NZZ: Orbánék ellopták a szavakat a magyaroktól

A Magyarországon élő író, műfordító és kiadó, Wilhelm Droste az Édes hazám című verseskötetet elolvasván arra a következtetésre jutott, hogy a fiatal magyar demokrácia szüntelen válsága elsősorban a nyelvet érinti: egyre több magyar szó veszti el nyíltságát és ártatlanságát.

Az emberek nem merik kinyitni a szájukat, mert félnek a hatalom megtorlásától, legyen az a közrádió, bármely egyetem vagy iskola, de akár óvoda vagy kórház. A nyelv a monologizálás eszközévé satnyult, ám ez nem meglepő egy olyan államban, ahol Orbán Viktor minden (nemzetközi) katasztrófát a nemzet győzelmeként ad el. Demagógiai képességei kiemelkedők, ezért nem lehet látni, mikor ér véget az uralma, miközben az országot a fenyegető zátony felé kormányozza, az utasoknak azonban külön-külön és együtt is garantált boldogságot ígérve. Sajnos az ellenzék is csak saját magával beszél; amikor kormányon volt, csupán az uralkodó elit gazdagodott. A súlyos panamák még most sem derültek ki.

A költészet nyelve nem hazudik, a parlamenti többség viszont megpróbál kisajátítani egy egész szókincset, elvonva azt a lakosság széles köreitől. Ilyen dicstelen példa a „nemzet” szó, lásd a sokszor csókosoknak juttatott dohányboltokat. Ez a szó az önkényuralmi hatalmi kéj fedőnevévé züllött. De ugyanez érvényes a „magyar” szóra is, ami ma állásfoglalásra kényszerít. Drostét egyre inkább a hányinger kerülgeti, amikor el akarják fogadtatni vele a nyelv diktatórikus államosítását. Magyarország mindjobban olyan hely lesz, amelyben egyre többen éreznek honvágyat, mivel nincsenek otthon saját hazájukban. Különös honvágy, ami az embereket idegen távolba kergeti.

Az Édes hazámban helyet kapott a magyar politika minden lehetséges irányzata, amely költészeti szempontból megállja a helyét. Erre a fasiszták és terroristák nem képesek: az ő nyelvük erőszakos és ostoba, ők ily módon akaratlanul kizárják magukat a közösségből. Az elemző külön méltatja Kemény Istvánt valamint Erdős Virágot, akinek Van egy ország című verse szerepel is a lapban a politikai líra illusztrációjaként. Az elemző a mű alapján arra a következtetésre jut, hogy az ország addig nem vergődik zöld ágra, amíg a mai magyar nem ismeri fel, hogy ő egy személyben mészáros és vágómarha. Addig pedig marad, hogy az ország mindig csak áldozat volt, soha nem vétkezett, és az idegen, gonosz népek miatt sorra szenvedte/szenvedi el az igazságtalanságokat, ami örök sérülést okoz. A költészet azonban jelzést adhat.