Otthon, ellátatlanul – Ágyfelszabadítás címén hazaküldték a kórházból, most halálfélelme van a mozgáskorlátozott nőnek
„A vádlim majd akkorára dagadt, mint a combom, repedezik, sebesedik rajta a bőr, a gumiharisnyába és az ortopéd cipőbe már nem fér bele a lábam. Ráadásul a balesetben sérült gerincem is most állt be, és nem jutok semmilyen kezeléshez. Sokszor csak fekszem a lakásba zárva, óriási erőfeszítésembe kerül egyáltalán kikelni az ágyból. A korábban karbantartott, járóképes állapotom szinte a nullára csökkent. Erőltetem magam, mert attól félek, ha ágynak esem, akkor a kialakuló felfekvések és a kezeletlen sebek a halálomat is okozhatják. A járvány miatt az alkalmi munkáimat is elvesztettem, hivatalos segítséget se tudok kérni, mert azért is fizetni kell, amit a rokkantsági ellátásomból nem tudok fedezni. Sőt, annak is örülök, hogy nem lakoltatnak ki, a rezsit is alig tudom állni” – összegzi helyzetét Éva, egy vidéki városban élő, nyirok- és gerincbetegséggel küzdő, súlyosan mozgáskorlátozott asszony.
Egyik orvosa szerint nem alaptalan a halálfélelme. Úgy véli: páciensének mielőbb kórházi kezelésre lenne szüksége, hogy helyrehozzák, de az ágyak elvétele miatt ez most nem lehetséges. Így jobb híján kötszereket, fáslikat, gyógyszereket kap a bajaira. A szakszerű kezelés helyett a napi „gyógyítást” pedig a szomszédasszonya végzi több-kevesebb sikerrel, a telefonon kapott utasítások alapján, hogy Éva legalább a lakáson belül képes legyen ellátni magát.
„A korábbi helyzethez képest most három napot is ülök ébren a kerekes székben, mert nincs, aki naponta ágyba tegyen, segítsen a lefekvésben, felkelésben, fürdésben. Így, napokig a székben, tönkremennek az ereim, a bőröm és az ízületeim. Már tele vagyok sebekkel, és vastagra dagadtak a lábaim a sok üléstől.” Kopognak a mondatok a fővárosi, egyedül élő, mozgássérült Mónika szájából.
A szociális rendszer mindkét megszólalónk szerint is döcögött korábban, ám az agresszív vírus megjelenése után a hozzájuk hasonlók háttérbe szorultak az ellátásban. Ez teljesen felborította a mindennapjaikat, valamint jelentős romlást okozott egészségügyi és szociális állapotukban. Kérdésünkre elmondták: azt várják az államtól és az önkormányzatoktól, hogy legalább egy 24 órás ügyeleti rendszert hozzanak létre az otthonukban élő ezrek számára, amelyen keresztül szakszerű tanácsot, segítséget kaphatnak.
„Egyelőre működik otthoni szakápolási szolgáltató egységünk, amely a betegek lakásán végez egészségügyi szolgáltatásokat, szigorú biztonsági, megelőző intézkedések mellett, az ehhez szükséges védő- és fertőtlenítő-eszközöket azonban saját költségen szereztük be. Az egészségügyi szakápolók sem kaptak ez ideig védőeszközöket az állami szervektől.” Ezt már a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ) volt elnöke, dr. Hegedűs Lajos ügyvéd, rehabilitációs humán- és műszaki szaktanácsadó, a Mozgáskorlátozottak Somogy Megyei Egyesületének jelenlegi elnöke mondja. Ő is jogos érzelemnek találja Éva halálfélelmét. A MEOSZ mostani elnöke, bár kértük, eleddig nem válaszolt levelünkre.
A Somogy megyei szakember azonban elmondta: az illetékes szaktárca, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) a MEOSZ jelzésére kiadott ugyan egy intézkedési tervet a fogyatékossággal élő emberek ellátásával kapcsolatos feladatokról, amivel az önkormányzatokra és az intézmények fenntartóira delegált feladatokat, de ezek ellátásához semmiféle – sem anyagi, sem természetbeni – eszközt nem biztosít. Tesztelni pedig egyáltalán nem tesztelnek az ellátottaik körében, pedig ők is a leginkább veszélyeztetett csoportba tartoznak.
Dr. Hegedűs Lajos azt tartaná jó gyakorlatnak, ha a szociális területen dolgozók – akik átlagosan havi nettó 120 ezer forintot keresnek, és szinte erőn felül helytállnak – az egészségügyi dolgozókhoz hasonlóan kapnának egyszeri, kiegészítő, pénzbeli juttatást, de még ennél is fontosabb lenne a szociális szférában is egy normális bérrendezés. Szerinte a civil intézményfenntartóknak is járhatna állami bérkiegészítés, például az indokolt túlórákért. Hiszen a szociális dolgozók is megbetegedhetnek, nem feltétlenül koronavírusban, és a helyettesítésük csak túlóráztatással megoldható. Az intézmények fenntartási költségeit pedig békeidőben sem fedezi állami normatíva, nemhogy a jelenlegi veszélyhelyzetben.
„Európa országaiban a járvány miatt az idős emberek különleges védelemben részesülnek. Ehhez azonban számos országban „hozzáteszik” a krónikus betegeket és a fogyatékossággal élő embereket is, hiszen ők mind az egészségük, mind az önellátásuk nehézségei miatt különösen veszélyeztetettek” – vázolja a nemzetközi bánásmódot egy ezzel foglalkozó szakember. Eszerint az otthoni segítség minden rászorulónak jár, függetlenül annak okától, legyen az életkor, betegség vagy fogyatékosság.
Papíron, törvény szerint nálunk is így van ez, csak éppen az ezt teljesítő szociális gondozószolgálatoknak az idős emberek ellátása mellett többnyire nem marad kapacitásuk másra. A fogyatékossággal élő emberek és nemzetközi szervezeteik azért harcolnak, hogy az egészségügyi ellátásban ne érje őket megkülönböztetés, és megtarthassák emberi méltóságukat. A szakértő arra is felhívta a figyelmet: a nemzetközi gyakorlatban sosem merül fel, hogy az érintetteket ellátás nélküli kirakják a kórházból, s ezzel emberhez méltatlan helyzetbe kerüljenek.
(Képeink illusztrációk)
