Privát történelem
Az ünnepi könyvhétre jelent meg Loránt Endre A budapesti papagáj című önéletrajzi kötete. A 86 esztendős szerző hat évtizede Párizsban él. Irodalmár, egyetemi tanár, Balzac-kutató. Könyvében felidézi gyermek- és ifjúkorát, a 20. századi magyar történelem fordulópontjait személyes portrék révén is. A 168 Órának arról is beszél: Magyarország máig nem tud szembenézni a múltjával.
– Könyvének csak az utolsó oldalán derül ki a budapesti papagájról: egy, az édesanyja által hímzett gobelinről van szó.
– Az én papagájom a megbékélés „bohócgalambja”. De csak bizonyos megbékélésé. A múlttal szemben ugyanis felperes maradok.
– Könyvét franciául írta, a fordító azonban igyekezett visszaadni az ön „magyar hangját” is.
– Amióta 1957-ben elhagytam Magyarországot, nem írtam az anyanyelvemen. A könyv kapcsán mégis minden felelevenedett bennem. Példát is mondok: gyerekkoromban a városligeti parkokban a csősznek fontos szerepe volt. A fordító „parkőrt” írt, én ragaszkodtam a „csőszhöz”. Máshol is próbáltam elérni, hogy az én magyar szókincsemmel és stílusommal szólaljon meg a fordítás.
– Bár rendszeresebben járt haza a hetvenes évektől, az 1997-es látogatása után döntötte el: megírja privát történelemkönyvét. Mi történt akkor?
– Még 1970-ben a magyar hatóságok „anyanyelvi konferencia” címén hazacsalogatták az emigráns értelmiségieket. Felkerestem akkor egykori cselédünket, Terézt, aki születésem óta ismert, és száz évet élt, meglátogattam nagynénémet, Bagi Bözsi nénit is, akivel nagyanyám egy életre összeveszett. Az ő története kimaradt a könyvből: egy detektív barátnője volt, emiatt nem kellett sárga csillagot viselnie, az üldöztetésekből „kimaradt”. Úgy tudom, a detektívet 1945 után halálra ítélték. Amikor aztán 1997-ben újra megházasodtam, a mexikói származású feleségemnek meg akartam mutatni Magyarországot. És eközben magam is sok mindent felfedeztem a múltamban, és akkorra beértek a régi élmények is.
– Ön Balzac-kutatóként doktorált Párizsban, majd kinevezték tanárnak a Sorbonne-ra, 1967 őszén kezdett tanítani ott. Később vendégtanárnak hívták az ELTE-re.
– Elégtételt vártam ettől, hiszen annak idején eltávolítottak az egyetemről, főként ezért emigráltam. De az ELTE francia tanszékének vezetője ellenséges volt. Idővel Klaniczay Tibor, akit nagyra becsülök, valahogy mégis el tudta intézni, hogy néhányszor tanítsak. Abban az időben úgy jártam-keltem Budapesten, mintha soha nem mentem volna el, ám a könyv megírásához Franciaország kellett.
– Miért?
– Amikor emigráltam oda, franciává akartam válni. Húgommal és a barátjával abban az illúzióban éltünk, ha új életet kezdünk kint, megszabadulunk a magyar traumáinktól. Aztán jött egy válság az életemben, pszichiáterhez jártam, közösen felgöngyölítettük a múltam freudi „vörös fonalát”. Visszanyertem a magyar identitásomat is.
– Könyvének a hittel kapcsolatos részei megdöbbentőek. A 20. század első felében „áttért” magyar zsidók többsége legfeljebb azt érte el, hogy „sehová sem tartozott”.
– Ma már nehezen elképzelhető, hogy annak idején a megmenekült zsidók csak arról beszéltek, hol bujkáltak, kire bízták az értékeiket, visszakapták-e azokat. Olyan fontos volt számukra a túlélés, hogy „transzcendens” nemigen foglalkoztatta őket. Filozófusok, teológusok keresték a magyarázatot a megmagyarázhatatlanra, „isten miért fordította el tekintetét” a hatmillió európai zsidó sorsáról. Adorno fel is vetette: Auschwitz után hogyan lehet egyáltalán verset írni? Én a soa után visszatértem a piarista gimnáziumba. Anyám védelme elzárt a zsidóságomtól. Életemben először Franciaországban egy Algériából származó orvos családnál vettem részt pészah-ünnepen.
– Itthon továbbra is tartunk attól, hogy szembenézzünk a múlttal. Lassan már 1989-cel is. Jól jellemzi könyvében ezt egy mondat: „A jelen, legalábbis Magyarországon, a múlt romjain épül.”
– Döbbenetes a Szabadság téri emlékmű a 20. század elejét idéző angyallal és a felette repülő, fenyegető német sassal, rajta a felirattal, amelyből kiderül, hogy Eichmann kétszáz fős Einsatzkommandója deportálta a vidéki zsidóságot. Hazugság, borzalmas történelemhamisítás ezt kizárólag a németeknek tulajdonítani! Már a numerus clausus-törvény előtt írta Prohászka Ottokár: „Miközben a fiaink a frontokon közelharcot folytatnak az ellenséggel, addig a zsidó diákok egyetemre járnak.” A későbbi nyilas kormánybiztos, Endre László már gödöllői főszolgabíróként hozott rendelkezést a zsidók „elkülönítéséről”. A Szabadság téri „emlékmű” tipikus példája annak: Magyarország, a közvélemény nem tud szembenézni a múltjával, miközben a Horthy-rendszernek nemcsak az ideológiáját, hanem annak külsőségeit is vissza akarják állítani. Bár könyvem szubjektív megemlékezés, a múlt kérdéseiben igyekszem világosan látni.
– Készülő új könyvében pedig őseit kutatja.
– Ez összefügg a származástudatom erősödésével. Anyai nagyapám 1870 körül született, Nagykanizsán járt gimnáziumba, két gazdaságtani szemesztert hallgatott a zürichi politechnikumban, majd a hallei egyetemen német nyelven írt disszertációt a magyar földtulajdoni viszonyokról. Komoly karriert futott be, földet vásárolt, halastavakat építtetett, Budapestre szállította az élő pontyokat, ő íratta Karinthy Frigyessel a híres reklámszöveget: „Mondja, marha, miért oly bús? Olcsóbb a ponty, mint a hús.” 1934-ben halt meg. Dédszüleim vélhetően nagykereskedők lehettek, esetleg valamely nagybirtokostól kaphattak privilégiumot, de biztosan jómódúak voltak, hogy így taníttathatták a fiukat. De a családtörténethez meg kell ismernem a magyar antiszemitizmus történetét, legalább a két világháború közötti időszakból, hogy hitelesen megírhassam a franciáknak.
