Pápánk és kora

Aki figyelemmel kísérte a pápa mexikói és kubai utazását április közepén, láthatta, mennyire nehezére esik XVI. Benedeknek a hosszú repülőút, a több tízezer ember előtti beszédek, a találkozások, tárgyalások egyházi vezetőkkel, politikusokkal, köztük Fidel Castróval. Visszatérése után Rómában lemondta a születésnapjának és pápává szentelésének évfordulójára tervezett ünnepségeket. Visszavonult a pápák nyaralójába, Castel Grandolfóba pihenni.

Nem csoda, nyolcvanöt éves. Csak botra támaszkodva tud járni. A Szent Péter-bazilikában lift emeli fel az oltárhoz a lépcsősor mellett. Gyengeségét, betegségét igyekszik magas korával járó, természetes jelenségként, feltűnés nélkül viselni. Ellentétben II. János Pállal, aki médiaesemény szintjére emelte (mások szerint süllyesztette) fájdalmait, szenvedését. Benedek pápa más.

Ő egy befelé forduló idős, szerény, tudós ember, aki tisztában van azzal, mit jelent magas hivatalában egyre fogyó fizikai ereje és a veszély, hogy szellemi képessége is kárt szenved.

Míg a Parkinson-kórban szenvedő lengyel pápában életrajzírói szerint fel sem merült a lemondás lehetősége („Krisztus is vállalta a szenvedést, én is”), XVI. Benedek már írásban rögzítette utasításait arra az esetre, ha szellemileg vagy fizikailag nem tudja ellátni az egyház vezetését. Ez derül ki a neves Vatikán-szakértő, Marco Politi nemrégiben megjelent Joseph Ratzinger. Crisi di un papato (Egy pápa válsága) című könyvéből. Politi szerint XVI. Benedek nem akar olyan betegen hivatalban maradni, mint elődje. De hangsúlyozta, hogy esetleges lemondását még teljes szellemi képességeinek birtokában eszközli, és csak akkor, ha érzi, hogy nem tudja ellátni az egyház vezetésével járó feladatát.

A két pápa esete ismét rátereli a figyelmet a katolikus egyház ismert, de általában hallgatásba burkolt problémájára: a pápák és kardinálisok magas életkorára és annak veszélyeire az egyház számára. Hans Küng német teológus megfogalmazása szerint: „A pápa, mint Isten földi helytartója is, ember. Rá is vonatkoznak az emberi életet szabályozó természeti törvények, köztük az öregedés. Az előrehaladott korral neki is csökkenhet szellemi frissessége. Ezt esetleges betegségek súlyosbíthatják, gyorsíthatják. Kérdésessé válhat, hogy képes-e még irányítani a több mint egymilliárd tagot számláló világegyház ügyeit. Amennyiben a saját maga adta válasz nemleges, lemondása az egyház érdekében tett felelősségteljes lépés. Mivel a pápa abszolút uralkodó, a lemondás kizárólag saját döntése lehet.”

Tegyük hozzá, hogy a katolikus egyházban utoljára – több mint hatszáz évvel ezelőtt – XII. Gergely élt ezzel a lehetőséggel. Külön téma, hogy azóta valóban megfelelt-e minden pápa korára, egészségi állapotára való tekintettel magas hivatala követelményeinek, vagy környezete, a szokásjog, a küldetésébe vetett hite késztette a teher vállalására.

Az orvostudomány fejlődése meghosszabbította az átlagos életkort.

A pápákét is. Ugyanakkor felgyorsultak a világban végbemenő események, változások. Kérdés, hogy az idős pápák megértik-e a példátlan ütemben változó folyamatokat, és tudnak-e reagálni rájuk. Bár profán a hasonlat, megkockáztatom: a mindennapi életben nem állítanak nyolcvanéves embert valamelyik innovatív tevékenységet követelő vállalkozás élére. De a több mint egymilliárd tagot számláló katolikus egyház élén állhat egy Parkinson-kórban szenvedő, szinte mozgásképtelen, nyolcvannégy éves ember. II. János Pál ennyi idős volt, amikor huszonhat év pápaság és többévnyi súlyos betegség után meghalt. Utódjául nem egy fiatalabb, életerős pápát választott a kardináliskollégium – amelynek legtöbb tagja hetven év feletti –, hanem az akkor már hetvennyolc éves, törékeny, beteges Joseph Ratzingert.

Számos teológus és egyházi vezető az időskoruk miatt minden reformtól elzárkózó, a kor változásait nem értő, a fejlődést akadályozó pápákban látja annak a válságnak egyik okát, amellyel a katolikus egyház küzd. Nemcsak hogy új reformok nincsenek, de azokat is fokozatosan visszavonják, amelyeket a második vatikáni zsinat hozott.

A nyolcvanegy éves VI. Pál két enciklikája dobta vissza évszázadokkal a katolikus egyház felzárkózási törekvését a modern korhoz. A „Humanae Vitae” megtiltotta a fogamzásgátlás minden formáját, és ezzel hozzájárult az AIDS terjedéséhez mindenekelőtt Afrikában és Dél-Amerikában. (Európában és Észak-Amerikában azért nem okozott ilyen nagy kárt a tilalom, mert ott a nők egyszerűen nem tartották be.)

Az idős VI. Pál másik enciklikája, a „Sacerdotalis Caelibatus” elrendeli a cölibátus mai, szigorú formájának megtartását. Eredmény: az egyre növekvő paphiány egész Európában, nálunk is. Németországban ma már minden tizedik pap külföldi. Legtöbbjük Lengyelországból vagy Ázsiából érkezik. Belgiumban, Hollandiában is sorra zárnak be a templomok, de Németországban a legdrámaibb a helyzet. Az egyházból való tömeges kilépések, a paphiány következtében elárvultak az egyházközségek.

Pap nincs, a hívek elmaradnak, a templomot bezáratja a püspök. Országosan eddig mintegy hétszáz istenházát adott el az egyház, és lett belőlük jobb esetben iskola, de leginkább üzletház, szerelőműhely, nem egy esetben mecset. A Der Spiegel szerint a hétszáz már eladott templom után további kétezer keres új gazdát, új funkciót. És a paphiányt megpecsételte egyik utolsó intézkedésével a lengyel pápa, aki egyszer s mindenkorra megtiltotta, hogy nőket pappá szentelhessenek.

Huszonhat év

Rendkívül hosszú, huszonhat éves pápasága alatt II. János Pál érvénytelenítette, eltörölte, megváltoztatta a második vatikáni zsinat jószerével valamennyi reformjavaslatát, kezdeményezését. Olyan főpapokat nevezett ki püspöknek, kardinálisnak, akik az ő konzervatív politikáját folytatják. Személyi politikájának első eredménye volt utódának, a német Joseph Ratzingernek pápává választása. A teológiailag kitűnően képzett Ratzinger jól kiegészítette a tudományos kérdésekben kevésbé jártas lengyel érseket, ő szolgáltatott teológiai alapot II. János Pál gyakorlati intézkedéseihez. Nem volt meglepő, hogy a huszonhat év alatt II. János Pál konzervatív felfogásának megfelelően összeállított konklávé mindjárt az első fordulóban megválasztotta Joseph Ratzingert.

Az új pápa, XVI. Benedek mögött érdekes múlt áll. Emlékszem, a hetvenes években, müncheni érsek korában kíváncsian jártunk a dómba szentbeszédeit hallgatni. Akkor Ratzinger még a modern gondolkodású teológusokhoz, a híres Karl Rahner jezsuita filozófus köréhez tartozott. Egyike volt annak a kilenc teológusnak, aki korábban memorandumban tiltakozott VI. Pál cölibátusról írt szigorú enciklikája ellen. Köztük volt Karl Lehmann is, aki később a német püspöki kar elnökeként sokszor kifogásolta II. János Pál és utóda, XVI. Benedek – az egykori tiltakozó társ, Ratzinger – intézkedéseit.

Nem dogma!

A kilencek akkor ezt írták: „Legfelsőbb szintű, sürgős felülvizsgálatra szorulnak a kényszercölibátus szigorú törvényei... mert teológiailag nem helytálló, hogy új történelmi és társadalmi helyzetekben korábbi felfogást nem szabad felülvizsgálni.” Az aláírók szerint a világszerte egyre katasztrofálisabbá váló paphiány új helyzetet teremtett. Javasolják, hogy a papság érvényben lévő megtartóztató gyakorlata mellett tegyék lehetővé az idősebb, az egyház életében tevékenyen részt vevő nős férfiak (viri probati) pappá szentelését. Utalnak arra, hogy az ősegyházban többnyire nős emberek voltak a papok. Szent Pál csupán azt tartotta fontosnak, hogy a püspök legfeljebb egyszer váljon el. A cölibátus nem dogma. Csak a negyedik évszázadban vezették be, az elvirai zsinaton. A memorandum megfogalmazói biztatták a püspököket, hogy az „Ecclesia semper reformanda” tétel szellemében érvényesítsék befolyásukat a kérdésben ellentétes véleményen lévő VI. Pál pápánál.

A memorandum írásakor Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek negyvennégy éves volt. Véleményének megváltozása nyolcvanöt éves korára jó példa arra, hogy az idős egyházi vezetők miként zárkóznak el a modern teológiai elvektől még abban az esetben is, ha fiatalkorukban kiálltak értük.