.-ra kerülünk. A rangsor első 20-30, legfeljebb 50. helyén kellene lenni, mert csak az mérvadó a nagy nemzetközi kutatási és hallgatói mobilitásokban. Az 50. hely után mindegy is. Maguk a rangsorok is eleve kiválogatott intézményeket minősítenek. Nem azért nincsenek ott sokan az 500-as listán, mert kiesnek, hanem mert eleve fel sem vették őket a rangsorolt körbe.

– Csak óvatosan a rangsorokkal?

– A rangsorokkal mindig óvatosan kell bánni.

– A Corvinus fenntartóváltását kezdeményező hallgatók szerint hiányos a gyakorlati képzés, az egyetem nem tudja oktatónak leszerződtetni a vállalati szektor legjobbjait. De ez régóta így van. Miért nem sikerült megoldani? Valami ellenérdekeltség van a rendszerben, ami nem engedi a szabályzók oldását?

– Egy ilyen változáshoz sok érdek erőterében kell döntést hozni. A felsőoktatásban a mások által elismert tudományos eredmények számítanak az előrejutásban, ez a működés alapja. Ezt nem lehet még állami akarattal sem áttörni. Ebben a rendszerben van egy hierarchikus előremenetel a tanársegédtől a professzorig, itt a magasabb pozíciókhoz nem csak pénzben kifejezett előjogok társulnak. Nem lehet csak úgy kívülről bebombázni valakit azzal, hogy ő az adott szakma legjobbja, adjunk neki egyetemi tanári helyet, mert az bomlasztó hatású. Meg kell találni azokat az illeszkedési pontokat, amelyek esetében az akadémiai közösség el tudja fogadni, hogy megjelennek az oktatók közt olyanok, akik addig nem voltak egyetemi emberek. Ez nem megy egyik napról a másikra. Mostanában ráadásul szerintem túlontúl előtérbe került a munkáltatói igényeknek való megfelelés kényszere, ami nem annyira szerencsés.

Fotó: Hernád Géza

– Arra a vállalati szektorból érkező panaszra gondol, hogy a friss diplomások sok haszontalan dolgot tudnak, miközben azt, ami a munkájukhoz szükséges lenne, nem?

– Egy munkáltatónak a munkaerővel kapcsolatos legnagyobb költsége a munkába állítással, a betanítással, a munkahelyi kultúra átadásával keletkezik. Ez szakmától függően fél–másfél év. Egy vállalatnak az az érdeke, hogy ezeket a beilleszkedési költségeket leszorítsa. Ez van a duális képzések hátterében: a hallgató még diákként a vállalatnál dolgozik, amely az államtól kedvezményeket kap a betaníttatásra, s mire a diák végez, jó eséllyel marad a vállalatnál. A munkáltatók azt várják el, hogy az egyetemek azonnal hasznosítható tudást adjanak, viszont az egyetemek eleve nem így működnek. A tudomány lassan változik, s az egyetem épp a tudomány alapját szeretné átadni. Ráadásul tényleg nem lehet tudni, hogy egy adott szakmában milyen képességekre lesz szükség három–öt év múlva.

– Nem gyógyír erre a Bologna-rendszer? Aszerint az alapképzés arra való, hogy még a tudományágban való elmélyülés előtt, alapképzéssel mehessen ki a fiatal a munkaerőpiacra.

– Azáltal, hogy egyre rövidebb időkre bontjuk fel a képzési időt, és több helyen biztosítunk kilépési pontot, valamennyit javulhat ez a fajta rugalmasság, de ez sem magától értetődő. Az egyetemek olyan alapokat akarnak adni a diákoknak, amelyekkel az elvárásoknak rugalmasan meg tudnak felelni. Ezért aztán jó néhány ponton túlképzik őket, és ez a jövőben is így lesz. Mert ahhoz, hogy valaki olyan intellektuális képességekkel rendelkezzen, hogy bárhol megállja a helyét, olyan alapot kell adni, ami időigényes, nem megspórolható.

– Erre mondják, hogy nem éri meg ilyen széles alapokat adni, ha egy bölcsészdiplomával valaki recepciósnak vagy banki ügyintézőnek megy.

– Egyrészt: nincs sokkal több bölcsész olyan állásban, ami nem diplomához kötött, mint a műszakisok. Ezek adatokkal cáfolható mítoszok. Másrészt: ez dinamikus folyamat. Egy titkárnőnek húsz éve leveleket diktáltak, aztán elintézett néhány telefont. Ma már nem is titkárnőnek hívjuk ezt a szakmát, hanem irodavezetőnek, aki önállóan levelezik és beszél két idegen nyelvet. Azáltal, hogy megjelent a piacon egy már megfizethető, diplomás réteg, amely nem zárkózott el ettől a munkától, megváltozott és fejlődött a munkakör tartalma. Sokszor a kínálat segíti a kereslet megjelenését.

– Azt is sokat hangoztatja az Orbán-kormány, hogy túl sok a diplomás Magyarországon, nem kell mindenkinek egyetemre mennie. Sok a diplomás?

– Ezt nemzetközi mutatókkal mérik, és nem állunk jól. 2010-ben a 30–34 éves korosztályra vonatkoztatva a diplomások arányát a kormányzati célkitűzés 33 százalék volt, amit 2020-ra kellene elérni, de már látszik, ez nem fog sikerülni. Bár 2014-ben és 2015-ben kicsit meg is haladta a célértéket ez a mutató, tavaly már éppen csak elérte a 32 százalékot, és az előrejelzések további csökkenést mutatnak.

– Említette, hogy folyamatosan ellenőrzik az egyetemeket. Mielőtt a kancelláriarendszert létrehozták és a konzisztóriumokat ráültették volna az egyetemek nyakára, azt terjesztette a kormány, hogy az intézmények rosszul gazdálkodnak. Pazarolnak az egyetemek? Indokolt volt korlátozni a felsőoktatási autonómiát?

– Az elmúlt húsz évben az állami intézményrendszer működését – a minisztériumokét, a hatóságokét, a közszolgáltató szervezetekét – egyre szigorúbb szabályok közé terelték, s a szigorodással párhuzamosan egyre nagyobb lett a bürokrácia. Az persze érthető igény, hogy egy állami pénzből gazdálkodó szervezet, intézmény a lehető legjobban használja fel a közforrásokat. De minél több az előírás, annál könnyebb hibát találni. Az egyetemek is egyre nagyobb papírhegyet gyártanak, egyre több szabályt kell betartaniuk. Nincs olyan ellenőrzés, amely ne találna hibát. Az egyre szorosabb béklyó azonban egyre nagyobb akadálya annak, hogy a saját céljaikat jól tudják megvalósítani. Van egy másik, világszerte megfigyelhető jelenség: mindenhol kevesebb jut az oktatásra, ezen belül pedig a felsőoktatásra. Túl nagy a nyomás a költségvetéseken például a klímaváltozás vagy az elöregedés miatt. Ebből eredeztethető az egyetem magánintézménnyé válásának gondolata is: a szabályok szigorodásából, a források szűküléséből és abból az igényből, amely a felsőoktatástól aktív társadalmi részvételt sürget, így rugalmasabb működési lehetőség felé mozdulnának el.

– Ilyen kísérlet az, ami a Corvinusszal történik?

– Annak tekintem.

– Milyen kockázatokat rejt az, ha a többi egyetem is szabadulna az Emmitől? Fábri György, az ELTE egyik népszerű kutatója már el is játszott a gondolattal a Facebookon; ironikusan azt írta, hogy minden egyetem küldhetne konkrét javaslatot a fenntartónak, hogy alapítványi formában működne, hiszen így, nagyobb szabadságot kapva, nemzetközileg versenyképesebbek lehetne.

– Először 1996 környékén merült fel, hogy közalapítványba kellene átvinni az összes intézményt. Ez nem valósult meg, mert több törvénybe is bele kellett volna nyúlni, s ez ellenállásba ütközött. Aztán 2005-ben, a bolognai folyamat kapcsán is fölmerült ez a gondolat, hiába. De abban a vitában szóba került, hogy a költségvetési szerv státusát eleve át kell gondolni, mert nem csak a felsőoktatásra igaz, hogy szűk a cipő. 2008-ban módosították is a költségvetési szervek jogállására és működésére vonatkozó törvényt. Bevezették, hogy a költségvetési szerveken belül a felsőoktatás közszolgáltató intézmény, így bizonyos feltételek megléte esetén vállalkozói közintézetté lehet átminősíteni. Ennek bevezetése elindult, de az egyetemek nem vágtak bele, valószínűleg túl kockázatosnak tartották.

– Aztán a Fidesz eltörölte ezt a lehetőséget. Most pedig ők maguk hozzák ezt vissza, igaz, egyelőre csak egy intézmény esetében.

– Nem tudom ennek okát. 2011-ben jött egy új felsőoktatási törvény, ami számos ügyben visszalépést jelentett. Vélhetően nem volt meg a felsőoktatással kapcsolatos ambíció, a szakpolitikai körön belüli tudás, annak felismerése, hogy tovább kellene lépni. Igaz, mindig nehéz kérdés, hogy az állami vagyon, aminek használója az egyetem, kié legyen. Aztán a rektori konferencia néhány éve, épp a jelenlegi oktatási államtitkár, Bódis József elnöksége alatt elkezdte kidolgozni, milyen lenne az alapítványi működtetés. Most újra itt tartunk: különféle szereplők gondolkodnak azon, hogyan lehetne levetni a rugalmas működést gátló béklyót. A Corvinus most nagyot lép előre, és nem tudhatjuk, milyen háttérösztönzők, folyamatok, megállapodások és alkuk mentén. De ezek nem is érdekesek. Az már sokkal inkább, milyen eredménye lesz egy-két év múlva ennek a kísérletnek.