Öt dolog, amit jól csinált az ellenzék 2018-ban
Habár az esztendő kormányellenes tüntetésekkel ér véget – és van esély, hogy kitartsanak az ünnepek után is –, a 2018-as év mégiscsak az Orbán-rendszer megerősödéséről lesz hírhedt. A harmadik kétharmad beváltja a hozzáfűzött reményeket, a másik oldalról félelmeket, kíméletlenül zajlik a minden eddiginél teljesebb hatalomkoncentráció.
Ebben a helyzetben ismét kiéleződtek az ellenzék szerepével kapcsolatos viták. Mivel az ellenzéki választók közül sokan valóban bíztak abban, hogy április 8-a fordulatot hozhat, a választási eredményt óriási csalódásként élték meg, amit az ellenzéktől és a politikától való elfordulással juttattak kifejezésre.
Mégis, 2018-ban mutatkozott néhány olyan jel, amely iránymutatásul szolgálhat az ellenzéki közéletnek. Nem külsős okoskodásról van szó, hanem ténylegesen véghezvitt erőfeszítésekről, jó gyakorlatként értelmezhető megmozdulásokról, szám szerint öt eltérő természetű mozzanatról. A lényeg pontosan az volna, hogy ezeket és így folytassák a kormánykritikus politikusok és civilek, ne kövesse a rövid életű fellángolásokat az elmúlt nyolc évben tapasztalt visszaesés a semmitmondásba és az álcselekvésbe.
A Sargentini-jelentés
Az első pozitív jel a Sargentini-jelentés európai parlamenti vitájához kapcsolódott, amivel kapcsolatban rögtön meg kell említeni, mennyire fontos volt a támadás alatt álló civilek szerepe. Ez esetben elsősorban azoké, akik önszorgalomból alapos elemzésben ízekre szedték a kormány válaszát a Sargentini-jelentésre, ami muníciót adott a megalapozott bírálatnak, egyszerűen azáltal, hogy feltárta a valót. Hogy ezt az ellenjelentést nem a pártok agytrösztjei készítették el, az, fogalmazzunk így, nem a biztató jelek közé tartozik.
A Sargentini-jelentés vitájakor a magyar ellenzék egy része képes volt kilépni abból a megbéklyózó (ál)álláspontból, miszerint nem szabad Magyarországot „külföldön” kritizálni. Az Európai Unió nem külföld, hanem egy olyan politikai közösség, aminek a része vagyunk. Amikor hazai földön válik lehetetlenné a politikai és a jogi érdekérvényesítés, akkor éppen a magyar állampolgárok érdeke követeli meg az európai intézmények mozgásba hozását. Az uniós fórumokon történő nyilvános nyomásgyakorlás az európai döntéshozókra és rajtuk keresztül a magyar kormányra éppen hogy nem a magyar nemzeti érdek sérelmét idézi elő, hanem a demokrácia maradékát védi, tehát valójában pontosan ez a nemzeti érdek. Ez teheti lehetővé, hogy a politikai vélemények, a jogi eszközök ismét erőre kapjanak, meg azt, hogy a Magyarországnak szánt uniós pénzeket ne kizárólag az orbáni klientúra építésére használhassák fel a jövőben.
Orbán Viktor és Judith Sargentini az EP-vitánAz európai vitában kirajzolódott, hogy bár Orbán az európai trendet meghatározó politikusként reklámozza magát, vannak releváns politikai ellenfelei, akiket pontosan az ő nyomulása terelhet egy táborba. Kiderült az is, hogy éppen Orbán az, aki veszélyezteti a nemzeti érdeket azzal, hogy a nettó befizető országok kormányaival összevész, és azokkal a nacionalistákkal köt szövetséget, akik sok esetben még a saját országuk egyes részeit vagy társadalmi csoportjait sem szívesen támogatják. Ha a magyar ellenzék egy része, döntően az MSZP, a P, a DK nem állnak bele ebbe a konfliktusba, Orbánnak ezek a sebezhető pontjai kevésbé válnak nyilvánvalóvá.
Ugyanakkor megmutatkozott az is, mit nem szabad tennie egy ilyen vitában az ellenzéknek, s hogyan tehető kockára a nagy nehezen megszerzett politikai tőke. A Sargentini-jelentést követő demonstrációk nemigen szolgáltak más célt, mint az ellenzéki önigazolást, a szájhősködő ellenállás lefulladása pedig az egész kormánykritikát tette nevetségessé. Maga a demonstráció azonban fontos volt, mert kiélesítette a valódi és a házi ellenzéki magatartás közötti különbséget. Más kérdés, hogy a Fidesz bízvást számíthat az Európai Néppárt végtelen opportunizmusára, de az csak annyiból érinti a magyar ellenzéki szereplőket, amennyiben felhívja a figyelmet a hazai ellenzék európai kapcsolatainak szükségességére, e kapcsolatos építésének és ápolásának jelentőségére.
A XV. kerületi időközi választás
A második jó gyakorlat egy időközi választáshoz kapcsolódik, amit szeptember 30-án tartottak a budapesti XV. kerületben. A választás kiírásának oka, a korábbi polgármester országgyűlési képviselővé választása jelezte, hogy nyerhető voksolásról van szó ellenzéki szempontból. Másfelől viszont a parlamenti választás eredménye azzal fenyegetett, hogy az ellenzéki választók apátiája közepette a korábban szoros küzdelemben inkább baloldalra hajlónak bizonyuló kerület visszacsúszhat a Fidesz kezébe. Rossz előjel volt a nyáron Józsefvárosban tartott időközi, ahol hiába állt széles ellenzéki pártkoalíció egy független jelölt mögé, az alacsony részvétel mellett a fideszes induló közel kétszer annyi szavazatot szerzett, mint ellenfele.
A XV. kerületben speciális adottságnak, egyúttal a korábbi ellenzéki győzelmek következményének számított a helyi Fidesz-szervezet rossz állapota, valamint az a tény, hogy az ellenzéki jelölt, Németh Angéla, az addigi alpolgármester inkumbens kampányt folytathatott, vagyis hatalmi helyzetet birtokolt. Ebből adódóan a helyi közéletben nem lehetett elrejteni sem a kampányt, sem az ellenzéki jelöltet. Aki ráadásul nem csupán hetekkel a választások előtt vállalta a missziót, hanem már húsz éve a kerületben politizál.
Németh AngélaNémeth Angéla, aki tíz éve egy kerületi civil szervezet vezetője, megszerezte a kerületben működő, s e civil szervezettel több-kevesebb ideje szövetségben álló pártok támogatását. Kedvezett az esélyeinek, hogy a Jobbik és az LMP legalább nem indított rá jelöltet, ha nem is támogatta. Hónapokkal a választás előtt világossá vált, ki a legerősebb ellenzéki jelölt, és az is, hogy nem lesz más induló a Fidesszel szemben (kivéve a szomszédos kerületből, Kőbányáról bejelentkező munkáspárti jelöltet).
A helyben ismert, beágyazott, bejáratott jelöltet a szűkös büdzséhez képest profi kampány segítette számos eszközzel és felületen, országos politikusok bevonásával és a helyi ellenzéki szervezettség rendelkezésre álló mértékének kiaknázásával. A 697 szavazatnyi különbség a voksoláson bizonyította: minden egyes erőfeszítésre külön-külön nagy szükség volt az ellenzéki sikerhez, ami a 2019-es „rendes” választásra is esélyt kínál. Lehetővé vált például, hogy a megválasztott polgármester decemberben olyan fizetésemelési és cafeteria-programot hirdessen meg, ami demonstratíve szembemegy kormány országos törekvéseivel.
Ettől még a kormány élhet a szokásos eszközökkel, a propagandával véghezvitt lejáratással, megpróbálkozhat az önkormányzat pénzügyi kiszárításával, illetve az ígérgetéssel, de ezeket az eszközöket a kormány így is, úgy is beveti az ellenzéki polgármesterekkel szemben. Annál lényegesebb, hogy az ellenzék ne nehezítse saját helyzetét utolsó pillanatos jelöltállítással, tartalmatlan személyi vitákkal, a végtelenségig húzódó belső birkózással. A XV. kerületben elért ellenzéki sikerhez nagyban hozzájárult ezeknek a tudatos elkerülése.
Az ápolási díj ügye
A harmadik példa csak távolról kapcsolódik az ellenzéki pártokhoz, amelyek közül egyébként mindegyik támogatta az ápolási díj emelésének követelését. A lényeg azonban éppen az volt, hogy a Lépjünk, hogy Léphessenek Egyesület kezdeményezésére, az aHang platform együttműködésével – számos más szervezet csatlakozása mellett – az érintettek, vagyis a családtagjaikat otthon ápolók fogalmazták meg azt, mit várnak el a kormánytól. Az érdekérvényesítő akció kezdeményezői többször elmondták, hogy fél évtizedes tanulási folyamat, több kudarcba fulladt próbálkozásuk előzte meg a mostani sikeres kampányt, amelynek szereplői nem profi, ebből élő politikusok, hanem a hozzátartozóikat ápoló, a kampányra ebből az időből órákat kihasító emberek, mégpedig többnyire nők álltak.
Nem csak tudatos médiastratégiával rendelkeztek, hanem képesek voltak a kezdet kezdetén egy jól fókuszált cél meghatározására, ez volt az ápolási díj emelése, ami körül el tudták rendezni az életkörülményeiket bemutató személyes, valós és igaz történeteiket. Felkészültek arra, milyen magatartást tanúsítsanak a kormány megbélyegző (naná, hogy sorosozó) támadásaival szemben, meg akkor, amikor a kormány már nem tudta kikerülni, hogy tárgyalni hívja őket.
A profin felépített, az átgondolt szövetségi és kommunikációs stratégia mentén végigvitt kampány olyan nyomást gyakorolt a kormányra, hogy a költségvetés elfogadása után volt kénytelen újranyitni a kérdést, és végül megadni a jelentős emelést. Igaz, szakmailag indokolhatatlan módon a kormány nagyobb emelést adott a gyermekeiket ápolóknak, mint azoknak, akik más hozzátartozót gondoznak, de az aktivisták most megpróbálnak ellenállni a megosztásukra tett törekvésnek, együtt fogalmazzák majd meg újabb céljaikat.
Az ápolási díj emeléséért küzdők helyesen mérték fel, hogy a politikai arénába lépnek, amikor a kormánynak szóló követelést fogalmaznak meg. Másfelől viszont nem értékelték felül vagy félre a szerepüket, nem tűztek ki olyan célt – választói mozgalmat, több tízezres tüntetést, mifenét –, ami nem illett volna a profiljukba, és aminek az elérésére nem telt volna az erejükből. Önazonosak maradtak, és ugyan nem hirdettek meg nyílt politikai üzenetet, mégis felrázták az ellenzéki közéletet. Egyáltalán nem mellesleg a közvélemény döntő többségét maguk mellé állították egy olyan ügyben, ami a társadalomnak csak egy kicsi szeletét érinti közvetlenül. Közössé tették az ügyüket, meg tudták értetni, miért fontos a szolidaritás, amit másoktól kértek, mindeközben pedig rokonszenvessé váltak és azok is maradtak.
A civilek jó értelemben használni tudták a pártokat is, amelyek a rendelkezésükre álló nyilvános felületeken előre vitték az ügyet, de nem bitorolták el.
Az akciók jelentős része ráadásul a nyár folyamán zajlott, amikor a kormánykritikus közvélemény a választás utáni sokkot próbálta feldolgozni, nagyon lényeges volt tehát, hogy egyszer csak felbukkant egy cselekvőképes társadalmi szereplő.
A Magyar Kétfarkú Kutya Párt
A negyedik pozitív példa a Magyar Kétfarkú Kutya Párthoz kötődik, amely viccpártból – bár eddig is többnyire viccelő pártnak bizonyult – az áprilisi választáson majdnem százezer szavazatot szerző politikai tényező vált. A Kutyapárt állami finanszírozáshoz jutott, ami azonban nem változtatta meg a nyilvános stratégiáját.
Továbbra is meghatározóak a nem konvencionális, az innovációt a középpontba állító, figyelemfelhívó húzások, az akciópolitizálás, ami figyelemmel van a konkrét cselekvésen túli politikai üzenetre is. A buszmegálló-építés, a kátyújavítás vagy a Basky-féle graffitik merész, ötletes, kirívó, kihívó, látványos politikai produktumok, közös jellemzőjük a humor és a hatalommal szembeni gúny egy olyan politikai szituációban, amikor a bevett (parlamenti) eszközök konganak az ürességtől.
A Kutyapárt működése arra is rámutat, milyen fontos a statikus sajtótájékoztató-politikával szemben az, hogy az ellenzék mozgásban legyen, létrehozza a nyilvános megjelenés új eszközparkját, egyáltalán, a nyilvánosság új szegmensét, amit bejátszhat. Arra egyelőre nincs válasz, megváltozna-e a Kutyapárt attól, ha mondjuk tömegével önkormányzati képviselői lennének, egyelőre annyit tudhatunk, hogy egy olyan kritikus, kiábrándult, jobbára városi közönségben tartja fenn a politikai tudatosságot és a cselekvési kedvet, amely az összes többi pártra sem szavazatot, sem pénzt nem akar többé áldozni.
A rabszolgatörvény
Az év végére maradtak a leglátványosabb ellenzéki akciók, amelyek a rabszolgatörvénnyel kapcsolatos tiltakozásból nőttek ki. Nem lehet elhallgatni a kormányoldal szerepét a feszültség növekedésében és az eszközök radikalizálódásában. A NER kezdettől felülreagálta az ellenzék lépéseit, kezdve azzal, hogy a parlamenti vitában az elnöklő fideszesek sorra vonták meg a szót az ellenzéki képviselőktől, teljesen értelmetlenül, puszta erőfitogtatásból. Részben ez is vezetett ahhoz, hogy az ellenzék berágott. Előbb obstrukciót alkalmazott, amit házszabályellenesen tört le a Fidesz, majd a többpárti pulpitusfoglalás után szintén jogszabályokat áthágva, nyilvánvalóan érvénytelenül fogadott el a kétharmados többség több törvényt, egyebek mellett a túlóráztatásról szóló rabszolgatörvényt, valamint a jogállam maradékára csapást mérő közigazgatási bíróságokról szóló jogszabályt.
A parlamenti történések feszültsége is hatással lehetett a szakszervezetekre, amelyek december 8-án tüntetést szerveztek, majd egy héttel később csatlakoztak az újabb tiltakozó demonstrációhoz. Napi szintűvé váltak a demonstrációk, előkerült az általános sztrájk jelszava, több vidéki városban is tüntetéseket tartottak, helyenként félpályás útlezárásokra került sor.
A budapesti tüntetők jelentős része kész volt egy decemberi estén elmenni a Kunigunda útjára tiltakozni az állami média hírhamisítása ellen, majd pedig független, szocialista, párbeszédes, DK-s, jobbikos képviselők végképp kiléptek a komfortzónájukból, amikor az állami médiatröszt székházában a testi épségüket is veszélyeztetve, mindeközben a nyilvánosságot a Facebook-on folyamatosan tájékoztatva felvették a küzdelmet a NER különítményeseivel és az elnyomó hatóságokkal. Az ellenzéki képviselők magatartása a képviseltség érzetét keltette szavazóikban. Biztosan nem célja az Orbán-rendszernek, hogy komolyan vehető, hiteles, együttműködésre kész ellenzék jöjjön létre, mégis szinte rálökte az érintett politikusokat az igazi ellenzékiség útjára, akiknek nem múló érdeme, hogy ezt észlelték, és nem hátráltak meg.
Itt rejlenek azok a kockázatok, amelyekre a tiltakozás folytatásakor figyelemmel kellene majd lenni. Minimum talányos, hogy Molnár Zsolt rábeszélésére az addig mindenre elszánt, bár bizonyára holtfáradt képviselők elhagyták az MTVA épületét, és azon nyomban megkezdődött a tapicskolás a főpolgármesteri előválasztás kismedencéjében, vagyis meredeken zuhanni kezdett az ellenzéki politika komolysági szintje. Így a decemberben váratlanul elnyert politikai hitelesség elszivároghat. Ugyancsak kételyeket vet fel, mit tesz a végre tudatosan politikai határokat átlépő parlamenti ellenzék, visszatér-e, hogyan tér vissza a Házba, miután éppen a saját üléstermi akciója bizonyította be végérvényesen, mennyire nincs értelme a konvencionális parlamenti jelenlétnek a NER kilencedik évében.
Végső soron, miközben az ellenzéki politikusok egy része folyamatosan az ellenzéki sajtót és az elemzőket hibáztatta azért, hogy túlságosan kritikusak velük, éppen az itt felsorolt akciók, kampányok, új megközelítési módok jelzik, hogy amit a kritikusok jó ideje kérnek, javasolnak az ellenzéknek, az, lám, korántsem lehetetlen, még ha új magatartást és kockázatvállalást igényel is. De mi egyébbel járhatna a NER-ben az ellenzékiség, mint rizikóval? És mi más mozdíthatná ki a NER-t a bejáratott, számára kedvező kerékvágásból, mint a rendszert és önmagát is meglepni képes ellenzék?
