Orosz önkéntes tolmács: Amíg Budapesten vagyok, bármit mondhatok, de a hazámra ez most nem igaz

Az orosz-ukrán háború elől Magyarországra menekülő emberek és a nekik erőn felül segítő önkéntesek zökkenőmentes kommunikációjához elengedhetetlen az a kapocs, amit az állomásokon cirkáló tolmácsok jelentenek. Ők azok a sokak számára láthatatlan szolgálatot végző emberek, akik nélkül nem érthetné meg egymást segítő és megsegített. A háború kirobbanása óta az önkéntes tolmácsok többsége töretlen kedvességgel és figyelemmel, éjjel-nappal rendelkezésre áll, lehetővé téve a megfelelő, személyre szabott támogatást. De kik ők? Honnan a nyelvtudásuk? Mennyire érintettek a háborús helyzetben? Ennek jártunk utána csütörtökön a Keleti és a Nyugati Pályaudvaron, ahol az önkéntes tolmácsok szívesen mesélték el történetüket. Hogy személyes indíttatásaik milyen mértékben különbözőnek és változatosnak bizonyulnak, az összeállításunkból kiderül.

Az önkéntes tolmácsok jelentős része Kárpátaljáról származik, ahol magyarként sok esetben az ukrán nyelv használatára kényszerülnek. Ilyen Kriszti is, aki Kárpátalján született, majd óvodás korában a jobb gazdasági lehetőségek miatt Magyarországra költöztek családjával. Most mégis itt köröz három napja a Keleti Pályaudvaron, és minden energiáját bevetve igyekszik a szülőhazájából érkező menekülteket támogatni, akik elmondása szerint sosem néznek rá ferde szemmel kárpátaljai magyar származása miatt. Kriszti ráadásul az ukrán mellett oroszul is beszél, ami különösen nagy segítséget jelent azoknak a Kelet-Ukrajnából érkező embereknek, akik otthon is főként az orosz nyelvet használják. Azt is elárulja nekünk, hogy jelenleg nem dolgozik, az egyetem elvégzése után azonnal az önkénteskedésbe vetette magát.

„Kárpátaljaiként nagyon megvisel a háború. Több családtagom Ukrajnában maradt, a nagybátyámat pedig behívták a seregbe, már az országot sem hagyhatta el. Nem tudom elmondani, mennyire aggódom érte”

Fotó: Palágyi Barbara / 168.hu

– osztja meg velünk a felkavaró részleteket, de hozzáteszi, egyelőre nem gondolja, hogy a Kárpátalján élő családtagjai közvetlen veszélyben lennének. Nem így gondol azonban azokra az ismerőseire, akik viszont a keleti térségben jelenleg is pincékben élnek, és kétségbeesetten várják a békét. 

Vladislav Moszkvában született és egész életében ott élt, de Budapesten tanul két és fél éve, illetve értékesítési vezetőként dolgozik. Anyanyelve az orosz, de érti az ukránt, sőt már magyarul is beszél egy keveset. A háború kirobbanásakor azonnal elkezdte keresni a lehetőségeket a segítségnyújtásra, végül a munkahelyén keresztül csatlakozott a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz. Mint mondja, már öt napja minden egyes este eljön a Keleti Pályaudvarra, és tervei szerint addig végzi erőn felül ezt a munkát, amíg a háború tart. Mint kiderült, nemrég utazott volna Izlandra, de inkább lemondott a szabadságáról, és minden szabadidejét az ukrán menekültekre áldozza. Oroszként is elítéli Putyin agresszióját, és megérti, hogy sok most a düh az emberekben az oroszokkal szemben, de megjegyzi, vele eddig minden ukrán menekült közvetlenül beszélgetett, hálásak az anyanyelvi segítségnyújtásért. „Édesanyám Oroszországban él, és bár ellenzi a háborút, a független média blokkolása miatt össze van zavarodva, nem érti a helyzetet” – magyarázza, majd így folytatja:

„Amíg Budapesten vagyok, bármit mondhatok, de a hazámra ez most sajnos nem igaz, úgyhogy én nem tervezek már visszamenni Moszkvába. Ettől függetlenül nem gondolom, hogy veszélyben vannak a honfitársaim”.

Fotó: Palágyi Barbara / 168.hu

Vladislav azt is elárulja nekünk, hogy a háború által keltett érzelmi telítettség hatására coming outolt nemrég a családjának, mint LMBTQ+ személy.

 Adja magát, hogy a tolmácsok többsége eleve orosz, vagy ukrán származású, esetleg Kárpátalján született, de bizony, akadnak érdekes kivételek. Attila még a szocializmusban, a magyar iskolarendszerben tanult meg oroszul, jelenlegi barátnőjével pedig szintén oroszul kommunikál. A Budapesttől majdnem kétszáznegyven kilométerre található Békés megyei Vésztőről érkezett a barátaival csütörtökön, akikkel szendvicsekkel és üdítővel felpakolva fogadják az ukrán menekülteket egy teljes napon át. Mint mondja, sokat számít az anyanyelvi segítség és egy kedves mosoly, és azért van itt, hogy oldja a tragikus sorsú ukránokban felgyülemlett feszültséget. Kiemeli, szinte minden menekült beszél oroszul, sőt örülnek az ismerős szavaknak.

Fotó: Palágyi Barbara / 168.hu

Natalia Ukrajnában született és nőtt fel, húsz éve költözött Magyarországra magyar férje miatt, és itt tanult meg szinte tökéletesen magyarul. Ez az első napja a Nyugati Pályaudvaron, de hangsúlyozza, amíg tart a háború, minden nap kilátogat segíteni. „A rokonaim az orosz határtól negyven kilométerre, Szumi városában laknak, ahol egyelőre nincs humanitárius folyosó, így nem tudnak elmenekülni” – meséli zaklatottan. Az édesanyja, a nővére és az ő hatéves fia két hete a pincében lakik, Natalia pedig szinte nem is alszik az idegességtől, mégis példás összeszedettséggel segíti az önkéntesek és a menekültek kommunikációját. Mint mondja, elege van az orosz média felszabadítást hirdető propagandájából, és a saját népét ismerve biztosnak tartja, hogy Ukrajna a végletekig ki fog tartani.

„Az ukránoknak elegük van az oroszokból, szeretnének szabadok lenni, senki alá nem tartozni”

Fotó: Palágyi Barbara / 168.hu

– hangsúlyozza. Szerinte el fog húzódni ez a háború, mert Ukrajna nem kap elég fegyvertámogatást a Nyugattól. Hozzáteszi, megérti a NATO-t, hiszen senki sem szeretné, hogy kirobbanjon a III. világháború.

Váratlan és egyedi Brian története, aki az Amerikai Egyesült Államokban született, sőt ott élt egész életében, most mégis a Nyugati Pályaudvaron lesi az ukrán menekültek kéréseit, kérdéseit. Brian hobbiból tanul nyelveket, így jutott el az ukrán és az orosz nyelv elsajátításáig. Amerikából nemrég Törökországba költözött, ahol online angol tanárként helyezkedett el, a háború kitörése után azonban rögtön Magyarországra utazott, hogy a menekültek javára kamatoztathassa nehezen megszerzett nyelvtudását. Arra a kérdésre, hogy miért pont Budapestet, miért nem Lengyelországot, Romániát, vagy Szlovákiát választotta, azt feleli, egy magyar kollégája hatására korábban már megpróbálkozott a magyar nyelv tanulásával, sőt decemberben már járt Budapesten. Tervei szerint két hónapig az országban marad, és a lehető legtöbb napon itt szeretne segédkezni a menekültek ellátásában. Hozzáteszi, az Egyesült Államokban korábban nemzetközi politikát tanult, amelynek részeként követte a kelet-európai, főként az orosz-ukrán viszonyokat. Mint mondja, bár személyes érintettséggel nem rendelkezik, az akadémiai kapcsolódása miatt logikusnak, szinte kötelességének érzi, hogy részt vegyen az ukrajnai menekültek anyanyelvi támogatásában.

Fotó: Palágyi Barbara / 168.hu

János szintén kárpátaljai születésű, az ő története viszont még ehhez képest is kifejezetten csavarosan alakult. Mint meséli, Kazahsztánban élt húsz évet, így az ukrán mellett az orosz nyelvet is elsajátíthatta. Később az Antall-kormány alatt egy külföldi magyarokat hazacsábító program keretében költözött Magyarországra, ahol építőmérnökként helyezkedett el. János a háború első napjától kezdve segédkezik a Nyugati Pályaudvaron, és nem tervez felhagyni ezzel a tevékenységgel, ameddig csak szükség van rá.

Fotó: Palágyi Barbara / 168.hu

Az elmesélt történetekből egyértelműen kirajzolódik, hogy az értékes nyelvtudást biztosító önkéntes tolmácsok sokszor teljesen más tapasztalatok és szempontok mentén segítik a Budapestre érkező ukrajnai menekülteket, akik nélkülük csak még elveszettebbek lennének ebben az egyébként is ismeretlen krízishelyzetben. Az adományozást megemlítve sokan azonnal az ételosztásra, vagy a pénzbeli adományokra asszociálnak, holott a nyelvi összeköttetést elősegítő emberek munkája is ugyanolyan értékes. Bár a személyes történeteik különböznek, egy dolog közös az önkéntes fordítókban: ezt a stresszes, fárasztó szolgálatot mindegyikük puszta elhivatottságból és emberségből végzi. 

(Kiemelt kép: Tolmács feliratú tábla a Nyugati pályaudvaron, Budapesten, 2022. március 8-án. Fotó: Palágyi Barbara / 168.hu)