Nagyravágyók kora

- Vásárhelyi Mária szociológus mondta nemrég lapunknak a közmédiumok tisztogatásáról: az Orbán-kormány a szellemi függetlenséget torolja meg. Ön is arról beszélt még tavasszal a sajtószabadság védelmében rendezett civil demonstráción: a hatalomnak kínos a független gondolkodó.

– A jelenlegi kormányzat eleve azt feltételezi: nincs független gondolkodó. Ugyanis a függetlenséget a maga részéről balliberális attitűdnek tartja. Ilyen képzetekre némi okot is ad az elmúlt húsz év, hiszen kevés olyan autonóm személyiséggel találkozhattunk, aki nem szegődött valamelyik politikai erőhöz.

- Ön független?

– A függetlenségemet bizonyítja például, hogy a balliberális kormányzás alatt is éltem kritikai észrevételekkel a kultúrpolitikával szemben. Az akkori reakciók pedig hasonlóak voltak a mostaniakhoz: néma csend.

- Legutóbbi publicisztikájában korunk „új hőseiről”, a nagyravágyókról értekezik. Akik – ön szerint – az álmaikat akarják ráhúzni a valóságra, amelyet azonban nem igazán ismernek. Ám akiknek nem tetszik a törekvésük, azokat nem érvekkel próbálják meggyőzni, hanem személyükben támadják őket.

– Furcsa lehet, amikor egy művész hivatkozik a valóságra, a racionalitásra, de most szükség volt rá. Persze az átgondolatlan világmegváltó szándék már korábban is megnyilvánult itt-ott. A magyar oktatási rendszer korszerűsítésének szabaddemokrata-változatát például éppannyira tartottam valóság-közeli elképzelésnek, mint amilyennek most azt, amellyel a Fidesz–KDNP próbálkozik. Ugyanakkor a jelenlegi kormányzat olyan magabiztosan állítja, mindenre, de tényleg mindenre tudja az azonnali gyógyírt, hogy az végletesen gerjeszti a nagyravágyók álmodozását. A színház világában ilyen a Magyar Teátrumi Társaság előretörése. Politikailag deklaráltan elkötelezettek, s szakmai kérdések helyett a nemzet megmentéséről és kultikus felemelkedéséről beszélnek.

- Épp a 168 Órában fejtette ki Vidnyánszky Attila, a jobboldali színigazgatókból szerveződött társaság elnöke: egy válságban lévő nemzetnek „építő jellegű, pozitív üzenetekre” van szüksége, „nem a destruktív világképek folyamatos reprodukciójára vagy arctalan, marginális ideológiákra”. Vagyis a rendezőnek afféle igehirdetőnek kell lennie.

– Vidnyánszky Attila rendkívül tehetséges ember. És van igazsága abban, amikor úgy érzi: a szakma balliberálisnak tartott oldala soha nem tudta igazán elfogadni. Ez áttolja őt a másik oldalra, ahol viszont nincs igazi szellemi, szakmai partnere. Marad a váteszi szerep, amelyben lehet mondani az „egyedüli igazságot” a nemzet felemelésén keresztül a remény, a jóság színházáig.

- Az efféle nagyravágyás kizárólag jobboldali attitűd?

– A beszédmodorban mutatkozik meg a különbség. A balliberálisok nyomulásait inkább a cinikus összekacsintás jellemzi. A jobboldalt a patetikus, lelki összetartozásra való hivatkozás. Miközben a liberálisok egyes nagy nyomulói éppúgy kirekesztik maguk közül a másokra is nyitottabb, kíváncsibb társaikat, mint a jobboldaliak. Utóbbira példa Cseke Péter kecskeméti direktor esete: egyre furcsábban néznek rá a Magyar Teátrumi Társaságban, mert színházát nem zárja el a másképp gondolkodó alkotók elől. Cseke Péter bátor ember és felelős intézményvezető.

- A nagyravágyók korában – amiként írásában ironizál – „előbújhatnak száműzetésükből az elfeledett poéták, méltó helyükre, a közösség szellemi égboltjára visszakerülhetnek a tündöklő, vezérlő csillagok”. Mindenesetre Nemcsák Károly személyében ismét a miniszterelnöki focicsapatból került ki direktor – a József Attila Színház élére.

– Az tény, hogy hihetetlen sokan csapódtak a jobboldalhoz, akiket ma meg kell jutalmazni. Ha így, akkor így. Amikor Vidnyánszky egy interjúban arról beszélt, bizony tudomásul kell venni, hogy most „kileng az inga” a másik irányba, valószínűleg cinikusan az ilyen helyzetekre gondolt.

- Azért több mint cinikus Nemcsák kinevezése. Az is, hogy ő rögtön szélnek eresztette a társulatot, ugyanakkor vendégelőadásokat hív oda a felesége vezette soproni teátrumból, illetve a családi vállalkozásukban működtetett Turay Ida Színházból. Valamint az egri, pécsi és békéscsabai színházakkal tervez együttműködést, amelyeket ugyancsak a Fidesz patronáltjai vezetnek.

– Nemcsák Károly történetében is az az igazán érdekes – mondhatni szórakoztató –, hogy tovább élesíti a polemizálást a jobboldalon. Nemcsák nyílt levélben ment neki a szintén kedvenc Koltay Gábornak, mondván: a József Attila színházbeli rövid regnálása alatt szerződéseket kötött. S miközben Koltay és Nemcsák egymásra mutogat, a jobboldal kulturális egyneműségéről sugárzott fideszes kép szétesik. Ami persze már akkor sérült, amikor Eperjes Károlyt nem nevezték ki a győri színház élére, vagy amikor kirúgták Fehérvárról Vasvári Csabát. Vagyis: mivel ezek az emberek a maguk berkein túli figurákkal már nem tudnak pozícióharcot folytatni, egymást kezdik kipukkasztani. A Fidesz túlnyerte magát, s bizony az ezzel jár.

- Ókovács Szilveszter egykori Hír TV-s műsorvezetőt és operaénekest előbb a Duna TV vezérigazgatójává nevezte ki a hatalom, most pedig az operaház élére. Esete mintha azt bizonyítaná: a Fidesz vezetése egyelőre nem tart attól, hogy bohócot csinál magából.

– Láttam a YouTube-on egy felvételt: Ókovács Szilveszter a kiváló Kovács János vezényletével előadja a Hunyadi László-operából Gara nádor áriáját. Az ész nélküli nagyravágyás tökéletes példája. Ókovács kinevezése az Opera élére egyértelmű szakmai fiaskó, és kulturálisan ugyancsak szétcsapatja a jobboldalt. De előbb-utóbb a jutalmazott színházi nagyravágyók is szembesülnek a valóság problémáival.

- Pontosan mivel is?

– Ez az egész szakmai adok-kapok lényegében nem más, mint füst a víz felett. Mert mindettől függetlenül már fenntarthatatlanok a szocializmusból örökölt nagy társulatok. Egyre több színigazgató jelzi: nincs elég pénz a működésre. Ha az üzleti világ nem száll be, az állam már nem sokáig tudja fenntartani ezt a struktúrát. Ezt már 2004-ben is elmondtuk Gáspár Mátéval a Széchenyi Akadémia hallgatósága előtt, de most már mások számára is nyilvánvalóvá vált. Egy sor egészen új megoldást kellene találnunk. Például: milyen biztosítási rendszer garantálhatná a hivatásos színészek megélhetését, amikor épp nincs munkájuk? Erről is kellene egyeztetni a szakmán belül, ehelyett azonban inkább az aktuális pozícióharcok kötik le az érintettek figyelmét. A megosztott szakmai közegben a politikának pedig mindig könnyebb kiváltságosokat kiemelni, s ezzel kipipálni a „kultúrpolitikát”. Mi meg a meddő vitáinkkal csak toljuk az efféle inkompetens politika szekerét.

- Amúgy ön sosem volt nagyravágyó?

– Dehogynem. Azért is érdekes ez a kor, mert szembesíti az embert a saját nagyravágyásával. Az utóbbi egy-két évben vettem észre, milyen könnyen képződnek bennem is előítéletek. Vagy milyen könnyen hiszem azt, hogy jó szándékból építek valamit, miközben valójában nagyravágyóan rátelepszem a munkatársaimra. Amikor összekeverem a célt az eszközzel. Ráadásul a felismerések ellenére is elkövetem olykor ugyanazokat a hibákat. De az biztos: egyre reflektívebbé válok.