Diadal és patkánylázadás – Az őszirózsás forradalom emlékezete és öröksége
Az őszirózsás forradalmat – amely azért kapta ezt a nevet, mert a közelgő halottak napja miatt Budapest tele volt az ősszel nyíló virággal – nevezték „diadalmas forradalomnak”, de „patkánylázadásnak” is. Vezetőit – bár ők mindvégig tagadták vezető szerepüket, sőt a forradalmi hangulatban az Astoriába szorult Nemzeti Tanács-tagok közül többen még az utolsó éjjel sem voltak biztosak abban, hogy másnap nem végzik-e az akasztófán –, Károlyi Mihályt, Jászi Oszkárt és Kunfi Zsigmondot pedig láttatták és látják a „demokrácia bajnokainak” és hazaárulóknak egyaránt. Károlyi Mihály szobrának a Kossuth térről történő eltávolítása (és a nevét viselő belvárosi utca átnevezése Károlyi utcává) jelzi, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének emlékezetpolitikája melyik értelmezést igyekszik kanonizálni.
Pedig ha volt igazi „együttműködés” a magyar történelemben, akkor a forradalmat követően az volt, még ha csak néhány hétre is. Az uralkodó, IV. Károly által kinevezett, de a nép akaratából hatalomra került Károlyi-kormány – melynek a köztársasági államforma és a demokrácia mellett elköteleződő tagjai csakhamar kérték is a királyt, hogy oldja föl őket hűségesküjük alól – példátlan támogatottsággal látott munkához, hogy realizálja a forradalom jelszavait, a „békét”, a „földet”, a „szabadságot” és a „függetlenséget”. 1918 novemberében Magyarországon aligha volt népszerűbb ember Károlyi Mihálynál, az 1916 óta békepolitikát hirdető és antantkapcsolataival büszkélkedő pacifista grófnál. Ennek titkát a következőképp magyarázta meg Sinkó Ervin az Optimisták című regényében – az 1918–1919-es forradalmakról szóló legmélyebb és legjobb könyvben:
„Károlyira (…) senki se mondhatja, hogy zseni vagy született vezér, viszont mindenkinek el kell ismerni, hogy jó fiú, mert mindenki látta, mint lett az ország leggazdagabb hűbérurából, az OMGE [a nagybirtokosérdekeket képviselő Országos Magyar Gazdasági Egyesület] elnökéből pacifista forradalmárrá, polgári radikálisok, sőt szociáldemokraták puszipajtásává. Nézze meg ezt az elpiszkolt pályaudvart, a tönkretett vasúti kocsikat, amikből a bőrüléseket is kilopták, az ablakokat betörték, nézze meg ezeket a szennyes, rongyos bakákat; ez az ország most oly szegény, úgy elvérzett, annyira erején felül való minden kis feladat is, hogy ki se bírna egy zsenit az élen. De egy jó embert, egy nemes szívet – mi maradt az egész országnak egyéb, mint a jó szív?”
Ezért teljesen történelmietlen az a kérdésfeltevés, hogy vajon Tisza István megmenthette-e volna Magyarországot, ha nem gyilkolják meg a Hermina úti villájában az őszirózsás forradalom győzelmének délutánján. A bukott és gyűlölt Tisza 1918. október 31-én már saját magát sem tudta megvédeni, nemhogy az országot: neki még a koporsóját is megdobálták, miközben egy korábbi, kudarcot valló merénylőjét, a gyerekarcú, tüdőbeteg újságírót, a galileista Lékai Jánost a vállukon vitték ki a börtönből kiszabadítói, ahogy az Az Est ma is megtekinthető híradófilmjén látható.
Tisza meggyilkolását – amelyről azt írta Károlyi Mihály a Hit, illúziók nélkül című memoárjában, hogy „Tisza gyáva meggyilkolása volt az első és egyetlen vérfolt, amely a mi októberi forradalmunk becsületén esett” – utóbb a Horthy-rendszerben egy itt-ott már szinte gyenge operettszerzők jeleneteire emlékeztető, olykor kifejezetten nevetséges, de alapvetően nyomasztó és tragikus koncepciós per keretében akarták Károlyi körére kenni, az eljárás korrektségéről mindent elmond, hogy Kovács Lajos vizsgálóbíró a per közben öngyilkos lett.
Tisza István máig sem teljes bizonyossággal azonosított valódi gyilkosai minden bizonnyal azok a frontról hazatért dühös katonák voltak, akik a bukott miniszterelnököt tették felelőssé a világháborús szenvedésükért, és akikről a legsötétebb emlékezetű magyar hadügyminiszter, Linder Béla a sokszor idézett – szerencsétlen és szándékolt jelentéséből kiforgatott – mondatában kijelentette, hogy nem akarja őket többet látni. Mert Linder Béla „nem akarok több katonát látni” kijelentése nem a korábban fegyelmezett harcosokra, hanem a már engedetlen fosztogatókra vonatkozott, akik tulajdonképpen jogosan – mert ezek párhuzamos igazságok – gondolták úgy, hogy annyi hiábavaló szenvedés után jár nekik annyi, hogy egy borospincét feltörve végre leigyák magukat, vagy hogy bosszút álljanak azon a jegyzőn, aki teherbe ejtette a hátországban magára maradt, kiszolgáltatott feleségüket. A közhiedelemmel ellentétben a Károlyi-kormány nem „bomlasztotta” a hadsereget, hiszen egy szétesett katonai erőt örökölt.
A Károlyi-kormány – amelyet a Tisza-rendszer ellenzékét adó pártok, a Függetlenségi és 48-as Párt (közkeletű nevén a Károlyi-párt), a polgári radikálisok és a szociáldemokraták alkottak – nagy tragédiája az volt, hogy a kormányra kerülő baloldali radikális értelmiségiek a „szociológia első magyar műhelyében”, a Huszadik Század folyóiratban vagy éppen a Galilei Kör előadásain hiába tervezgették már csaknem másfél évtizede az „Új Magyarország” felépítését, és csiszolgatták annak programját, egy vesztes világháborút követő katasztrofális helyzetben kaptak lehetőséget a megvalósításra, a teljes szétesés, az ország egy részének idegen megszállása és egy spanyolnáthajárvány kellős közepén.
Pedig a várakozások óriásiak voltak, ezt talán az mutatja meg legszebben, hogy az addig hiányzó politikai költészetéről nem, túlfűtött erotikus lírájáról annál inkább ismert költő, Erdős Renée is verset írt a belgrádi katonai konvenciót megkötő és a „rossz magyarok bűnét magára vevő”, afféle „magyar Krisztusként” bemutatott Károlyi Mihályhoz:
Ballada száz év múlva
Elmene Belgrádba jó Károlyi Mihály,
Népe romlásának ha útját szeghetné,
Szép Magyarországot ha még megmenthetné,
Szóval alkudozni, békekötést tenni
Frank hadvezér elé, szive bizalmában,
Bízván magyaroknak régi csillagában.
Elmene Belgrádba jó Károlyi Mihály.
(…)
Régi nemzetsége gőgjét levetette,
Rossz magyarok bűnét mind magára vette,
Le is vezekelte…
Így nyere országot nagy Károlyi Mihály!
Melyik újság is közölhette ezt a verset? Hát persze hogy Tisza István korábbi lapja, Az Ujság.
Ahogy a Károlyi-kormány nem tudott úrrá lenni a problémákon, úgy csökkent a támogatottsága. Csakhamar vége lett annak az együttműködésnek, amelyet a magát konzervatívnak valló, de valójában mindig csak az üzleti érdekeit követő Légrády Imre kiadásában megjelent, A diadalmas forradalom könyve című kiadvány reprezentált, amelyben két héttel az események után hetvenöt magyar író tett hitet a polgári demokratikus forradalom mellett. Nemcsak Babits Mihály, kinek ebben a kötetben jelenhetett meg az első világháború alatt betiltott háborúellenes verse, a Fortissimo, hanem Herczeg Ferenc (Tisza István folyóiratának, a Magyar Figyelőnek a szerkesztője, nem sokkal később a Horthy-korszak „írófejedelme”) is ott sündörgött. Ekkor még valahogy nem érzett emésztő vágyat Károlyi Mihály mocskolására és rágalmazására, ahogy azt később, az 1920-ban megjelent, Tiszát és Károlyit szembeállító Két arckép című kötetében tette.
Károlyi Mihálynak a mai magyar politikai elit felől tekintve már felfoghatatlanul nemes szándékait leginkább az mutatja, hogy – immáron már köztársasági elnökként – ragaszkodott ahhoz, hogy a nagy nehezen, számos ellenérdekeltség ellenében és emiatt jó nagy késéssel keresztülvitt, a nagybirtokok felosztásáról szóló földtörvény végrehajtását az ő birtokán kezdjék. Móricz Zsigmond lelkesen írta a „földmíves nép földhöz juttatásáról” szóló törvényt magyarázó, A földtörvény kiskátéja című propagandafüzetben: „Most itt van a kezünkben az első törvény az árpádházi fejedelmek kora óta, amely adakozik a nép számára! Ez a földtörvény az első, amelyik nem tilt, nem akadályoz, nem rabol a legszegényebb néptől valamit, hanem ad neki!” Krúdy Gyula pedig egyenesen „második magyar honfoglalásról” írt a Károly Mihály 1919. február 23-i kápolnai földosztásáról tudósító riportjában. Ám az elfogadott földtörvény országos végrehajtására nem maradt idő, és az ünnepelt Károlyiról nem sokkal később már azt terjesztették, hogy a felosztott birtokát jelzálog terhelte. Ez amúgy nem volt igaz, mert az élelmiszerárak világháború alatti emelkedésének köszönhetően Károlyi már jóval korábban törlesztette minden adósságát.
Az őszirózsás forradalommal létrejött – és éppen a demokratikus választásokra készülő – rendszer 1919. március 21-ig állt fenn, amikor is az elhíresült Vix-jegyzék átadását követően a korábban pacifista Károlyi Mihály az elfogadás helyett az ellenállásra szánta el magát. Egy tisztán szociáldemokrata kormányt kívánt kinevezni, mert meggyőződése volt, hogy csak a magyar történelem első szervezett tömegpártja – ekkoriban már egymilliós párttagsággal – birkózhat meg a lehetetlen helyzettel. Károlyi eltökéltségét mutatta, hogy a ma már a szélsőjobboldalhoz kötődő „Nem! Nem! Soha!” jelszót is az ő kormánya alkalmazta elsőként, és az 1919. március 2-i szatmári beszédében le is szögezte: „Ha a wilsoni eszmék nem válnak valóra, ha a megegyezéses béke és az önrendelkező jog eszméjét meghazudtolják, és olyan békét akarnak velünk aláíratni, amely Magyarország feldarabolását jelenti, akkor én azt mondom nektek, katonák, hogy én ezt a békét nem fogom soha aláírni.” És Károlyi nem is írta alá.
A szociáldemokrata párt vezetői azonban Károlyi háta mögött megegyeztek a korábban éppen általuk letartóztatott kommunista vezetőkkel, tartva a kommunisták rohamosan növekvő támogatottságától, és mire a becsapott Károlyi Mihály föleszmélt, egy lemondónyilatkozatot írtak a nevében, majd kikiáltották a proletárdiktatúrát. Hiába tisztázta azonban már az 1919. március 21-i nap történetét a magyar történettudomány – mindenekelőtt Hajdu Tibor –, kiirthatatlanul tartja magát a tévhit, hogy Károlyi Mihály adta át a hatalmat Kun Bélának.
Ezt a soha meg nem történt jelenetet Tormay Cécile festette meg legérzékletesebben az 1920–1921-ben megjelent expresszionista horrorregényében, a Bujdosó könyvben: „Károlyi Mihály március 21-én éjjel félrebillent szűk koponyájával, horpadt mellével ott állt Tisza István egykori szobájában, és mielőtt a kakas harmadszor kiáltott (…) Károlyi Mihály álmosan aláírja lemondását és elrendeli, hozzák ki Kun Bélát a börtönből, eresszék szabadjára a kommunizmust, hogy elöntse, ami Magyarországból még megmaradt.”
1919 után, az ellenforradalmi korszakban a „hatalomátadás” legendájával a Népköztársasághoz szorosan hozzákötötték a Tanácsköztársaságot, hogy ezzel diszkreditálják a őszirózsás forradalmat. A Károlyi-kultusz „magyarok bűneit magára vevő” krisztusi alakját pedig Károlyi Mihálynak a Krisztust (mármint Magyarországot) eláruló Júdásként történő ábrázolása váltotta fel. Károlyi Mihály pacifista politikáját tették meg Trianon legfőbb okozójának – holott Károlyi Mihály még ellenzéki politikus volt, amikor a világháború alatt a végül elcsatolt magyar területeket az antanthatalmak odaígérték szomszédainknak –, és a „diadalmas forradalomból” ezzel együtt „patkánylázadás” lett a Horthy-kori nyilvánosságban. Az 1918–1919-es forradalmakat kritizáló és rágalmazó pamflet-, memoár- és regényirodalom megjelenése mellett elindított perek (a már említett Tisza-per, továbbá a Károlyi-per és a népbiztosok pere) mind azt célozták, hogy a baloldali politikusokra ne politikai alternatívaként, hanem köztörvényes bűnözők gyülekezeteként tekintsenek.
A jobboldal uralta itthoni diszkurzív térből – és a fizikai térből is, hadd utaljak a Horthy-korszakban állított számtalan ellenforradalmi üzenetű emlékműre és Tisza István ekkoriban emelt nagyszabású szobrára is – kiszorított baloldal nem tudott fellépni a forradalom védelmében, míg az emigráns, különböző pártokban és frakciókban tevékenykedő egykori szereplők jellemzően a bukás miatti felelősségkereséssel, egymás hibáztatásával voltak elfoglalva. Az őszirózsás forradalom vezetőinek az 1918–1919-es eseményeket értelmező visszaemlékezései (Károlyi Mihály Egy egész világ ellen, Jászi Oszkár Magyar kálvária – magyar föltámadás, Garami Ernő Forrongó Magyarország és Böhm Vilmos Két forradalom tüzében című művei) nem jelenhettek meg Magyarországon – Jászi és Garami memoárjai egészen a rendszerváltásig tiltólistán maradtak.
1945 után megfordultak az erőviszonyok: a Magyar Kommunista Párt a népfrontpolitika jegyében kezdetben felvállalta az őszirózsás forradalom demokratikus örökségét. 1948-tól azonban megindultak a párttörténészek támadásai, és a polgáriból burzsoává minősítették vissza a Károlyi-kormányt. Ettől kezdve a Népköztársaság hónapjaira olyan félmegoldásokban bővelkedő ellenpontként tekintettek, melyhez képest rá lehetett mutatni a Tanácsköztársaság „dicsőséges 133 napjának” nagyszerűségére.
Károlyi Mihály a köztársasági elnöki poszt reményében tért haza 1946-ban, de végül csak párizsi követi kinevezést kapott, amely posztról 1949-ben, a Rajk-per elleni tiltakozásul mondott le, így másodszor is száműzött lett, ezúttal egy szélsőbaloldali rendszer jóvoltából. Ahogy a Hit, illúziók nélkül című memoárjában írta: „szándékosan és tudatosan két szék közt a pad alá esem: ez marad számomra az egyetlen hely, amelyet tisztességgel elfoglalhatok”. Károlyi Mihály 1955-ös haláláról csak néhány soros rövidhírben emlékeztek meg a Szabad Népben.
A helyzeten az 1956-os forradalom változtatott, miután az egykori ötvenhatos, reformszocialista értelmiségiek-történészek közül egyre többen – mindenekelőtt Litván György – kezdtek fordulni az őszirózsás forradalom felé, mert a Károlyi Mihállyal és Jászi Oszkárral való foglalkozás és írás alkalmat adott baloldali demokratikus gondolatok és üzenetek közzétételére. A Kádár-rendszer konszolidálódásával egyre nagyobb szabadságot kapó történettudomány sokat tett azért, hogy végre – a lehetséges ideológiai keretek közt – a lehető legtárgyilagosabb képet kapjuk az 1918 őszén történtektől: itt mindenekelőtt Hajdu Tibor Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom című, 1968-ban kiadott nagymonográfiájáról és az 1978-ban megjelent Károlyi Mihály-életrajzáról kell megemlékeznünk. Károlyi Mihály tehát 1962-es újratemetése után már nemcsak a magyar földben, de a szellemi életben is megint méltó helyet kapott. Megjelentek válogatott írásai, és közölni kezdték levelezését is.
Károlyi Mihálynak 1975-ben állítottak szobrot az 1945-ben „tiszátlanított” Kossuth téren, Varga Imre ihletett szobra a súlyos, gótikus ívek alatt a nagy terhet alig elbíró, mindjárt összeroppanó idős politikus képét sugallta. Ki gondolná ezen szobor alapján, hogy Károlyi a Királyi Magyar Automobil Club első társelnöke volt, és életének első harmadában szinte kizárólag autóbaleseteiről, nőügyeiről és kártyacsatáiról cikkeztek a lapok? Mivel 1990 után úgy tört felszínre Károlyi Mihály egykori ellenkultusza, mint egy víz alá leszorított és elengedett gumilabda (az e szempontból nyugodtan „horthystának” is nevezhető emlékezetpolitika legfontosabb állításait maga Boross Péter összegezte a Miért nem szavazhatunk baloldali pártokra? című, 2002-ben írt kétrészes cikkében), a Károlyi-szobrot számos alkalommal gyalázták meg egészen a „Nemzet Főteréről” – és ezáltal a hivatalos nemzeti emlékezetből – történő eltávolításáig. Az utolsó nagy, sajtóvisszhangot kiváltó akció az volt, amikor Novák Előd, akkor még Jobbik-képviselőként, 2010-ben egy „Én felelek Trianonért” táblát akasztott a bűnbak szobrának nyakába, a fejére meg kipát tettek.
A szánalmas performance-szal nem érdemes bővebben foglalkozni, azt azonban jól jelzi, hogy Károlyi Mihály és az őszirózsás forradalom emlékezetét mennyire foglyul ejtette a Trianon-trauma. Emiatt az országvesztéssel kapcsolatos viták, vádak és cáfolatok közben alig esik szó arról, amit a Károlyi-rendszer adott Magyarországnak: köztársaságot, általános választójogot, sajtószabadságot és a szegényeket földhöz juttatni szándékozó földtörvényt. Vagyis az Ady hirdette „Új Magyarország” megvalósulásának reményét, amelyről azt írta a költő: „Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig, / Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.”
A Hévíz 2018/4–5. számában megjelent tanulmány szerkesztett változata.
