Sokat számít az ambíció – Sőregi Tibor: Bercelen csak a pulzus már nem elég
– A digitalizáció erőteljesen érinti az önökéhez hasonló, autóalkatrészeket gyártó vállalkozásokat. Nemrégiben egy, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szervezésében tartott konferencián a hallgatóságnak megmutatott egy tíz éve készült képet egy gyártósorról. Ezen az egyes műveleteket emberek végezték. Aztán mutatott egy friss képet, ahol a gyártósorokon a műveleteket már robotokkal váltották ki. Ön tagja a japán tulajdonú NIDEC GPM Hungary Kft. menedzsmentjének, egy ideje a gyár igazgatója. Mi változott ahhoz képest, amikor tíz éve belépett az üzembe?
– Óriási változások történtek. A gyárat a nyolcvanas években nyitották meg, s az ebből az alkalomból készült képeken rengeteg operátor áll a gyártószalag mellett, fut a paletta körbe-körbe. Az emberek minden egyes pozícióban hozzáteszik azt a minimális erőfeszítést, ami az adott munkafolyamatban szükséges. Például belehelyeznek egy csavart a furatba.
– Ez klasszikus betanított munka?
– Igen.
– Tehát tíz éve, amikor belépett a NIDEC-hez, így működött a gyár?
– Így van.
– A munkatársak hány százaléka dolgozott betanított munkásként?
– Kilencven százalékuk, de lehet, hogy több. Azóta a munkát automatizáltuk, vagyis kiváltottuk a nehéz, esetleg bonyolult, ismétlődő folyamatokat. Azokat, amelyeket a monoton munkával már nem lehet precízen végrehajtani, kiváltképp, ha valaki ezredszerre csinálja. Így a minőséget sem lehet megkövetelni. A gyártóvállalatok munkafolyamatainak fele bizonyosan automatizálható. Ez jelentős mértékben igaz a klasszikus termelő, összeszerelő cégekre, de most már egyre inkább érzékelhető a szolgáltatóiparban, illetve a bankszektorban is olyan munkafolyamatok esetén, amelyek alkalmasak az automatizálásra. Ilyen például a beléptetés. Nálunk a dolgozó egy mágneskártyát tart az érzékelőhöz, s amint belép, a rendszer automatikusan regisztrálja. Ez nem új dolog manapság, de rengeteg időt és energiát spórolunk ezzel is.
– Nem kell portás?
– Nem kell. A NIDEC-en belül már a legtöbb gyár így néz ki: odamegy az ember, lehúzza a kártyáját, s abból már tudni fogják, melyik épületbe és annak melyik szintjére megy be, milyen nyomtatót és más eszközöket használ. Minden információ, ami az adott dolgozóhoz kapcsolódik, elérhető ezen a kártyán.
– Milyen ütemben folyt az átalakítás? El kellett bocsátani embereket, vagy az automatizált munkafolyamatról elküldött munkatársakat átképezték?
– Az automatizáció hihetetlenül gyors volt. A régi, klasszikus gyártási folyamatokat durván egy év alatt kellett kifuttatnunk azért, mert az új szerződések és az abban lefektetett igények, elvárások szerint kellett foglalkoztatnunk a munkatársakat. Ám ahogy az egyik sor elment, már jött helyükre az automata. Így a munkaerő-állomány nem egészen egy év alatt csaknem a felére csökkent. Azokat az embereket kellett elbocsátani, akik addig olyan munkafolyamatokat végeztek, amelyek nem igényeltek különösebb tudást vagy műszaki tapasztalatot. Például: van egy vezeték, amire a munkás rátesz egy zsugorcsövet. Ezt a meleg levegőhöz tartja, s az összezsugorítja a vezetéket. Ez a gyártás egy fontos mozzanata, de nem igényel olyan tudást, amelyet egy teljesen automatizált sor működtetésénél alkalmazni kellene. Próbáltuk inkább azokat itt-tartani, akikben láttunk lehetőséget, például már korábban is nálunk dolgoztak operátorként, esetleg területi vezetőként.
– Vagyis a továbbképezhetők maradtak.
– Igen.
– Invesztáltak a továbbképzésbe?
– Nagyon sokat. Csak az első automatizációs szakaszban közel egymillió eurót költöttünk arra, hogy ötvenen-hatvanan folyamatosan tanuljanak, és elsajátítsák azt a gondolkodást, szemléletet, tudást, amit az automatizáció jelent.
– Mennyire lehet felnőttkorban egy ekkora váltásra felkészíteni a dolgozókat?
– Az idősebbeknek ez nehezebben ment. De átképeztük és megtartottuk őket a még nem automatizált munkafolyamatokhoz. Ám ott, ahol már a robotokat kell a konzoljaink segítségével sok helyen idegen nyelven irányítani, beállítani, jórészt csak a fiatalok tudnak igazán labdába rúgni.
– Az automatizáció csak a gyártási folyamatot érintette?
– Ideális esetben mindez a következőképp nézne ki: van egy negyven méter hosszú automata gyártósorunk, ahová egy robot rakja fel a már egy másik robot által odaszállított alapanyagot. Onnan az alapanyag az automata rendszeren keresztül bekerülne egy cellába, ahol a robot magától felveszi a darabot. A megmunkáló központon keresztül elkészül a munka, majd a sor végén lejön a gyártott darab, amit egy robot vesz le, majd tesz a helyére. Nekünk a termékek minősége miatt még muszáj emberi szemmel és tapasztalattal megnézni a terméket, a gyártósorra fölkerülő alapanyagot. Nálunk a következő lépcső az lesz, hogy beépítünk egy olyan automata rendszert, amely négy-öt kamera segítségével egy zárt, sorba integrálható ellenőrző rendszeren keresztül értékelni tudja, megfelel-e a darab mérete és minősége. Ez már olyan technológia, amely egy bizonyos eredményből leszűr következtetéseket, és kiértékeli a „látottakat”, hiszen a rendszer dönti el a termékről, hogy rossz-e vagy jó.
– Ez még a tervezés fázisában van?
– Egy éven belül beszerelik. Hamarosan megrendeljük az eszközt, s ha megérkezik, jön a betanítás.
– Ez a változás is érint munkahelyeket?
– Hogyne. Ez a munkafolyamat most műszakonként két ember munkaerejét köti le. Egyikükre biztosan nem lesz szükség.
– Ők érzik, mi vár rájuk? Az emberek hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy látják előre, automatizálva lesz a munkájuk?
– Van egy tanulmány, amelyet a McKinsey & Company készített Átalakuló munkahelyek: az automatizálás hatása Magyarországon címmel. Egy éve jelent meg. Ebben az áll, hogy az átlagos magyar munkavállaló nagy veszélyben érzi magát az automatizáció miatt, kiváltképp az EU hasonló munkavállalóihoz képest.
– A NIDEC-nél is érzékelhető ez a félelem?
– Nem igazán, méghozzá azért nem, mert akik nálunk dolgoznak, már látják a lehetőséget, a következő lépést. Ha meg is valósul egy-egy hasonló fejlesztés, nekik már van annyi tapasztalatuk, hogy előre tudják, a folyamatban hol lesz a helyük. Ők már részt fognak venni azon a képzésen, ahol megtanulják a gépet beállítani. Lehet, hogy lesz elbocsátás, de a többiek annyi tudást szereznek majd, ami – a korábbi tudásukkal kiegészülve – már magas hozzáadott értéket jelent a gyártási folyamatban. Emiatt a bérük is nő. A gyár számára így összességében sokkal nagyobb értéket és növekedési esélyt jelent az automatizáció.
– Az elmúlt tíz év, gondolom, a vállalatirányításban is változásokat hozott.
– Nagyon éles a váltás. Egy autóalkatrészeket gyártó cégben megjelennek az autóipari elvárások, a sztenderdek, s ezek alapján kell működnünk. Korábban nem autóipari beszállítóként dolgoztunk, hanem háztartási gépekhez gyártottunk villanymotorokat. Az ottani kívánalom a mostaniakkal összemérhetetlen. Megpróbálom illusztrálni: ha megmérjük például a cégünknél korábban legyártott alkatrész külső rögzítési méreteit, akkor a gyártás során 0,1 mm-t tévedhetünk, ezzel még teljesítenénk az akkori elvárásokat. De egy autóipari beszállítónál egy ezredmilliméternyi tévedés is hatalmas lehet. Ez a különbség a vállalatirányításban is óriási, az emberek gyakorta nem is bírnak alkalmazkodni hozzá.
– Ez a napi munkavégzés szempontjából mit jelent?
– Az emberek nem igazán fogják fel, mit jelent, ha tévednek. Még a NIDEC-időszak előtt volt arra példa, hogy ha összeszereltek egy villanymotort manuálisan, és az átment egy teszten, ami esetleg kicsit zajosnak találta, akkor a kolléga egy gumikalapáccsal megigazgatta, elmúlt a zaj, és a termék adott esetben bekerülhetett a jók közé. Beszerelték egy gépbe, és az embernek nem is tűnt fel az a pár decibeles különbség, amit egy zajteszt kiszűrne. De ha még el is romlott, akkor is egy pár tízezer forintos problémáról volt szó, ami könnyen és gyorsan orvosolható. De ma már mások a dimenziók, amikor a 150-200 ezer eurós autóba kerülő olajpumpa romlik el, s a kocsi emiatt menet közben megadja magát. Akkor az autógyár visszahív modelleket, nemcsak Európa-, hanem világszerte. És ha beigazolódik, hogy mindez egy esetlegesen Bercelen gyártott olajpumpa miatt van, mert nem lett eléggé meghúzva a szelep rögzítőcsavarja, akkor annak nagyon komoly következményei lehetnek. Óriási tehát a felelősség. Az emberek, amikor elengednek egy palettányi kész pumpát, nem mindig érzik, hogy ha ez kimegy Amerikába, Kínába vagy bárhová Európába, és mondjuk minden ezredikből egy darab rossz egy ki nem szűrt hiba miatt, annak óriási költségvonzata lehet. Ehhez komoly váltásra van szükség mentalitásban és hozzáállásban is. Ezt a változást az automatizáció is magával hozza, hiszen teljesen új gyártási munkafolyamatok alapján kell működni: más a logisztika, a dokumentáció, az adminisztráció, más a nyomonkövetési rendszer.
– Az országhatárokon átívelő munkafolyamatok hogyan hatnak egy Nógrád megyei település gyárának a mindennapjaira?
– Vegyük például a képzést: ez nem úgy működik, hogy az emberek Bercelen ülnek egy teremben, jön egy oktató Németországból, kirak egy pumpát az asztalra, majd elmagyarázza, amit kell. A dolgozókat közvetlenül oda küldjük, ahol korábban ilyen terméket gyártottak hosszú évtizedeken keresztül, s azon a gépen az az ember tanítja őket, aki már tíz éve ezt csinálja. Ilyenkor nemcsak a tudást, hanem a szemléletet is megpróbálják átadni. Sulykolni kell, hogy mekkora a felelősség, mert az nem jön magától. Azok a munkatársaink, akik hozzászoktak ehhez a szemlélethez, komoly előnnyel várhatják az újabb és újabb változásokat. Ezért van az, hogy azok a dolgozók, akik korábban egy viszonylag alacsonyabb automatizáltsági szintről jöttek át, de már tanultak valamit, a következő lépést sokkal rugalmasabban teszik meg.
– Amikor a NIDEC-hez embereket keresnek, milyen szempontokat mérlegelnek? Mi az a képesség, ami manapság a legfontosabb?
– Korábban, amikor még nem az autóiparnak dolgoztunk, az akkori ügyvezető azt mondta, mindegy, ki jön dolgozni, csak legyen pulzusa. Belép, és már kezdhet is. Ez ma már nem így van. Azoknak, akik hozzánk jönnek, legalább érettségivel kell rendelkezniük, s jó, ha van tapasztalatuk hasonló munkaterületen. Azt is szűrjük, hogy ki mennyire ambiciózus. Ez sokat számít.
– Mennyire fontos egy ilyen gyárban az angol nyelv ismerete? A tréningek, a gépek kezelőfelületei, gondolom, nem magyar nyelvűek.
– Mielőtt felveszünk valakit, megnézzük az önéletrajzát, és ha a nyelvtudása hiányzik, hátrébb soroljuk. Attól még, hogy Bercelen vagyunk, az angol és a német nyelv ismerete a cégnél fontos elvárás. Rossz üzenete lenne, ha nem így volna. Megtörtént, hogy egy közel harminc év tapasztalatával rendelkező kolléga nem tudott angolul. Ő volt a felelőse egy adott technológia teljes felépítéséért. Írásban csak-csak elboldogult, de mindig tolmácsot kellett mellé alkalmaznunk, amikor például a japán központ vezetőinek kellett elmagyarázni, mi az előnye vagy hátránya egy adott gépnek, milyen értékelési szempontok alapján választottunk ki egy közel húszmillió eurós tendernél egy adott beszállítót. Ez nagyon kellemetlen volt. De a kollégánkat is zavarta ez a helyzet, és időközben megtanult angolul. Erről beszélek, amikor azt mondom, keressük az emberekben az ambíciót. Sokszor láttunk olyat, hogy valaki csak legyint, s azt mondja, „van 25 év tapasztalatom, nálam úgysem tudja ezt jobban senki, ha kellek, hívjatok tolmácsot”. De ez a hozzáállás elfogadhatatlan még ebben a szakemberhiányos időszakban is.
