Pénz, plecsni, politika

„Tudják, az a pasas, aki kötetekben lajstromozza, melyik nőcivel, mikor, hányszor, hogyan. Olvasták? Na. Olvassák maguk azt. A Gyurka olvasta. Én támogatom. Szavazzunk! Köszönöm. Mehetünk.”

Az 1980-as hangszalagról a derűs, jó hangulatú Kádár hangját halljuk. Víkend előtti pb-ülés, a hétvégén Gemenc, trófeák, új kilövések. Aczél mívesen kidolgozta és előterjesztette a díjazási listát. És Kádár hallgat Aczélra. Támogatja „a pasas”, Kolozsvári Grandpierre kitüntetését. Akit ki kellett húzni, kihúzták, akit be kellett írni, beírták. A kultúrpolitikai főosztályon munka folyt.

– Kádár az értelmiségpolitikát teljesen Aczélra hagyta – mondja Agárdi Péter, a pártközpont volt munkatársa, a Magyar Rádió egykori alelnöke. – Ők pedig jóban voltak.

A „jóban voltak” azt jelenti, hogy számos fontos döntés szokás szerint péntek este, a Szent István parkban született. Aczél közelben lakó kisebbik lánya és veje ilyenkor átmenetileg személyzetté lényegült át, hogy kötényt, csokornyakkendőt öltve felszolgálja a tepertős pogácsát és a fröccsöt a magas vendégeknek. Hétre jött Tamáska Mária és „a János” ultira s politikára. Aczél mellesleg több szálon is tájékozódott művészeti ügyekről. Ha meghívták, s korábban távozott, reggel az asztalán hevert Harangozó tábornok jelentése: mit mondtak róla búcsúzás után.

– Értelmiségi körökben Kádárnak kisebbségi érzése volt – magyarázza Agárdi. – Írókkal nem barátkozott, bár olvasott. A kongresszusi protokolltalálkozók (mosolyfotó a bőrfotelben, Illyés, Vas István, Juhász Ferenc, Jancsó) fontosak voltak. A forgatókönyv megrendezése, a találkozók lebonyolítása Aczél „kiemelt feladata” volt. De Kádár feszengett.

– Ami nem csoda – jegyzi meg Pomogáts Béla irodalomtörténész, a „mai Kossuth” egyik jelölő albizottságában második ciklusát töltő kurátor.

A művészeti szervezetek (írószövetség) az órendszerben is javasolhattak, az illetékes párt- és KISZ-titkár szigorú ellenőrzése mellett. Az ügydöntő üléseket akkor is miniszteriális férfiak vezették. Az eltérés mégis lényegi. Mert hiába javasolt bárkit az írószövetség, mondhattak bármit a Fehér Ház buzgó adminisztrátorai, a végén Aczél döntött.

Agárdi az aczéli kultúrmacherek

– Néhány informális tanácsadója mindig volt. Az ő szavuk sokat nyomott a latban.

Agárdi Péter a „nagy lírai belső hármas” szerepét hangsúlyozza. Pándi Pál Petőfit, Király István Adyt, Szabolcsi Miklós a József Attila-kultuszt felügyelte. Az értelmiségi belvilágban illő is mondogatni: „Engem Aczél háromszor húzott le a József Attila-díj listájáról. De ne írja meg, dicsekvés lenne.”

Annál is inkább, mivel másodszorra, harmadszorra, ha sok volt a protektor, a kulturzsarnok végül engedett. Kevés írópária szerepelt örökre tiltólistán, aki csak a rendszerváltás után juthatott elismeréshez. Ilyen „kései kossuthos” volt Csoóri, másfelől Konrád, Mészöly Miklós. Őket a rendszerváltást követő évben kárpótolták. Eörsi csak halála előtt kaphatott kitüntetést. Petri az Antall-kormány menükártyáján sem szerepelhetett, Hornéra is csak ’96-ban került fel.

Posztumusz Kossuth-díjakat kétszer osztottak, rendszerváltások után. 1948-ban Bartók, József Attila és a többi tragikus sorsú művész, 1990-ben Márai, Rónay, Sinka, Cs. Szabó volt a díjazott, a történelem nagy belső és külső emigránsai. Bibó nevét hiába keressük az almanachokban. Ő a börtönéveken kívül nem kapott soha semmit.

Bármennyire nem kedvelt is Aczél bizonyos irányzatokat (mondjuk Czine Mihály népies irodalomfelfogását rühellte), népfrontos alapon végül engedett. Nem is beszélve arról, hogy a kegydíjért keményen meg kellett dolgozni. Aczél – beszédeinek előmunkálatakor – intenzíven igénybe vette a díjazottak szellemi kapacitását. Agárdi szerint többet akart kapni egy-egy frappáns mondatnál. Ezért a „kvázi ellenzék” véleményét is kikérte, hogy minél szélesebb körnek megfeleljen. A gesztus nemcsak azt sugallta, hogy „bízunk benned, elvtárs”, hanem csendestársi viszonyt jelentett. „Benne vagy, nemde?”

Agárdi az aczéli kultúrmacherek sorában befolyásos tanácsadónak tartja Rényi Pétert, aki filmes ügyekben hatott a kb-titkárra is. Jancsót például védte, ami nem volt nagy kunszt, a rendező már nemzetközi sztár volt. És persze végigevezte a „nagy időket” Szinetár Miklós, aki nyitottabb irányba terelte az állami főmecénást.

– Kaposvárt és a kaposváriakat leszámítva – teszi hozzá Agárdi.

– A legjobbak zöme előbb-utóbb bekerült a díjazási kánonba – állítják szakértőink. – Az újholdasok sorra Kossuthot kaptak, a tökéletesen apolitikus Pilinszky vagy Weöres „a párt kései trófeái” lehettek.

Kádár alig avatkozott bele. Tudta, a dolgok „nem az értelmiségpolitikában (hanem Moszkvában és Tatabányán) dőlnek el”. „Inkább kapja a díjat középszerű tehetség, ha hozzánk húz, mint a zseni, aki a szocializmussal ellenséges” – mondta 1958-ban.

Bosszúból lett irodalmi díj az örökségből

Kezdetben egyszerű volt a táncrend. 1949-ben rapid eljárással felszámolták a Baumgarten Alapítványt. Magándíjak Magyarországon évtizedekig nem létezhettek. Lakatos István költő, Vergilius-fordító volt az utolsó nagydíjas.

– A háború előtt – mondja nosztalgikusan Pomogáts Béla – ez fejedelmi jutalom volt. A nagydíj összege – háromezer pengő – a harmincas évek elején egy ház árával felért. Az ezerpengős kisdíj sem volt kevés.

Baumgarten családi bosszúból hagyta a magyar írókra vagyonát, nem akarta, hogy unokaöccsei örököljenek. S bár anyanyelve a német, szellemi tájékozódási pontja az élvonalbeli német irodalom volt, a Nyugatot becsülte.

Független még egy magánalapítvány sem lehetett, hisz a kultuszminiszternek vétójoga volt, de Klebelsbergékkel „meg lehetett alkudni”.

’48-ban osztották ki az első magyar Sztálin-díjakat, amelyet szovjet állampolgárok s a nemzetközi béketábor jelesei kaptak. Két honi irodalmár részesült a félelmetes elismerésben: Aczél Tamás és Nagy Sándor szegedi népi író, aki a téeszszervezésről írott „nagylélegzetű” regényével vonult be az irodalomba. Aktivisták a téeszért agitálnak, ám a maradi gazdák a kuláknép ármánya révén nem akarnak belépni. A drámai csúcspont az a jelenet, midőn az egyik gazda pej lova önálló politikai kezdeményezésre elhagyja privát istállóját, és átviharzik a közösbe.

A Baumgarten felszámolásával szinte egy időben a kormány Kossuth-díj néven állami kitüntetést alapított. S hogy egyértelmű legyen, ki az úr a háznál, a díjat nem Dinnyés miniszterelnök adta át, hanem maga Rákosi Mátyás. Az első évben nívós alkotókat jutalmaztak. A vezérdíjazott az új rendszer szakrális alakja, Kodály Zoltán volt, aki később megkapta az úgynevezett „Nagy Kossuthot” is, a csúcskitüntetést. 1949 díjazottainak sorában Déryt, Illyést, Nagy Lajost találjuk. Az első kategóriás Kossuthhoz ’49-ben ötvenezer forint járt, a második fokozat tíz-, a Kis Kossuth ötezer forintot ért – kétszáz forintos átlagbérek mellett.

A Kodály házaspár tiszteletére rendezett díszvacsorát apró közjáték zavarta meg. Kodályék bal és jobb oldalára Rákosit és Gerőt ültették. A politikában (s a napi ügyekben) kissé már járatlan, a kilencedik ikszet taposó Emma asszonynak szimpatikus volt a komor, savanykás, gondterhelt Gerő. Tíz perc után gyanút fogott.

„Mondja, fiam! Nem kommunista maga?” „De igen” – feszengett Gerő. „Te Zoli, vigyázz, ez egy kommunista!” – kiáltott Emma asszony.

1951-ben meglepetést keltett: mit keres az alkotók között Pióker Ignác újpesti marós, a magyar sztahanovista mozgalom alapítója, aki „elsőként teljesítette a tervet”.

Gyorsan zuhant a nívó

Pomogáts szerint minden létező szakma reprezentánsa lehetett Kossuth-díjas. Az ellentmondást idővel úgy próbálták feloldani, hogy a tudományok képviselői, munkások, funkcionáriusok, vállalatvezetők, bányászok a kissé száraz Állami Díj nevet viselő elismerést (és borítékot) kapták. (A rendszerváltás óta ez Széchenyi-díjként fut.) Az első évtized díjazási technikája oda vezetett, hogy a harminc gépelt oldalnyi névsorban több tucat vájárt, kombájnost, villanyszerelőt, főállattenyésztőt találunk művészek mellett.

Az irodalmi nívó gyorsan zuhant. A korszak költő sztárja Kónya Lajos, aki 1951-ben és ’53-ban is fődíjas befutó volt. – Ha szerkesztenénk egy antológiát, amelyben a kétszázötven legjobb magyar költő szerepelne, biztos beférne – mosolyog Pomogáts Béla.

Kétszeres díjazott több is van (többek között Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Juhász Ferenc), a legbizarrabb időmegosztásban. Néhányan börtön előtt, utóbb börtön után is kapnak Kossuthot, mint Déry. A kádári nyitás látványos jele, hogy 1965-ben előbb a meg- és hazatért Páger Antal, a hetvenes években az ’56-os elítélt Darvas Iván tűnik fel a listán, „apró, bár eltérő színű foltocskával”.
A magyar díjtörténetnek kínos fejezetei is vannak. 1957 politikai tranzakciója Németh László – bonyolult egyeztetés után kialkudott – Kossuth-díja volt, Nagy Imre kivégzése előtt, de már a megtorlások idején. Kádárék a szolgálatkész Király Istvánt delegálják a „feltételek megtárgyalására”. Az író hezitál. A díjcsata döntő áttörése Németh moszkvai meghívása s díszelőadása, ahol kert-Magyarország megálmodója, Szárszó vezérszónoka személyesen mondhat köszönetet „a testvéri szovjet népnek” a rapid segítségért.

„Kertész Imre műfordító” – így szerepel a listán egy felettébb ismert szerző, aki 1997-ben, húsz-egynéhány évvel a Sorstalanság megírása után kerül a díjazottak közé. Kínos melléfogás lett volna, ha a magyar Kossuth a nemzetközi Nobelt „követi le”.

Agárdi Péter szerint bár vitathatatlan, hogy az állami díjazás mindig – ma is – politikai akció, kultúraközvetítő szerepe mégis fontos, nem beszélve a magyar értelmiség anyagi „alultápláltságáról”.

Elszaporodtak a díjak

A rendszerváltás után irodalmi díjeső zúdult a magyar literatúrára, épp akkor, amikor a művészetek karizmája megkopott, az irodalom identitásformáló szerepe szinte megszűnt.

Pomogáts szerint „úgy elszaporodtak a díjak”, hogy a rendszer már áttekinthetetlen, a kitüntetések értéke egyre bizonytalanabb. A jó öreg, „politikailag lestrapált” Kossuth úgy-ahogy őrzi státusát, fennmaradt a József Attila-, a Liszt-díj, a Kossuthok „előszobája”. A legutóbb alapított Rotary-díj fontosságát a hozzá mellékelt vastag boríték (hárommillió forint) is „aláhúzza”. De van Márai-díj, Bibó-díj, az Év Könyvét 1992-ben hozták létre, műfajokra bontva. Egy amerikai milliárdos alapított egyszer egy díjat „hirtelen felindulásból”, amikor a repülőn megismerkedett Göncz Árpáddal. Ez el is halt. Alapítottak Magyar Irodalmi Díjat is. Jó, ha van. És ha túl sok van, egy sincs. A magyar Goncourt késik.

Új idők új divatja a „kitüntetési tüntetés” műfaja, a díjak teátrális visszautasítása, a díjátadó politikus fikázása, a kézfogás megtagadása. „Gyucsánnyal nem kezet rázni” jobbos körökben „magyar virtus” volt. Sólyom elnök is elfelejt ennek-annak gratulálni.

Pomogáts ezen mosolyog. Nagy bátorság! 1966-ban kinek jutott eszébe, hogy ellökje a kádári kezet? – A kitüntetést a köztársaság adja, nem X. Y. és pártja.

"Legalább szórakozz, míg a pénisz erekcióra képes!"

Van, aki nem alapít kitüntetést, nem oszt plecsnit, kegyet, mégis többet segít az írótársadalomnak, mint az állami hivatalok és funkcionáriusok sora. Hatvany bárónak alig voltak politikai szempontjai. A pénzét úgy osztotta, ahogyan tetszett. Az ő nyeresége a „jó társaság”, a literátus szenvedély volt. Győrei Zsolt, a Hatvany-életmű kutatója mondja: – A korabeli mecenatúra valóban „éhenhalás ellen” kellett.

József Attila jó télikabátért kuncsorgott Hatvanynál – a báró barátságért s ajánlásért nála. Amikor Benedek Marcell azt írja: Adynak „csak a Hatvany pénze kell”, a báró szinte összeomlik. Kapcsolatukat szívbéli barátságként éli meg.

S még akkor is segít, amikor a harmincas évek végén nincs miből szponzorálnia. Karinthy műtétje előtt mozgósítja európai kapcsolatait, gyűjtést szervez számára, hogy a legjobb specialistát, Olivecronát nyerje meg. De érzékeny. A bizalmaskodó hangnemet nem tűri. Szép Ernő váltóját sem írja alá, amikor az hányaveti, „lazán pimasz” levélben fordul az ő „Lojzijához”. „A váltót egy bankhoz viszem, ahol a te aláírásodra... elfogadják. Jobbról lent kell aláírni... Ha hazajössz, csak nézz a szemembe, majd az pótolni fogja el nem zengett madrigálomat hozzád... és légy boldog, vagy legalább szórakozz, míg a pénisz erekcióra képes.”

József Attilától akkor hidegül el Hatvany, amikor az kijátssza, „túllépi a keretet”. A költőnek havi száz pengő volt az apanázsa, de a báró távollétében százötvenet vett fel. Hatvany közli: három hónapig folyósítja a százast, majd ötvenre szállítja le.

– Hatvanynál az ízlés dominált – állítja Győrei Zsolt. – A mai díjosztási politikában az számít, „ki a mi kutyánk kölyke”, ki kit ismer a bizottságban. Aczél György állami pénzből jótékonykodott, Hatvany a vagyonából. Aczél tiltott és tűrt. Hatvany boldogsága az volt, hogy Ady neki ajánlotta a Hunn új legendát. Aczél – ha nívósan is – formálni, korlátozni akarta az irodalmat – mondja a kutató.

Az irodalom persze üzlet, s mégsem az. Politika és mégsem az. Hatvany ezt így fogalmazza meg: „Félig kalmárok, félig apostolok, semmit tesznek ingyen, de semmit sem lelkesedés nélkül.”