Piac

A nyolcvanhat éves hölgy a polgári mennyországba való távozása előtt már nemigen látta a tévét, sőt engem, az eltartóját is gyakran összekevert az alattunk lakó őrmester fiával, de az árakat szemüveg nélkül olvasta. A Lehel térre járt ki, még az átépítés előtt. Szerette a rongyos ponyvasátrakat, az enyhén illuminált őstermelőket, akik demizsonból itták a törkölyt, és a hangjuk régi reszelőkre emlékeztetett. Mellettük azonban a szocializmus jószerint csak petrezselymet és kaprot ismerő félsivataga után a kilencvenes évek elején már megjelentek egy elveszettnek hitt világ bódítóan illatos darabjai is, a csombor, az ánizs, a koriander, a kakukkfű, a francia sajtokról nem is beszélve. Rózsika visszaszédült a gyerekkorába. Egy főzőműsorban aztán meghallott egy szót, és majdnem elsírta magát. Malacgalantin!

Most, annyi év után, bár kegyelettel gondolunk az idős asszonyra, egy másik piacon járunk, a Fény utcában, amely Budát szolgálja ki, elvben egy úri világot, de hát ma már annyi szó jelenti az ellenkezőjét sem, hogy ezt az „úri” jelzőt is csak úgy odavetjük. Persze akad a képen némi polgári csillám, az árak például magasak, és egy bolt az előkelő Húspalota nevet viseli. Van pastrami tízezerért, San Daniele sonka kilencezerért, míg a toszkán Matonellát szinte utánunk dobják, tíz dekáját hétszázért. A szarvasgombás vaddisznószalámi és a szilvási szarvaskolbász természetes a kínálatban, és az alázatos tarhonya is átlényegül, ha friss fürjtojással készítik. Vagyis a magyar középosztály – vagy annak épp aktuális része – azért nagyon is jelen van itt, nyári papucsban, rövid nadrágban és borostásan, mert a piacra nem kell felöltözni, ott nem kell jól kinézni. Ez valami ősibb és őszintébb hely, nincs nagyképűsködés, politikai ágaskodás, nincs világnézet és tekintély, nyugodtan hátra lehet küldeni egy államtitkárt, ha tolakodna.

Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy az élet-halál harc a létezésnek ezen a két piaci szintjén szünetelne. Csak azt állítjuk, hogy nem Borsodban és Baranyában vagyunk, hanem egy másik, Budapest nevű ország közepén, ahol egy kiszorított középosztály próbálja a régi nívó roncsait fenntartani, együtt hurcolva a kosarat a felemelkedőkkel, akik az új szint mámorát élik éppen át. Még együtt vannak, s bár nem ugyanazt veszik, a közös megjelenés a polgárinak látszó színtéren egyelőre toleráns viszonnyá szublimálja a zsákmányért folyó küzdelmet. Csöndes, jól nevelt piac ez, csak az öregasszonyok kerekes bevásárlószatyrainak zörgése hallatszik.

Annak idején Rózsika mindig az új henteshez ment. Fiam – mondta neki –, tegyen nekem félre abból a borjúból, revandzsálom magának. Amaz el volt bűvölve ettől a régi szép polgári szótól, és cserébe a Bocuse d’Or-on elért tizedik magyar helyről mesélt, meg a Fernley-Wittingstall nevű angol szakácsról, aki remekül készíti a kétzelleres Waldorf-salátát, sőt a japán göngyölt szeletet is. Rózsika megértette, hogy ehhez nemcsak szilva, de újhagyma is kell, ám mivel boldogult férje nem szeretett ettől bűzleni, végül lemondott a borjúról. A MÁV-nál volt olyan állásban, amelyhez egyenruha is kellett, mondta bánatosan, és igaz, ami igaz, cigarettázott. De a hagymát nem tűrte.

Itt a Fény utcában a világ háromosztatú, az utcafronthoz közeli keskeny járdán a fröccsösök ülnek, szemben, egy sarokban a sörösök, a középső padokon pedig öregasszonyok pihentetik a lábukat a lecsónak valóval teli kosarakon. Mind összeszokott kompánia, a nekik rendelt térben és időben. Van, aki a sörözést már kilenc előtt elkezdi, lassú, komoly kortyokkal, hiszen ez nem pálinka, amit csak úgy be lehet dobni, viszont az ellátás jó, ha folyamatos. A félig üres hosszú pohár mellett tehát már ott áll a teli is. De hol a korsó, uraim, hol a korsó? Hát teljesen kiesett már a világ feneke?

Van persze elit hely is, a kávézó, ahol az ismert közéleti ember nagyon nem a feleségével bújik össze hátul. Rám néz, én üres tekintettel bámulok vissza. Ez egy titokszoba, magasan a világ fölött. Amit láttam, azt nem láttam.

A volt kisgazdavezér üget el mellettem, a felesége mögött viszi a kosarakat, a zöldségesnél sem ő rendel, csak áll szolgálatkészen. Feketére festett haja töve vöröses. Ketten fordulnak utána mélán, az eladó meg egy régi és kitűnő televíziós, aki azt mondja, most kiszállt egy műsorból, de még vár valamire. Hogy mire, azt maga sem tudja. Időben ki kellett volna lépnünk a szakmából, mondja. Idióták voltunk, mondom. Távozik, én lenézek az alsó szintre, a hatvanas évek egyik remek fiatal szociológusa terül el a padon, és üvegből iszik. Tíz óra sincs.

Nem ittunk mi, fiam, soha, mesélte valaha a hentesnek Rózsika, és rezgett a feje gőgjében. Nem volt finom dolog. Pécsett kislánykoromban az anyám rántott el egyszer egy gülüszemű részegtől, aki épp a Nádor szállóból jött ki. Az Ady Endre volt az. Az arabok bezzeg nem isznak. Voltam az új Ázsia boltban, egy líbiai a tulaj. Valami tabulát akart adni, céklás-diós hummuszt, meg egy rossz szagú pasztát, takinát talán. De közöltem vele, hogy nem. Magyar asszony vagyok, megmondtam neki egészen őszintén. Ilyesmi eszembe se jut. Van pörköltnek valója? Csontos, inas konc kéne, hosszú főzésre.

A Fény utcában most hétvége van, egy ismerős zöldségessel támasztjuk az első emeleti oszlopot. Előtte egy véleménykutató intézet igazgatójával tétovázunk a rókagombák fölött. Ő azt mondja, igaz, hogy Orbán teremtett magának egy saját középosztályt, de az egy centivel sem nagyobb, mint a régi volt, az egész szimpla helycserés támadás csupán. Van ez itt, a Fény utca, aztán a Lehel tér, a Hold utca, a Budagyöngye, a Nagyvásárcsarnok, meg az Allé melletti piac a tizenegyedik kerületben. Slussz. Több nem élne meg, nem élt meg korábban sem. Persze ezek mind jó helyek, minőségi árukkal, nem a plebs hazája. A zöldségesem viszont azt mondja később, hogy nem is hiszem, mennyire látszat itt minden, a nyüzsi, a teli kosarak, a békeidő. Az igazság az, hogy az utóbbi négy-öt évben nagyon alább ment a forgalom, az emberek sokkal kevesebbet vesznek. Igaz, ragaszkodnak a minőséghez, de akad ám háziasszony, nem is egy, aki csak pár szem krumplit vesz, kis paradicsomot, kevés fejtett babot, mert elég az egyszerre, és minek költeni. A hentesek is mesélhetnének. És ez már a hétvége, annak is a délelőttjei, mert a délutánok és a hétköznapok szinte halottak. De az öregasszonyok azért mindig járnak, ugye? – kérdem, ő meg nevet. Már álmában is hallja a kerekes szatyrok zörgését. Mintha szívós életjelek lennének, üzenetek, hogy itt vagyunk, és életben tartjuk ezt a brejzlit.

Az egykori fiatal hentes mesélte el később Rózsika hosszú napjának végét a piacon. Az idős asszony kicsit tanakodott, ne csináljon-e estére sült céklát balzsamecettel, vagy lóbabot pirítóssal, kis szalonnával, olajjal, citromlével. A hentes még kecsegtette egy friss báránynyakkal, amelyhez citrom és árpa való, de Rózsika lassan elfáradt, és távozni készült. Nem vett sem malacot, sem bárányt, sem csicsókát semmiféle gratinhoz. Ugyan mi a fenéből is vett volna – csóválta fejét a hentes –, abból a kis nyugdíjból? Viszont fejben egészen jót főzött a piacon, amikor hazaért, bizony megérdemelte a hűtőből azt a kis joghurtot, vajas kenyérrel.

Szénási Sándor