Szabadsághiányos korszakok

– Nehéz szerep lehet a nagy író özvegyének lenni. Gondolom, a média leginkább Örkényről és a házasságukról faggatja.

– Ha csak tehetem, udvariasan kitérek, főleg a személyes interjúk elől. Én a munkámban, dramaturgként is mindig háttérember voltam.

– Amikor összeházasodtak, ön már a Vígben dolgozott. Örkény az ön hatására kezdett a színház felé fordulni, drámákat írni?

– Talán én is inspiráltam őt, hiszen első olvasója lehettem írásainak. Bár a legelső darabját, a Voronyezst, még jóval a megismerkedésünk előtt, orosz hadifogságban írta. A kéziratot 1946-ban hazaküldte, kérésére édesanyja elvitte Várkonyi Zoltánnak, a Művész Színház akkori vezetőjének. De a bemutatót már nem engedélyezték, mondván: egy szovjet tanítónő nem szerethet bele a fasiszta magyar hadsereg egyik őrmesterébe. István későbbi munkáiban viszont már valóban gyakran részt vehettem „házi” dramaturgi minőségben.

– A Tóték prózaváltozatát Örkény István a Vígszínházba vitte be először. De elutasították a dramaturgián, azzal, hogy nem színpadra való.

– Én akkoriban gyakornok voltam a Vígben, semmi szavam nem volt. Különben mindenki tévedhet. Amikor aztán megjelent a kisregény, Kazimir Károly, a Thália főrendezője felkérte Istvánt, dolgozza át színpadra. A bemutatón, 1967-ben az őrnagy szerepét Latinovits Zoltán játszotta. A darab és az előadás is színháztörténetet írt.

– Örkényt ezek után nehéz volt visszacsábítani a Vígszínházhoz?

– Nem, egyáltalán nem. A következő darabját, a Macskajátékot Szolnokon mutatták be ugyan, ’71-ben, de még ugyanabban az évben Várkonyi Zoltán felkérésére Székely Gábor megrendezhette Sulyok Máriával és Bulla Elmával a Pesti Színházban. Ugyanitt volt később az ősbemutatója a Vérrokonoknak, A holtak hallgatásának, majd tízéves betiltás után a Pisti a vérzivatarban premierjének. Nagy korszaka volt a Vígnek – Várkonyi Zoltán vezetésével.

– Ez önnek is köszönhető. Állítólag sok hazai szerzőt győzött meg arról, hogy kezdjenek darabokat írni.

– Az érdem a Vígszínház csapatáé: ezek a drámák nem születtek volna meg, ha akkor és ott nincs olyan szellemi légkör, nincsenek olyan rendezők és színészegyéniségek. Ők együtt teremtették meg a Vígszínház máig élő szellemi arculatát. Magyarországon a nagy színházi korszakok mindig a polgárosodás és a modernizáció idejére estek. A 19. század végén épült fel a Vígszínház, ahol szinte azonnal tradícióvá vált a modern magyar irodalom támogatása. Aztán a Kádár-rendszer oldódó politikai légkörében újra szellemi nyitás kezdődött. És a magyar drámairodalom újabb nagy korszakában megint úttörő szerepet játszott a Vígszínház. A színpadon is egyre több társadalmi problémáról lehetett beszélni, vagy legalábbis a sorok közt üzenni. Dramaturgként a kortárs magyar írók felé fordult az érdeklődésem. A férjem körében vagy az ő véleménye alapján „első kézből” ismerhettem meg jó néhány kiváló írót. Például Szakonyi Károlyt, aki az Adáshibát rádiójátéknak írta meg először, aztán került színre a Pestiben. Vagy a fiatal Csurka Istvánt, akinek akkor már ott volt készen a fiókjában a Ki lesz a bálanya? komédiája. Spiró Györggyel először hármasban találkoztunk a dramaturgián, ő, Horvai István és én. Első drámáit olvashattuk el nagy izgalommal. Részese lehettem annak is, hogy bemutattuk Fejes Endre, Páskándi Géza, Székely János, Sarkadi Imre, Déry Tibor, Eörsi István és Weöres Sándor műveit is.

– Ön fedezte fel a Vígszínház számára a hetvenes években induló „nagy generáció” drámaíróit.

– Akkoriban komoly irodalmi és társadalmi súlya volt egy-egy magyar bemutatónak. A nézők pontosan értették: ezek a darabok róluk, az akkori szabadsághiányos korszakról szólnak. Így születtek Bereményi Géza, Kornis Mihály művei, utóbbitól például 1989-ben a Körmagyar, és ugyanebben az évben Spiró remek zenés drámája, az Ahogy tesszük. Nekünk készült 1979-ben Nádas Péter Találkozása, amelynek alapja egy az édesapjáról szóló traumatikus emlék. Hosszú ideig nem lehetett bemutatni, mert Aczél György az apát személyesen ismerte, s úgy vélte, a szerző igazságtalanul ítélkezik az ’56 előtti és utáni korszakról. Végül 1985-ben volt a premier a már súlyos beteg Ruttkai Évával.

– Említette, minden dramaturgnak lehetnek tévedései. Önnek is voltak?

– Persze. Például Spiró György egyik darabjával kapcsolatban. A Koccanásról azt gondoltam, hogy nem élne meg a Vígszínház nagyszínpadán, és a humorát is túl karcosnak éreztem. Azután a Katona József Színház hosszan tartó sikerrel bemutatta.

– Több mint húsz évvel a rendszerváltás után megint ott tartunk, hogy a sorok közt kell üzenni a színházban. Sokak szerint nagyobb a kultúrpolitikai nyomás, mint amilyen a Kádár-kor puhuló diktatúrájában volt.

– A nyolcvanas években már valóban megengedőbb lett a kultúrpolitikai vezetés. Egyre kevesebb mű került a tiltott kategóriába. A jelenlegi hatalomnak mások a módszerei. Elvileg bármit be lehet mutatni, nyílt cenzúra, durva betiltás nincsen. Emigrációba sem kényszerítenek senkit, mint a hatvanas években Halász Péteréket. Ma a politikailag nemkívánatos színházigazgatót legfeljebb úgy büntetik meg, hogy a következő, a centrális hatalom által „körültekintően előkészített” pályázatot elbukja, mint Alföldi Róbert. Vagy egyes alternatív színházak pénzügyi támogatását szűkítették, s ezért társulatok bomlottak fel, kerültek krízishelyzetbe. A szakmában nagy a bizonytalanság, a hallgatás és az egzisztenciális félelem. Talán ezért nem beszélhetünk olyan szolidaritásról, mint ami a minap történt a Prágai Nemzeti Színházban, ahol a frissen kinevezett igazgatót leváltották. Majd olyan széles körű szakmai tiltakozás robbant ki, hogy a leváltását elrendelő miniszter kénytelen volt visszakozni. Nálunk viszont érdekes mód elsősorban a közönség állt ki látványosan Alföldi mellett. Ugyanakkor a határok átjárhatók, bárki dönthet úgy, hogy külföldre megy, ha itthon jövőtlennek érzi a pályáját. A mai új generációs rendezők előtt nyitva áll a világ. Ez a szabadság a mi nemzedékünknek nem adatott meg. Másrészt az is igaz: napjaink magyar közélete tele van vészjósló és elképesztő abszurditásokkal, anomáliákkal. Ha úgy vesszük, ez aranybánya lenne az abszurd szerzők számára.

– Az Örkény-művek is reneszánszukat élik. Egyik interjújában mondta az író: „Én mindig abból indulok ki, hogy nekünk, magyaroknak, hasonlóak az emlékeink és az álmaink is. Mindig ezt a közöset kerestem.” Manapság viszont egyre nehezebb arról írni, ami összeköt minket.

– A drámának, lényegéből adódóan, a nagy közös konfliktusokat kell megragadnia, az egyéni vagy a kollektív közös traumákat. Erre viszont manapság inkább a többszólamú teátrális rendezői alkotások képesek. Ez jellemzi Mundruczó Kornél, Pintér Béla, Schilling Árpád, Alföldi Róbert, Bodó Viktor, Zsótér Sándor vagy Balázs Zoltán rendezéseit, s nekik köszönhetően a magyar színháznak ismét rangja van Európában. Ám a nyílt beszéd, az aktuális politikai, társadalmi állásfoglalás, a jelenben rejlő múlt megmutatása ritka a kortárs drámáinkban. A rendszerváltás előtt persze egyszerűbb volt: a többség egyetértett abban, hogy a szocializmus és a szovjet megszállás, valamint a szabadság hiánya rossz. Ám ma, a politikailag végzetesen kettészakadt országban jóval bonyolultabbak a közéleti viszonyok. Ráadásul azt a színházat, amelyik éles és nyílt kormányzati kritikát fogalmazna meg, rögtön besorolnák hivatalos oldalról ellenzékinek, mert a mai kormányzat újra jogot formál arra, hogy beleszóljon a művészeti élet alakulásába. Ami még aggasztóbb, maga a közönség is mélyen megosztott politikailag. Egyszer ezen az időszakon is túljutunk. S ami a múltunkban és a jelenünkben közös, megírják majd a jövő drámaírói.