Önrombolás

- Nehezen vállalta az interjút, amikor mondtam: kérdezném Fekete György nyilatkozatáról is.

– Kultúráról szívesen beszélgetek, de aktuális kérdésekről csak azzal szeretek vitatkozni, aki jelen van, és válaszolni is tud. Másrészt aki ismer, tudja: semmilyen párthoz nem kötődöm, független értelmiségi vagyok. Nyilvános megszólalásaimkor mégis mindig azt tapasztalom: ha a jobboldalt bírálom, elkönyvelnek baloldalinak, ha a baloldalt kritizálom, besorolnak jobbra. És a kettőt egyszerre nem engedik. Pedig a kölcsönös indulatok gerjesztése senkinek sem jó. Abba kellene hagyni az ideológiai árokásást, mert így egyre mélyebbre süllyedünk. Kiút csakis a párbeszéd keresésével lehet. Ebben a média komoly szerepet játszhat.

- Ezt mi is így gondoljuk. Rendszeresen kérünk interjút mérvadó konzervatív értelmiségiektől is. Van, aki vállalja, van, aki nem. Másfelől: ha a Fidesz alkotmányosítja a honi szellemi élet ideológiai megosztottságát, éppen a párbeszéd esélyét rombolja le.

– Tény, a jelenlegi kormány az elődeinél is direktebb módon avatkozik be a kultúrába. Ám a párbeszédhez két fél kell, és az, hogy valamelyik gesztust tegyen. Közös felelősségünk, hogy idáig jutottunk. A rendszerváltás óta az értelmiség sem végezte el alapvető feladatát. Ahelyett, hogy szembesítette volna a társadalmat közelmúltjával, s mindent megtett volna a két egymást követő diktatúra okozta trauma enyhítéséért, újraindította a meddő és romboló népi–urbánus-vitát. Az elmúlt huszonegy évben egyetlen olyan kultuszminiszterünk sem volt, akinek időtálló jövőképe lett volna a magyar kultúráról. A szocialista–liberális kurzus nyolc éve alatt tovább züllött a felsőoktatás színvonala, az Akadémián belül szellemi kiskirályságok uralkodhattak, amelyek elutasítottak minden modernizációt.

- De a szocialisták, liberálisok – a Fidesz mai terveivel szemben – nem akarták felszámolni például az egyetemek autonómiáját. Az sem fordult elő, hogy a miniszterelnök barátjának egyesületét önkényesen akadémiai rangra emeljék. Efféle esetre amúgy volt példa már: Mussolini akadémiát alapított, s pártlojalitás alapján nevezte ki az akadémikusokat.

– Ez a történelmi hasonlat sántít. Nálunk az elmúlt rendszer lényegéhez tartozott, hogy csak szigorúan politikai megbízhatóság alapján dolgozhatott bárki is vezető állásban. A hatvanas-hetvenes években egy-egy akadémiai kinevezés előtt mentek a körtelefonok a pártközpontban: ki kapjon tudományos jelölést. Az ilyen tudósokat hívták „telefonakadémikusoknak”. Minden hatalom manipulál, s elsősorban az értelmiséget és a sajtót próbálja propagandaeszközként használni a társadalom befolyásolására – ki direktebb, ki körmönfontabb módon. A történelem arra is figyelmeztet: nehéz demokráciát építeni, de könnyű lerombolni. Az egykori weimari köztársaság is példázza: parlamentáris keretek között is létrejöhet autokratikus állam.

- Egyes vélemények szerint a Fidesz – sok tekintetben – a Gömbös-kormány „szellemi utódja”. Gömbös Gyula kormányprogramjának Nemzeti Munkaterv volt a neve. Orbán Viktornak ma Magyar Munka Terve van. Gömbös vallás- és közoktatásügyi minisztere, Hóman Bálint azt írta: „A nemzetek élete csak úgy lehet egészséges, ha a nemzethez tartozók világnézetének egyöntetűsége biztosítva van.” Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia ügyvezetője a Heti Válaszban azt mondta, csak azt az alkotót támogatják, akinek „vitathatatlan nemzettudata van”.

– Semmiféle közösségi tudatot, így a nemzeti identitást sem lehet felülről oktrojálni. Identitásunk állandóan változik, de semmiképpen nem egydimenziós. A kultúra is épp attól élő, hogy vitatható és újrafogalmazható. „Vitathatatlan nemzettudat” nincs: ilyen alapon legjobb íróinkat ki lehetne tiltani a magyar irodalomból. Ady Endre például folyton szidta a magyarságot. Azt is írta: „Magyar leszek majd, ha akarom.” Egy elavult, nacionalista nemzetpolitika újraélesztése rendkívül veszélyes: bezárkózáshoz, az európai értékek feladásához, végső soron önromboláshoz vezethet.

- Orbán szerint nem kell nyugati mintákat követni. Júliusban tusnádfürdői beszédében kijelentette: korszakváltás zajlik a világban, a Nyugat válságban van.

– Ami igaz. A globális válság sokféle társadalmi, kulturális feszültséget is felszínre hozott mindenhol. A szabadpiac és a demokrácia töretlen fejlődéséről és a megállíthatatlan gazdasági növekedésről szóló álom szertefoszlott. Az emberek mindenütt félnek a kiszámíthatatlan jövőtől, állásuk elveszítésétől, a kimerülő energiaforrásoktól, a terrorizmustól, a bűnözéstől. Egyre jobban elutasítják a bevándorlókat. Egy ideje már Merkel, Sarkozy, Cameron is a multikulturalizmus kudarcáról beszél. A radikális kirekesztő ideológiák terjedése sem csak magyar jelenség.
A finneknél majdnem kormányra került a szélsőjobboldal, az Igaz Finnek Pártja. Majdnem ötször annyi szavazatot kaptak, mint korábban. Ami azért is döbbenetes, mert Finnország Európa egyik mintaállamának számított. Ugyanezt gondoltuk Norvégiáról is, ahol most egy tömeggyilkos – kidolgozott ideológiai érvrendszer alapján – brutálisan gyilkolt le szociáldemokrata fiatalokat.

- Orbán azt is hangoztatta Tusnádfürdőn: „A Nyugat börtön, távolodnunk kell ettől a veszélyzónától.”

– Szerintem ez az irány – zsákutca. A válság sok helyen a globális, határokat átlépő demokratikus társadalmi mozgalmakat is ösztönzi. Nekünk ebben óriási a lemaradásunk. Erős a paternalizmus és a befelé fordulás. Mindenki elégedetlen, ugyanakkor a passzivitás, az igazodni vágyás mindennél erősebb. Pedig demokrácia csak úgy működhet, ha a legfontosabb kérdésekben konszenzusra jutunk, még ha átmenetileg is. Ezt hívják társadalmi szerződésnek. Ehhez viszont vállalni kell az érdemi vitát. Az értelmiségnek és a médiának meghatározó szerepe lehetne abban, hogy egy valóságos társadalmi megegyezés szülessen.

- Az értelmiség a kulturális intézményeit sem tudja megvédeni a politikai leszámolástól. Hogyan lenne képes a demokráciát újjáépíteni?

– Megszületése óta válságban van a demokrácia, s egyfolytában újjászületik. Én inkább attól tartok, még nagyobb krízis kell ahhoz, hogy az emberek – és nemcsak az értelmiség – ráébredjenek felelősségükre. A politika nem annyira mindenható, mint hisszük. Hiába akarná bárki is felső irányítás alá vonni, mondjuk, a művészetet, az internetes, globalizált világban ez már képtelenség. Nem lehet nemzethatárok közé szorítani a kultúrát. A társadalmi mozgalmakat sem. A globális civil mozgalmak a demokrácia és a fenntartható fejlődés problémáira globális és helyi válaszokat keresnek. Immanuel Wallerstein amerikai szociológus mondta nemrég: a válság mostani fázisa egyben a relatív akaratszabadság állapota is. A bizonytalanság és kiszámíthatatlanság növekedése miatt kis impulzusok is nagy hatást válthatnak ki. A magyaroknak több önbizalomra lenne szükségük ahhoz, hogy elhiggyék: semmilyen hatalom nem tartható fenn sokáig a társadalom érdekeivel ellentétben. Lehet, hogy nekünk, civileknek kellene kicsit ügyesebbnek, hatékonyabbnak, provokatívabbnak lennünk. És kikényszerítenünk a társadalmi párbeszédet. Születésének századik évfordulóján Bibó István aktuálisabb, mint valaha: demokrata az, aki nem fél, hanem kiáll az álláspontja mellett.