Nők dupla présben – Túl kell lépni a kultúrharcos narratíván

– Mielőtt belevágtak a kutatásba, volt hipotézisük arról, hová jutnak végül? 

– Kováts Eszter: Azt feltételeztem, mintha nem érintkezne az a valóság, ahogy a nők megfogalmazzák a saját problémáikat azzal a nyelvvel, amelyen az aktivisták és a politikusok beszélnek a nőügyekről. Egy másik hipotézisem az volt, hogy a gondoskodás témája nagyon erősen érinti a nőket. A gyerekvállalás témája, ami most központi kérdéssé vált a kormányzati kommunikációban, hangsúlyosan megjelent, elsősorban a munkavállalás és a gondoskodás feszültsége kapcsán.

– És egy másik, szintén a közéletet foglalkoztató kérdés, a szexuális zaklatás témája visszaköszönt a beszélgetéseik során?

– K. E.: A fókuszcsoportos interjúkban ez a téma egyáltalán nem került elő. Ennek persze millió oka lehet, például az, hogy a botránysorozat egyáltalán nem jutott el bizonyos társadalmi rétegekhez, bizonyos településekre. Az viszont engem is meglepett, hogy még a vártnál is jobban előkerült az, hogy az idősgondozás, a fogyatékosok, a tartósan betegek gondozása milyen súllyal nyomja a nők vállát, és mennyire magányosak. Ez a téma azonban szinte teljesen hiányzik a közbeszédből.

– Gregor Anikó: Az eredmények fényében mintha párhuzamos női valóságok lennének a magyar társadalomban. Nagyon foglalkoztatott az a kérdés is, hogy a női problémákat beilleszthetjük-e egy baloldali társadalompolitikai kontextusba. Nemcsak az a kérdés, hogy a férfiak szerepvállalása miként lenne ideális, hanem az is: miközben igen erőteljes a család fontosságával kapcsolatos diskurzus, addig épp a család szférájába terel az állam olyan feladatokat, mint például a gondoskodás, amelyekben egyébként maga is szerepet vállalhatna.

Fotó: Marton Meresz

– Meglepetés, hogy a nők leginkább a kényszereken és a kiszolgáltatottságon át fogalmazzák meg a szerepüket?

– K. E.: Annyiban nem, hogy a kutatásunk fókuszcsoportos része elsősorban az alacsonyabb végzettségű, rosszabb anyagi helyzetű nőket célozta. S ha az ember egy kicsit is ismeri a magyar valóságot, a pénztárosok, az idősgondozók helyzetét, tudja, hogy az messze nem ugyanaz, mint a vállalati középvezetőké, tehát karrierről az ő esetükben nem lehet beszélni, talán még önkiteljesítésről sem, vagy olyan munkavégzésről, ami örömöt nyújt. Ma tényleg arról szól milliók élete, hogy legyen miből enni adni a gyerekeknek. Ezek a nők kinevetnének minket, ha azzal állítanánk oda hozzájuk, hogy önkiteljesítés meg női karrier.

– G. A.: A megkérdezettek nagyon kemény és szokatlan jelzőkkel írták le a munka általuk ismert világát. A rabszolgasággal és a kiszipolyozással tudták legjobban leírni azt, amit nap mint nap megélnek. A munka és a magánélet összehangolásáról úgy beszélünk, mintha ez két különálló terület lenne, miközben ahhoz, hogy a munka világa működhessen, szükséges előfeltétel a munkaerő újratermelése, ami viszont a magánélet szférájában történik. Vagyis annak, ami a magánéletben történik, igenis köze van a munka világához.

– K. E.: Ehhez kapcsolódóan szerintem az egyik legfontosabb üzenete a kutatásnak, hogy az idősgondozásból sem vonulhat ki sem az állam, sem a munkáltató. Nem elég azt sulykolni, hogy legyen több bölcsődei férőhely, egyébként legyen, de az, hogy miként bánunk az időseinkkel, szintén nagyon fontos.

– Ez hangsúlyos probléma a nők ötvenes éveiben, amikor dupla présbe kerülnek, mert a gyerekeiket még segíteni kell, de már ott vannak az időssé vált szülők is.

– G. A.: A mai ötvenesek nagyon nehéz helyzetben vannak. Egyrészt valóban, az idős szülőkről is gondoskodniuk kell, sokszor az anyósról és az apósról is, miközben a saját gyerekeik is támogatásra szorulnak. Másrészt ez az a korosztály, amely a rendszerváltás környékén vállalt gyereket, tehát szembesült annak összes negatív következményével, miközben még az államszocializmus alatti egyenlősítő nőpolitika ígéretével nőtt fel.

– K. E.: Ez a korosztály fogalmaz a legerősebben, olyan kifejezésekkel, mint hogy „nincsenek megbecsülve a nők”, „nincs irányukba tisztelet”, „hatalmi harc van”, „megalázás”.

Gregor Anikó

Fotó: Marton Meresz

– Én úgy érzékeltem, hogy nem is igazán bízhatnak segítségben, s ezt a helyzetet adottnak tekintik. A férfit sem említik támaszként.

– G. A.: Az előkerül, hogy a gyereknek van apja is, tehát neki is legyen része a gyerek körüli feladatokban, de alapvetően nem kérdőjelezik meg azt, hogy nekik kell a gyerekről gondoskodniuk. Ijesztő szám, hogy amikor azt kérdeztük, kinek kellene segítenie bizonyos élethelyzetekben, például ha tartósan beteg gyerek van a családban, akkor a férfi családtagoktól ezt csak négy százalék várná el. Vagy azért, mert bennük sem bíznak, vagy úgy látják, hogy a férfiak már túlságosan le vannak terhelve azzal, hogy eltartsák a nőt, a gyereket, saját magukat.

– De a nők is le vannak terhelve a három műszakkal.

– K. E.: A nők többsége ebben a körben úgy érzi, hogy a férfiaknak is elég rossz, nekik is megvan a maguk baja.

– Vagyis nem kérdőjelezik meg a hagyományos családmodellt?

– G. A.: Miért is kérdőjeleznék meg? Az ifjúságkutatásokból tudjuk, hogy már a fiatal generáció is alapvetően a tradicionális nemi szerepeknek megfelelő családstruktúrát tartja követendőnek. Nem is lát másmilyet. Amit lát, azt kezdi el jónak gondolni, majd mivel ezt gondolja jónak, ezt fogja csinálni. Kiváltképp ha a gazdasági, politikai környezet nemcsak kierőszakolja, hanem fenn is tartja ezeket a tradicionálisnak tűnő nemi szerepeket. Egyrészt a munkaerő-újratermelés érdekében, amit ebben a családformában képzel el, másrészt azzal, hogy mivel nincsenek olyan állami intézmények, amelyek minőségi szolgáltatást nyújtanának, ezért úgy érzik az emberek, hogy csak a családban bízhatnak. Mert ez az egyedüli közeg, amelyben nem érzik magukat teljesen magukra hagyva a problémáikkal. Ezért is tűnik ennyire tradicionálisnak a magyar társadalom.

– K. E.: Nekem kevés az, hogy a férfiakat arra bátorítsuk, menjenek el gyedre, vegyék ki az otthoni munkából jobban a részüket, amikor „az ideális munkavállaló” képe ellentmond ennek, és azt nagyon nehéz egyedül felülírni. Ma a munkáltató azt mondja: kedves apuka, ugye nem akarja veszélyeztetni a családon belüli egy szem biztos állást? Már az is a rendszerben betöltött pozíción múlik, azon, hogy valaki milyen munkakörben dolgozik, mennyire keresett a szakmájában, hogy kiveheti-e a gyerekszületéshez kapcsolódó öt napot, ami egyébként járna. Az uralkodó férfiasságképhez tartozik, hogy a családodat el tudd tartani, míg a nőiesség nem kapcsolódik a munkahelyi sikerhez.

– Kétségtelen, a politikai megszólalások kevéssé találkoznak a valós problémákkal. A hároméves gyes csökkentésétől való félelem nagyon komoly, mert az legalább valamiféle biztonság, még ha nagyon alacsony szintű is. Ugyanakkor a politikacsináló meg azt gondolja, a gyes csökkentésének az az üzenete, hogy a nők minél hamarabb menjenek vissza dolgozni, mert az biztosítja a munkahelyi pozíciót.

– K. E.: A középosztálynak, a diplomásoknak meg a nagyvárosiaknak az élethelyzetéből adódó problémáik nem feltétlenül rezonálnak azokéival, akik nem férnek hozzá ezekhez a munkaerőpiaci pozíciókhoz. Tényleg fontos, hogy mit kezdjünk a szexista reklámokkal vagy hogy miként lehetne több női politikus, de abban a valóságban, ahol ezek a nők élnek, mások az alapvető kérdések.

– G. A.: Mindig fölmerül például, hogy kevés a részmunkaidős munkahely Magyarországon. Ez tényleg így van, de mit is jelent ez? Részmunkaidős bért jelent, ami már az eleve alacsony magyarországi bérszinthez képest is nagyon kevés. Kinek tud a részmunkaidős foglalkoztatás igazán megoldást jelenteni a munka és a magánélet feszültségére? Ráadásul a részmunkaidő koncepciójának része, hogy csökkentsük a bérmunkában eltöltött időt azért, hogy a maradék időben a fizetetlen házi meg gyereknevelési munkát végezze a nő. Aki örül, ha egyáltalán vissza tud menni dolgozni, és amíg gyesen vagy gyeden volt, nem szüntették meg a pozícióját. Már az is jó, ha nem rúgta ki a munkáltatója, amikor bejelentette, hogy terhes.

– A nő akkor sem kell, amikor terhesség előtt van, akkor sem, amikor terhesség után, aztán meg már öreg lesz, akkor meg azért nem kell.

– G. A.: Valóban, a munkáltatók és a munkavállalók között nagyon komoly ellenérdekeltség húzódik. A munkáltató leválasztja a saját érdekkörét, az pedig a te dolgod, miként oldod meg, hogy idegyere, és dolgozz.

– K. E.: És ez nem egyéni gonoszság, hanem a profittermelés logikája.

– És ha munkaerőhiány van?

– G. A.: Ha megvizsgáljuk az e körben érintett hivatásokat, azok jellemzően férfiak által végzett munkák. Egy 50-59 éves nő nem biztos, hogy át tudja képezni magát mondjuk CNC-esztergályosnak, főleg ha nincs is rá államilag támogatott képzés.

– K. E.: Kétségtelen, hogy a munkaerőhiány bizonyos szegmensekben javítja a tárgyalási pozíciót, kiváltképp azon nőkét, akiknek nem könnyen pótolható, speciális tudásuk van. De mi lesz, ha visszatér a munkaerő-túlkínálat? Akkor a nő fölösleges lesz. Tehát afféle tartaléksereg, amit be lehet vetni és ki is lehet tolni a rendszerből. Ezekkel az ösztönzőkkel játszik az állam.

Kováts Eszter

Fotó: Marton Meresz

– A kultúrharcos retorika bukásának szimbóluma lehet Sárosdi Lilla, aki a magyarországi #metoo mozgalom arcává vált, s most Franciaországba emigrál, miközben az őt bántalmazó Marton László újra rendezhet.

– K. E.: A #metoo valós jelenségre reflektált, gondolom, nincs Magyarországon olyan nő, aki ne tudná ezt. Viszont nagyon felülről indult itthon is, tehát nem a polgármester által zaklatott tyukodi anyakönyvvezető, Németh Kiss Pálma indította el, vagy ha csak ő lett volna, senki nem figyel rá. De a #metoo így sem jutott el a mélyrétegekig.

– G. A.: Ahogy azt beszéltük is, az önrendelkezés, az emberi méltóság nem feltétlenül jelentik ugyanazt a társadalom különböző rétegeiben. Hol van ott az önrendelkezés, amikor a polgármester rendelkezik arról, ki kap közmunkát? Más értelmezési keretekről van szó.

– Érdekes, hogy a kutatáson nem jön át, mennyire valós jelenség a szexuális egyenlőtlenség.

– K. E.: Amiről az emberek a kutatásban beszéltek, az biztosan van, amiről viszont nem, az nem jelenti, hogy nincs. Viszont a családon belüli erőszak problémája kiderült a kutatásból, ami jelzi, ez a téma már nem tabu, nem csak egyéni probléma. Azt feltételezem, hogy ami a szexualitáshoz kapcsolódik, még mindig tabu, például a szexuális zaklatás, vagy annak problémája, hogy a kamasz gyerek pornográf tartalmakból szerzi az ismereteit.

– G. A.: Többen kiemelték: annyira sokat dolgoznak, hogy a gyerekeikkel nem tudnak olyan bizalommal teli hétköznapi érintkezést kialakítani, ami túlnőne a hűtőn való üzengetésen. Ez a saját magukkal szembeni rossz érzéseket növeli, tulajdonképpen egyfajta bűntudat amiatt, mert egyedül nevelik a gyerekeket, vagy bent ülnek a pénztárban, és nem tudják elérni, hogy ne legyenek beosztva, amikor a gyerekért kéne menni. Ezekben az életekben a partnerrel, a férjjel való kapcsolat arról is szólhat, hogy muszáj együtt maradni, muszáj túlélni. Ez felülír egy csomó olyan döntést, amiről mi a szabad önrendelkezés keretében gondolkodunk.

– Vagyis a túlélés a cél.

– G. A.: Igen, és ez szinte magától értetődő, ha az egész társadalmi berendezkedés azt üzeni, nőként ők csak másodrangú állampolgárok. Nincsen köréjük építve megfelelő segítő hálózat, ráadásul a szociális munkások zöme szintén nő, akik személyesen is hasonló problémáktól szenvednek. Ők sem kapják meg azt a felkészítést vagy szemléletet, ami erre az egész komplex helyzetre megoldást jelenthetne, hiszen a rendszer csak a kerék egyik csavarját akarja javítgatni.

– Látják esélyét annak, hogy a nők, függetlenül attól, milyen réteghez tartoznak, közösségbe szerveződjenek? Megvannak-e ehhez a közös témáik?

– G. A.: A jóléti juttatásokhoz való hozzáférés mentén konfliktusok rajzolódnak ki a társadalom különböző csoportjaiban a gyermektelenek, az egy-két gyerekesek és a nagycsaládosok között, ahogy a nyugdíjasok és a fiatalabbak közt is. Ez megnehezítheti egy ilyen közösség létrejöttét. Viszont volt olyan fókuszcsoport, amelyben egymással beszélgetve többen is fölvetették, hogy női pártot kéne alakítani. Vagyis ha vannak kis közösségek, akkor a történetek is megoszthatók egymással, s abból adódhat egy olyan nagyon fontos felismerés is, hogy nem vagyunk egyedül, más is ugyanebben a cipőben jár. Nem az ő személyes bukásuk, ha valamit nem tudnak megoldani, hanem valami többről van szó.

– K. E.: Viszont azt is sokan jól látták, nem biztos, hogy épp a női mivoltukon keresztül kell közösséget alakítani. Egy megkérdezettünk például állásinterjúra ment egy olyan nőhöz, aki ott volt az esküvőjén, tehát jól ismerték egymást. Neki és a jelentkezőnek is van két gyereke. A munkáltató nő azt kérdezte, hogy hová fogja tenni a két gyereket, és magázta, mire azt a választ kapta dühből, hogy oda, ahova te a tieidet. Vagyis nem feltétlenül nő-férfi viszonylatban merül fel a konfliktus, hanem pozíciók szerint. Nem gondolom, hogy egy női párt megoldást jelentene, hiszen a nők a problémáikat nem a férfiakhoz képest fogalmazzák meg. De van számos olyan kezdeményezés, amely előrevivő lehet egy szolidaritási koalíció irányában. Ilyen a Bölcsődei Dolgozók Demokratikus Szakszervezete, hiszen a bölcsődei dolgozók túlnyomó többsége nő. A fogyatékos gyerekeket nevelő anyáknak is számos szervezetük van, vagy a nőbarát szülészeti ellátásért küzdőknek, az ápolónők mozgalmairól se feledkezzünk meg, és folytathatnám a sort. Ezeknek lehetne inkább terepet teremteni a közös munkára, mert bár látszólag más-más ügyekről van szó, a mélyben mégiscsak összeérnek: az otthoni és a szakmákban végzett gondoskodás alulértékelése, a nemi egyenlőtlenségek szerepe a kapitalizmusban, a jóléti állam jelenlegi határai mind-mind összekötik őket. Az, amire a kutatás során jutottunk, messze több annál, mint amit a kultúrharcos narratíva kínál a liberális versus konzervatív vonalon, amit a közbeszédben mindkét oldal táplál.