Rosszul segíteni bűn – Sokszor okoznak galibát a lelkes magánadományozók

Karácsony előtt hatalmas Facebook-vihart kavart egy nyolcéves kisfiú levele, amelyben Alex meleget, kenyeret és tejet kért a családjának a Jézuskától. Az eredetileg zárt csoportban közzétett levelet egy magánszemély kiposztolta a nyilvános felületre, ám ezzel nem csak a segíteni vágyókat érte el. Sokakat feldühített, hogy mozgalom indult a kisfiú családjának megsegítésére. A jó szándékú akció a visszájára sült el: miután a falujukban ráismertek Alexékra, hasonló szegénységben élő sorstársaik lényegében rátámadtak az adományokkal elhalmozott családra.

– Alapszabály, hogy olyan településen, ahol sokan élnek szűkös körülmények között, nem szabad elárasztani egyetlen családot egy célzott adománydömpinggel, mert ezt a többiek igazságtalannak érzik, és nehezen kezelik az ebből adódó feszültséget – magyarázza Szőke Judit, a Polgár Alapítvány az Esélyekért igazgatója. – Sőt ahol a szegénység mértéke egyforma, ott valójában tilos differenciálni az adományokban. Az országos cipőgyűjtő akciónk keretében például a borsodi Csenyétén az összes óvodás és alsó tagozatos gyerek kap egy pár lábbelit, mert nem lehet különbséget tenni az egyes családok anyagi helyzete között. Ároktőn viszont a rászorulók köre differenciáltabb, ott helyi civil segítőt vonunk be, hogy az adományok oda kerüljenek, ahol a leginkább szükség van rájuk.

Bár Alex és családja kiléte csak véletlenül derült ki, szakemberek szerint az ilyen eseteket mindenképpen meg kell akadályozni.

MTI Fotó: Kelemen Zoltán Gergely

– Gyakori hiba, hogy az amatőr adományozók nincsenek tisztában azzal, a segítségre szorulók személyiségi adatait mindig védeni kell, akkor is, ha ők maguk szeretnének a nyilvánosság elé állni – mondja Adányi László, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat programvezetője. – Az adományozás érzelmi indíttatású, de csak racionális alapokon működik: aki szakértelem nélkül veti bele magát egy-egy akcióba, szarvashibákat követhet el.

Kormányzati átverés

Hosszú távon sokat árt az adakozókedvnek, ha a kormányzat átveri a polgárokat. A vörösiszap-katasztrófa után a kabinet pénzgyűjtő akciót hirdetett a tragédia károsultjai javára azzal, hogy a pénzt szétosztják majd az emberek között. Több mint kétmilliárd forint folyt be a Magyar Kármentő Alapba. Mivel utóbb a kormány az érintettek közvetlen állami kártalanítása mellett döntött, végül mégsem osztották szét a károsultak között az adománypénzt, hanem közösségi fejlesztéseket valósítottak meg belőle: utakat építettek, iskolákat újítottak fel, ipari és közparkokat alakítottak ki. Az adakozók többsége becsapva érezte magát, mert ők közvetlenül az áldozatoknak szánták az anyagi segítséget.

A mára klasszikussá vált negatív példa a 2010-es vörösiszap-katasztrófához kapcsolódik. Pár nappal a tragédia után megjelent Devecser főterén egy ismert művész egy furgonnal, és tucatnyi lapostévét hozott a károsultaknak. A zenész előzetesen senkivel sem egyeztette akcióját, így az kapott a nagy képernyős tévékből, aki éppen arra járt. Akadt, aki kétszer is sorba állt, egy-egy készüléket néhány nappal később már az interneten hirdettek eladásra. Bár a tévék hónapokkal később, amikor a károsultak feje fölé ismét fedél került, észszerűbb adománynak számítottak volna, azokat akkor is csak körültekintően, rászorultsági alapon lett volna szabad szétosztani.

– Az adományozás csak része egy átfogóbb tevékenységnek, a segítésnek, ami soha nem egyetlen kontaktusból áll – magyarázza Adányi László. – A segítő először reálisan felméri a rászoruló helyzetét, tanácsokat ad. Ehhez időre és szakértelemre van szükség. Végül az érintett dönt: elfogad-e egyáltalán adományt, és ha igen, pénzben, használati tárgyban vagy kétkezi segítségként kéri-e.

Vecsei Miklós, a máltaiak alelnöke „kísérésnek” hívja ezt a folyamatot.

– Aki segíteni akar, annak hajszálpontosan kell belőnie a rászorulótól való távolságát: sem közelebb, sem távolabb nem lehet tőle, mint amennyire szükséges – tanácsolja Vecsei. – Csak olyasmivel szabad segíteni a másikat, amire ténylegesen szüksége van, de magától nem tudna hozzájutni.

MTI Fotó: E. Várkonyi Péter

Az alelnök szerint a segítéshez időre és folyamatos jelenlétre van szükség, ezért a magánadományozók egyéni akciói akár veszélyesek is lehetnek. Könnyen elragadja az embert a lelkesedés, elveszítheti a kontrollt, és akár olyan negatív élmények is érhetik, hogy örökre elmegy a kedve az adakozástól – teszi hozzá Vecsei Miklós.

– Elkeseredésükben a nehéz helyzetben lévő emberek olykor még a segítő szándékra is dühvel, agresszióval, elutasítással reagálnak – mondja Adányi László. – Ez természetes, de egy magányos adományozót, ha nincs mellette hivatásos segítő, megrémíthet.

A szakemberek szerint minden adományozáskor fontos lenne bevonni egy erre szakosodott szervezetet. Csakhogy az adományozók egy része kifejezetten idegenkedik a segélyszervezetektől. Részben azért, mert úgy érzik, túl sok pénz megy el fölösleges költségekre.

– Márpedig megúszhatatlan a rezsiköltség, ami átlagos körülmények között nem haladhatja meg az adományérték 5-7 százalékát – mondja Adányi László. – Háborús viszonyok között persze a kiadások megugranak, az önkéntes segítőmunka bevetésével viszont csökkenthetők.

Kékesi Márk Zoltán, a menekülteket segítő szegedi MigSzol alapítója úgy látja, az önkéntes munka az alázat próbája is. Aki például kibírja, hogy órákon át egy raktárban szortírozza a még ehető és a már lejárt konzerveket, miközben egyetlen menekült családdal sem találkozik, az nagy eséllyel stabil tagjává válhat egy segítő szervezetnek.

Az emberek egy része szeretné átélni a közvetlen segítés személyes élményét is. Vecsei Miklós szerint ilyenkor elég, ha valaki körülnéz a saját környezetében:

– Mindenki ismer olyan hajléktalan embert, akit naponta lát. Meg kell szólítani és beszélgetni vele, hiszen nincs kihez szólniuk. Arra viszont vigyázni kell, hogy bármivel segítünk is egy rászorulón, cserébe nem kapunk jogot arra, hogy neveljük-irányítsuk. Ha adunk egy hajléktalan embernek egy kétszázast, nem írhatjuk elő neki, hogy mire költse.

A segélyszervezetek munkatársai hosszan sorolják, milyen nehézséget, olykor bosszúságot okoz, ha az adománygyűjtések során az adakozók nem figyelnek oda a konkrét felhívásokra. Nem azt hozzák, amire szükség lenne, vagy nem a megfelelő állapotban.

– Hagyományos őszi cipőgyűjtő akciónkban egyes iskolákból rendre olcsó, de szépen kitisztított lábbelik érkeznek, máshonnan méregdrága, de piszkos cipőket kapunk – meséli Szőke Judit. – Ilyenkor rendezünk egy látványos cipőtisztító akciót, és a képeit föltesszük a Facebookra. Hátha célba ér az üzenet: adományba kizárólag tökéletesen tiszta ruhaneműt szabad adni. A cipőnek fénylenie kell, a ruhának pedig legyen öblítőillata!

Másik alapszabály: csak olyan dolgot szabad adományozni, amit az adományozó maga is használna.

– Gyakran jelentkeznek be azzal, hogy egy lakásnyi bútort ajánlanak föl az alapítványnak, de aztán kiderül: valójában a család vett egy új szekrénysort, és így akar megszabadulni a fölöslegessé vált régi garnitúrától. Ráadásul mi menjünk érte, legyünk egyúttal a fuvarozó is – sorolja tapasztalatait Szőke Judit. – Az is előfordul, hogy hagyatékban maradt ruhaneműket csak hosszú évek múltán ajánlanak föl, amikor a ruhákat már megette a moly, de ami épen maradt, az is hordhatatlanul idejétmúlt.

Máskor az adományok mennyisége és a szervezetlenség vezet káoszhoz. A másfél évvel ezelőtti menekültválság idején sokáig ez volt a helyzet a magyar–szerb határon.

MTI Fotó: Nagy Lajos

Kékesi Márk Zoltán is úgy emlékszik, akkoriban szinte belefulladtak a Nyugat-Európából ellenőrizetlenül beáramló adomány élelmiszerbe, ruhába, pelenkába.

– Ebből óhatatlanul környezetszennyezés lett, óriási szeméthegyek keletkeztek, mire a kormánypárti médiában hálátlanoknak állították be a menekülteket. Pedig csupán arról volt szó, hogy ők az azonnal fel nem használható dolgokat értéktelennek ítélték és eldobálták.

És akadnak elvetemült adakozók is. Adányi László felidézi: a legutóbbi tiszai árvíz során az adományok szétválogatása közben békatalpat és stampedliskészletet is találtak.

– Voltak a menekülteknek szánt csomagokban vibrátorok, a mai napig nem értjük, hogyan keveredhettek az adományok közé – mondja Kékesi Márk Zoltán. – Rengeteg olyasmit is kaptunk, amit akkor és ott lehetetlen volt felhasználni. Például méregdrága óriásplüssöket, amelyeket nem adhattunk oda a több ezer kilométeres úton lévő szíriai gyerekeknek, mint ahogy nem tudtunk mit kezdeni a számtalan legókészlettel sem. Kaptunk egy tonna görögdinnyét is. Először kiosztottuk a nyolckilós dinnyéket, de a menekültek kés híján nem tudtak vele mit kezdeni. Utána fölszeleteltük nekik, akkor meg megszálltak minket a darazsak.

A Polgár alapítványnál más okoz fejtörést: hónapok óta pihen a sarokban egy óriás képernyős LED tévé.

– Nem adhatjuk oda csak úgy egy szegény családnak, mert a környéken élők elirigyelnék tőlük, ezért ki kell találnunk egy programot, amolyan pályázatfélét – mondja Szőke Judit. – Hasonlóan jártunk el, amikor hat méregdrága rollert kaptunk. Az alapítvány által patronált harminc kisfaluban versenyt hirdettünk a diákoknak: aki a legtöbb tárgyból javít egy félév alatt, az kaphatja meg az ajándékot. Nem lesz könnyű szétosztanunk a tíz pár adománykorcsolyánkat sem, mivel a kistelepüléseken nincs jégpálya, márpedig csak annak szerezhetünk vele örömet, aki valahogy eljuthat korcsolyázni. De majd kitaláljuk a módját.

Jól fut, jól segít

Hüledezés, megrökönyödés, értetlenkedés. Legtöbben így rea­­gáltak Regős Judit családi tanácsadó ismerősei közül, amikor megtudták, hogy a karácsonyi ünnepek idejére négy kamaszt vitt az otthonába a Szátoki Gyermekotthonból. Voltak, akik szerint szakmailag sem helyes, ha egy hivatásszerű segítő túl közel kerül az általa segítettekhez. De Regős Juditnak ez volt a legszebb karácsonyi ajándéka, és nehéz pillanatként élte meg, amikor szilveszterre vissza kellett őket vinni az otthonba. Az ünnepek alatt a négy kamasz jól kijött Judit gyerekeivel. Esténként hosszan beszélgettek emberi kapcsolatokról, továbbtanulásról is. Judit szerette volna erősíteni bennük a reményt: van miért tanulni. Az interneten azt böngészték, melyek a hiányszakmák, merre érdemes majd elindulniuk.

– Sokszor hangoztatott intelem, ne „kerülj bele” a kliensed sztorijába. Én belekerülök. Másodéves egyetemi hallgató voltam, amikor az I. női klinikára kerültem szociálismunkás-gyakornokként. Sikertelen terhességük miatt traumatizált nőkkel dolgoztam. Azóta hallgatom és érzem át mások történeteit, bevonódom, másképp nem megy. Kapok segítséget, szupervíziót – mondja Regős Judit, a Szülők Háza Konzultációs Központ Alapítója.

Regős Juditot a futás vezette el Szátokra. A Nemzeti Egészségfejlesztési Intézet tavaly ősszel Fuss magadért egy kört elnevezésű programsorozatot szervezett. Ennek részeként ultrafutó orvosok futották körbe az országot. Az egyik állomáson – Romhányban – egy kisfiú odament az egyik futóhoz, és megkérdezte: „Ti tényleg 200 kilométert futottatok? Szoktatok úszni is? És már láttátok a tengert?” Kiderült, hogy a kisfiú a szátoki otthon lakója, éppen egy kiránduláson vett részt. A futókat meghatotta a kisfiú, ezért elfutottak Szátokig, hogy megnézzék, hol is él. Elhatározták, ha a tengert nem is, de a mozgás örömét rendszeresen elviszik a gyerekeknek. Regős Judit pedig úgy érezte, az ultrafutó orvosok és a szátoki gyerekotthon története összekapcsolható a Szülők Háza Alapítvány Tegyél jót! – Ülj mellém! programjával, amely élményekkel szeretné gazdagítani az állami gondozott gyerekek életét.

Első közös akciójuk a tavalyi Mikulás-ünnepség volt. Ez is futással kezdődött: az ultrafutók ezúttal Budapestről futottak el Szátokig. Aki nem futott, focizott a gyerekekkel: Kropkó Péter, a legsikeresebb magyar ironmanversenyző órákon keresztül rúgta a bőrt a szátoki srácokkal az otthon füves pályáján. Estére aztán Mikulássá változott, ő osztotta ki a személyre szabott csomagokat (amelyeket Dzsudzsák Balázs futballista szponzorált). Nem akármilyen ajándékokról volt szó: a krampuszok összegyűjtötték a gyerekek kívánságait, s azokat egytől egyig teljesítették: horgászfelszerelés, MP3 lejátszó, távirányításos autó, karóra, ezüst nyaklánc került a pakkokba.

A Szülők Háza erre a napra nem csak az ajándékok megszervezésével készült. Volt közös pogácsasütés, bográcsozás, egy profi manikűrös kifestette a nagyobbacska lányok körmét, és együtt énekelt a gyerekekkel Keszei Borbála operaénekes is.

– Önkénteseink találkoznak gyerekgondozó, mentálhigiénés, rekreációs vagy éppen bűnmegelőzésben jártas szakemberekkel. Az önkéntesek képzést kapnak, mielőtt elkezdik segítő munkájukat, amit onnantól folyamatosan egy szakmai stáb felügyel – mondja Regős Judit, hozzátéve: e szakmai háttérnek köszönhetően a segítés nem csak egyetlen napra korlátozódik, hiszen az önkéntesek egész évben visszajárnak Szátokra.

Ónody-Molnár Dóra