Nem vagyunk frontharcosok

– Darabja summázata az egyik szereplő kijelentése: „Áthazudjuk magunkat a tű fokán.” Az „áthazudjuk”-életérzés önnél is megvolt a családban?

– Igen. Tizenegy évesen tudtam meg, hogy zsidó vagyok. Hasonló volt a szituáció, mint a darabban: valami sorozat ment a tévében, ahol erről beszéltek, mire odaszólt anyám, úgy nézd, hogy te is az vagy! Kiderült, holokausztos család a miénk is. Nagyapám munkaszolgálatos, aki megszökik, és a miskolci téglagyárban bujkálja át a világháborút, a barátjával azt hazudják, katonák. Túléli, és tagja az első országgyűlésnek ’45-ben Debrecenben, ő szövegezi az igazságtételi törvényeket. Nagymamámat, az anyját és apámat egészen Bergen-Belsenig „viszi a vonat”, és csak ’46 után jönnek haza egy svájci feltápláló kirándulás után. Nagymamámnak és nagypapámnak minden testvére és szülője meghal. Anyai oldalon kicsit finomabb a sors, ott munkaszolgálatos apa és sárga csillagos házas anya meg lánya állnak, élnek tovább. Anyám a XIII. kerületben már nyugdíjasként rendszeresen vigyázott gyerekekre. Egyszer belépett az egyik házba, és rosszul lett, úgy érezte, már járt ott. Aztán rádöbbent, sárga csillaggal a mellén azon a folyosón élt, mert a szobákban már nem volt hely. A múlt engem nem így traumatizált, de észrevettem, hogy érdeklődésben, gondolkodásmódban azért ott vannak a gyökerek, a nem beszélés, az asszimiláció nálunk is jó arányban működött.

- Nincs hepiend, az önvizsgálat kudarcosnak látszik: a darab írott verziójában az unoka végül ugyanúgy elhagyja a családját, ahogy a felmenői tették.

– Színpadon a végét nyitva hagytuk, hogy ne lehessen eldönteni, vasárnapi apuka lesz-e főszereplőből, vagy visszatér a családjába. Nem érzem kudarcosnak a történetet, persze kérdés, ki meddig jut el. Az első lépés a tisztázás, megtudni, amit csak lehet apáról, nagyapáról, családról. Aztán jöhet a megértés, és a helyre kerülés az ember lelkében, életében, sorsában.

– A szünet végére érdekes közjáték került. Márton András, aki a nagyapát alakítja, személyes történeteként meséli el, hogy ’56-ban, amikor magára maradva hazatért, a kutya kaparta elő a földbe rejtett családi ékszereket. Aztán a többiek addig-addig lábjegyzetelik a történetet, míg kiderül, az egészből semmi sem igaz. Nagyon magyaros ez is, hogy alapkérdésekben sincs egyetértés.

– Eszembe nem jutott, amit mond! Ennyire nem vagyok politikus alkat. Inkább az önirónia volt a lényeg. Csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogyan született a darab: valamire csak félig emlékeztem, ki kellett egészíteni a fantáziámmal, mire végül teljesen más lett. Ez paródia, önirónia, „ne higgyetek a szemeteknek”-játék meg egy kis bujkálás.

– Miért örült annyira, hogy a darabot meghívták a Zsidó Nyári Fesztiválra?

– Mert a kecskeméti színházzal elindultunk egy úton, és jó, ha ezt a fesztiválszervezők is észreveszik. A színház összetételével, rendezőkkel, műsorral próbálunk nem politizálni, és örülhetünk, ha ez az irány pozitív visszajelzéseket kap.

– „Be kell vallanom, utáltam az egészet. Mert akármihez fogtam, minden mellett ott állt a politika” – ezt arról az időszakról nyilatkozta, amikor még újságíró volt a 168 Óránál. Ehhez képest minden darabja politikus, legutóbb például a III/III-asok egyházügyi alosztályáról és egy ciszterci nővérről írt drámát.

– Amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetemre felvettek, valóban örültem, hogy soha többé nem kell politikával foglalkoznom. Na, ez öt évig tartott, aztán Fehérváron már közelről láttam a Szurdi Miklós körüli meccseket. Így alakult ki bennem az az alapállás – amiben a kecskeméti igazgató, Cseke Péter szerencsére partner –, hogy amennyire csak lehet, ne politizáljunk. Reflektáljunk, de ne szálljunk be közvetlenül.

– Érdekes, hogy ez épp Kecskeméten működik, ahol a fideszes tribünökön üldögélő Cseke az igazgató.

– Péter ügyesen politizál, hogy el tudja érni, a szakmai érvek győzzenek. De Kecskeméten békén hagy minket minden áramlat. Péter szakmai kakukktojás volt, ám szerencsére kivárták, mit akar. Egy városi összevetésből kiderült, hogy a legtöbb sajtómegjelenés Kecskemétről a színházzal kapcsolatos, utána meg sorra jöttek a szakmai elismerések is. Megtörtént, hogy az egyik legnagyobb, igencsak szkeptikus kritikus a harmadik évad végén odament hozzá, és elmondta, megváltozott a véleménye, elnézést kér az előítéletei miatt. És ez jó, ez már párbeszéd!

– Ha nem a várossal, akkor kivel megy a harc?

– Van színházpolitika is. Mondjuk úgy, Pétert mellőzik. Semmilyen bizottságnak nem tagja, a kecskeméti színház ritkán nyer pályázatokon. Az ország harmadik legrosszabbul támogatott színháza a miénk, nálunk vannak a legalacsonyabb színészi és rendezői gázsik. De nem akarom bántani Kecskemét városát, valószínűleg ennyi a lehetősége. Országosan néha még nehezményezik, hogy miért rendez nálunk Zsótér vagy Mohácsi, miért vagyok például én ott, de ha utána meg elnyerjük a vidéki fesztiválok fődíját, arra nehéz mit mondani. Nem érzem, hogy frontharcosok vagyunk, próbálunk csak szakmai kérdésekkel foglalkozni. A jelzések olyanoktól származnak, akik ritkán néznek előadásokat, csak azt látják, itt nem azok a rendezők dolgoznak, akiket ők promotálnak. Mások négyszemközt gratulálnak, de amikor együtt döntenek bármilyen csoportban, érződik a barátságtalanabb közhangulat. Amely azért enyhül.

– A minőségibb darabokra is vevők a nézők?

– Butaság lenne azt az illúziót táplálni, hogy a színház még mindig a véleményformálás helye. Az Alföldi- és a Dörner-féle cirkusz hír, de a színházcsinálás dolgos hétköznapjai semmilyen erőtérben nincsenek benne. A kulturális elitnek nincs hangja, nincs pénze, nincs súlya. Ám nekünk nem ezzel kell foglalkozni, hanem azzal, hogy legyen jó példa. Hogy a közönségdarabok mellé becsempésszünk egy-egy kortársat. Kecskeméten például a kombinált bérlettel csaljuk be a nézőket a kisszínházba, a nagyszínház, a musical mellé odatesszük a kamarát, például a Vasárnapi gyerekeket. Lavírozunk, hogy új nézőket találjunk. Biztos, hogy az iskolában kell színházzal megfertőzni a diákokat, különben mindenhol az RTL Klub-szemlélet győz. És akkor jaj a legyőzötteknek!

– Mondja ezt az egykori való világos.

– Sőt, TV 2-s és köztévés is voltam, megtanultam, mit jelent a nézettségi mutató bűvölete. Ha csak ez számít, akkor színházban maradna az Operett- meg a Madách Színház. Fel kell kelteni az igényt a másfajta kultúrára is. Aztán elválik, hogy a jövőben csak kétkezi munkások vagy gondolkodó emberek kellenek-e az országnak.