Rohanunk a zsákutcába

A levegő szinte vibrált: az előadóktól – Debreczeni Józseftől, Kuncze Gábortól és Vekerdy Tamástól – átütő erejű mondatokat várt a közönség.

A többség tanácstalan, párt nélkül maradt szabad demokrata, de feltűnt néhány csalódott szocialista is. Szívükből szólt Kende Péter, amikor vitaindító kérdéseit megfogalmazta: igaz-e, hogy a tavalyi választások eredményeire hivatkozva érvénytelennek lehet nyilvánítani bármilyen, az elmúlt húsz évben megfogalmazott, írott vagy íratlan jogelvet? Igaz-e, hogy egy működő jogállamban egyetlen választási aktus olyan forradalmi cezúrának nyilvánítható, amelynek nevében a kormányzat minden korábbi intézményes szabályt felforgathat? Igaz-e, hogy a demokrácia nem egyéb, mint a többség uralma? Mi lesz az országgal, mi lesz a magyar társadalommal, amelyet egy erőskezű vezér akaratából megint az autokratikus hatalomgyakorlás próbájának vetnek alá? A Bibó István szavain edzett közönség már a kérdéseket is tapsviharral fogadta.
– Nem igaz, háromszor is: nem igaz – kezdte beszédét Kuncze Gábor, aki szerint a világ úgy látja, Magyarországon politikai hazárdjáték zajlik, a 20. századi kelet-európai rendszerek reflexei élednek újra.

Az SZDSZ volt elnöke figyelmeztetett: bár a mai kormányzat hisz az elnyomó rendszer mindenhatóságában és évtizedekre való bebetonozhatóságában, a most kiépülő rendszer szabott ideje mégis sokkal rövidebb lesz annál, mint remélik azok, akik most rárontottak nemzetükre. Kuncze elmondta: ma sokan félnek Magyarországon. Fél az üzletember, akit fenyegetésekkel kényszerítenek rá, hogy áron alul adja el cégét. Fél a kórházigazgató, akinek utóda már várja az irodát, fél a tanár, akivel az iskolaigazgatója közölte: ha marad a magánnyugdíjpénztárban, akkor szedheti a sátorfáját.

Kuncze az ismert Bibó-szállóigét idézte: demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni. Csakhogy az idézet folytatódik: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen, gonosz szándékaitól...

„...a félelem, a veszély állandó érzésében szabállyá vált [...] a közszabadságok megkurtítása, a cenzúra, az ellenség »bérenc«-einek, az »áruló«-nak a keresése, a mindenáron való rendnek, vagy a rend látszatának s a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erőltetése.”

– Magyarországon – sajnos vagy hála istennek – ismerjük a félelem alatt izzó bátorságot is, amivel sokszor kellett élnünk történelmünk során. Fontos, hogy ez a parázs ne hunyjon ki – kezdte előadását Vekerdi Tamás pszichológus.

És hozzátette: lehet, hogy a demokrata nem fél, de a zsarnok nem demokrata. A zsarnok mindig fél, hogy lezuhanhat magas posztjáról, és ez nagyon veszélyes. A gyermekpszichológus Freud és Jung nyomán emlékeztetett arra, hogy az emberi pszichében gyilkos, destruktív ösztönök élnek, amelyek hozzánk tartoznak. Ez természetes, mint ahogy féken tartásuk is. Csak az nem természetes, amikor olyan szervezett hatalom jön – sok ilyen volt a 20. században –, amelyik eltakarítja a racionális szervező erőket, és felszabadítja a hazug, durva, pusztító ösztönöket. Azt mondja: ha engem követsz, ezeket mind kiélheted.

„...szerteburjánoznak a legzűrzavarosabb politikai filozófiák s a legotrombább politikai hazugságok, amilyeneket egészséges fejlődésű társadalomban még megfogalmazni sem igen lehet, nemhogy elhitetni. [...]. A zavaros filozófiák féligazságai s a propaganda hazugságai csak akkor hatnak egyénekre és közösségekre, ha nagy intenzitással átélt félelmes és félrevezető élmények hajlamossá teszik őket a féligazságok és hazugságok elhívésére, mert azok alapján öncsalásaikat igazolhatják, hiú reményeiket táplálhatják, hamis képzeteikben megrögződhetnek, és bizonyos indulataiknak kielégülést szerezhetnek.”

– A magyar demokrácia nincsen válságban, a magyar demokrácia megszűnt működni. Legalábbis abban a formájában, amelyet 1989-ben kiáltottak ki a Parlament erkélyéről – állította Debreczeni József közíró.

És sorra is vette a demokrácia legfontosabb követelményeit. A hatalommegosztás, a fékek és ellensúlyok rendszere sérült akkor, amikor az intézmények egy részének élére a kormányfő saját embereit ültette, mások működését ellehetetlenítette. A jogállamot, a jogszerű működést torzította, amikor az Alkotmánybíróság tagjainak jelölését a Fidesz magához vonta, majd korlátozta is a testület működését. Súlyos normasértés a visszamenőleges hatályú törvényhozás is. Megindult a támadás az alapjogok ellen: a magántulajdonhoz fűződő jogok és a sztrájkjog korlátozása intő példa, de még súlyosabb a sajtószabadság korlátozása. A negyedik kritérium, egyben a demokrácia minimális feltétele a szabad választás lehetősége. Nos, Debreczeni József szerint Orbán Viktor látható törekvése, hogy ne állhasson fel versenyképes alternatíva a következő választáson.

A közíró mégis optimista, mert a nemzetközi környezet fékezi a kormányzat szándékainak végigvitelét. Valójában még a hatalmi gépezet gátlástalan és mohó, brutális működése is bizakodásra ad okot: működtetői annyi határt lépnek át, hogy elkerülhetetlenek azok az ellenhatások, amelyek visszaütnek majd. Debreczeni József szerint lehetséges, hogy az Orbán-éra rövidebb ideig tart majd, mint indulásakor hittük, ám nem zárta ki, hogy annak kataklizma vet véget, a törvényszerű katarzis előtt. A közíró szerint a magyar társadalom nem tudta értékelni az ajándékba kapott demokráciát, hát meg kell harcolnia érte. Purgatórium, próbatétel előtt áll az ország.

„A társadalmi szerkezet deformálódását nyomon követte a politikai jellem deformálódása is, kialakult az a hisztérikus lelkiállapot, melyben nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok között. A vágyak és a realitások összhangtalanságának jellegzetes ellentétes lélektani tünetei a legátlátszóbban felismerhetők mindezeknél a népeknél: túlzott öndokumentálás és belső bizonytalanság, túlméretezett nemzeti hiúság és váratlan meghunyászkodás, teljesítmények állandó hangoztatása és a teljesítmények valódi értékének feltűnő csökkenése, morális igények és morális felelőtlenség.”

A színház előterében Vásárhelyi Mária azon töprengett, hogyan lehet, hogy láthatóan megint ugyanabba a zsákutcába rohanunk, amelyről annak idején Bibó írt. Alighanem az volt a baj, hogy a szabadság önmagában keveset jelentett azoknak az egzisztenciájukat vesztett fiataloknak, akik utolsó reményüket látták Orbán Viktorban. Tény, nem kell sok idő, hogy rájöjjenek: becsapták őket, hiszen ez a kormány a válság minden terhét a legvédtelenebbekre próbálja áthárítani. Csak az a kérdés, hogy akkor működik-e még a demokrácia rendszere.

Demszky Gábortól azt hallottuk, hogy ma két nagy veszély blokkolhatja a demokratikus reflexeket: az államtól való függésből adódó önsajnálat és a hisztériává fokozódó félelem. Bródy János úgy érvelt: a kormány jól tudja, hogy egyáltalán nem kapott felhatalmazást a demokratikus jogok korlátozására, ezért a fideszes „újbeszéd” pont a fordítottját szajkózza annak, mint amit tesz. Schiffer János volt az eseményen az egyetlen szocialista politikus. Szerinte az alapkérdés: visszatérhet-e az idő, amikor az emberek elfogadták előbb Ferenc Jóska, majd Horthy Miklós, később Kádár János paternalista, szabadsághiányos rendszerét, cserébe a langyos biztonságért? Rádióinterjút idézett, amelyben egy ismert író mondta, ő még bizalmat szavaz Orbánnak, hiszen még nem vittek el senkit. Schiffer kérdése: tényleg ez kell?

„A szabadságnak a hatalmak elválasztásán, többpártrendszeres szabad választásokon, szabadságjogokon, főleg sajtó- és véleményszabadságon, valamint bírói függetlenségen és a jogállam rendszerén nyugvó egész építménye – mely a nyugati világot minden hibája ellenére is olyan emberségessé és elviselhetővé teszi – nem valami »polgári« felépítmény, hanem egyszerűen egy objektív technika, a szabadságnak mindmáig felülmúlhatatlanul legfejlettebb technikája.”