Sűrített Magyarország
Föl nem fogom, Darvasi László új novelláskönyve miért nem vezeti tartósan az irodalmi toplistákat, egyáltalán azt sem értem, ez a magyar irodalmi közzsongás kit emel túl a polcmagason. Mindenesetre az Isten. Haza. Csal. című Darvasi-kötetben (Magvető Kiadó) minden mondatnak szépsége és fájdalma is van egyszerre. Nála a legapróbb neszezések, a félszavak, a mondattöredékek is képesek drámát kirobbantani. Szerinte pedig mindannyian szereplői vagyunk a novelláinak.
– A kötetcím: Isten. Haza. Csal. Három szóba sűrített Magyarország. Lehetne belőle akár politikai plakát is.
– Első olvasatra tényleg olyan a cím, mintha kifordítanám a ránk mért középkeresztényi ideológiát. Pedig nem. Inkább arról van szó: hogyan torzul, amit egésznek vélünk, hogyan veszítjük el az illúziókat magunk mellől. Tulajdonképpen az elromlások könyve ez. Ahogyan csonkulnak a viszonyaink, érzéseink, ahogyan belevakulnak az emberek a saját életükbe. Magam is átéltem ilyeneket az elmúlt pár évben. Családilag vannak tapasztalataim.
– Mintha az apavesztés könyve is lenne.
– Igen, benne van ez is. Az egyik novellám hőse a halottak tárgyait égeti egy üstben, a ruhákkal, papírokkal elfüstölődik a múlt, talán minden emlék is, és én néhány éve így égettem el apám iratait, levelezéseit, amelyeket gyűjtögetett... Itt meg kell állnunk. Látja, épp ez az, a könyvben olyan erős személyes élményekbe kapaszkodom, hogy nem tudok róluk beszélni. Mert nem lehet kimondani azokat a családi történéseket, amelyek egyébként létrehozták vagy inspirálták a novellákat.
– Mándy Ivánnak egyszer azt mondta a saját édesapja: nem kell mindent leírni, hozzá is lehet gondolni. Számomra pontosan ilyenek az ön novellái. Persze mindig van egy vég, mégis erősebb a sejtetés. A befejezetlenség. Mintha a szereplői elszalasztanánk valamit. Akár egy mondatot, egy érzést, egy könyörületet, egy megbocsátást.
– Azt hiszem, jól érzi. Ezek a novelláim kamaradarabok – kevés szereplővel, de súlyos mondanivalóval. Nem jó novella, amelyben nem marad titok, amely százszázalékosan kiadja magát, nem jó irodalom, amely látszólag mindenre választ ad. A novellát egy- vagy kétismeretlenes egyenletnek veszem. Biztosan van megoldása a képletnek, én mégsem tudom a megfejtést. A boldogság nem megoldható, a boldogságtalanságnak sincs megoldása, úgyhogy nálam mindig marad valami megoldhatatlanság.
– Természetesen átjárkál a valóságosból a képzeletbelibe, sőt a két világ egybetart önnél. Emlékszem, egy irodalmi beszélgetésen megkérdezték, hogyan alakul önben egy novellatörténet. Azt mondta, leírja az első sort, és egy idő múlva észreveszi, hogy befejezte a novellát. Hogy közben mi történik, azt sosem tudja.
– Ez így van. Mondok példát is. A kötet Kőlépcső című novellája úgy született, hogy Horvátországban nyaraltunk, és észrevettem egy hordótestű bolond lányt, apjával mentek az úton. Mire leértünk a partra, addigra a novella „megtörtént bennem”, lepergett, mint egy film. „Csak” meg kellett írnom este, amikor visszaértem a szállásra. Így utaznak bennem a történetek. Zajlanak. Amikor apám holmijait égettem egy nagy hordóban, tudtam, ebből lehet irodalom, novellává mégis az emelte, amikor egy barátom szólt, figyelj, Laci, a recept nem ég el. Úgy tűnhet, mintha a képzeletem diktálna. De ezek a novellák nem távoliak, ezek a szomszédban zajlanak. Még közelebb, inkább a szomszéd szobában. Sőt a maga lakásában magával esnek meg. Vagyis velünk, egyenként.
Karácsony Ágnes
