Mosdatlan hasonszőrűek

A februári diplomáciai nagyhónap hatékonyan vizsgáztatta Orbán Viktor elképzeléseit és eredményeit. Stressz-tesztnek hívják az ilyet a bankvilágban, terhelési próbának a hídépítészetben. Bár sok a homály a tájékoztatásban, valószínű, hogy nem volt ez tervezett teszt, nem akarták őszintén kipróbálni, mit bír el a rezsim. Ha valamit, azt évek óta tudja Orbán Viktor, hogy mindaz, amit Magyarországból csinált, s mindaz, ahogy ennek hatására Magyarország elkezdett viselkedni a nemzetközi színtéren, az a környezetünknek, a szövetségeseinknek nem tetszik. S azt is tudja, hogy a legtöbb dologban még mindig sikerült az elfogadhatóság határain belül maradnia.

Olyan ez, mint amikor a higiéniával évek óta nem bajlódó ember felszáll a villamosra. Az nagyon ritkán, csak szélsőséges esetekben fordul elő, hogy az utazóközönség lerakja az illetőt a járműről. Ehelyett mindenki a maga módján reagál. Ki csak megpróbál odébb húzódni, vagy legalább elfordulni, ki az orrát igyekszik a sáljába manőverezni, van, aki beszól, s vannak, akik – inkább a távolban – szúrós elvi dialógusba elegyednek egymással a helyes és ütemes tisztálkodás nagyszerűségéről.

Más a helyzet azonban, amikor valami közvetlen dolgunk van a mosdatlannal, aki ráadásul a hasonszőrűek között érzi jól magát igazán. Nem volt könnyű megállapítani például Angela Merkel budapesti látogatásakor, hogy ki kívánta kevésbé, még a háta közepére se az egészet. Pedig a magyar miniszterelnök akkor már hónapok óta próbálta tisztogatni az elszennyeződött ujjast. Az egyik németországi kompenzációs látogatásán elmondta, hogy Magyarország színtisztán a német álláspontot vallja magáénak a nemzetközi kérdésekben. Lázár kamarás ettől annyira tűzbe jött, hogy a Figyelőnek adott év végi interjújában kétszer is elmondta, hogy maradéktalanul teljesítettük a német leckét. (Ez nem éppen szabadságharcos retorika.)

A „német lecke” ráadásul nem csak a nemzetközi kapcsolatokról szólt, ahogy az a Merkel-látogatáskor is érződött. De lehetett itt egy másik probléma is. A lecke nem tűnt klasszikus értelemben vett leckének. Azt nem a tanár néni adta fel, hanem a nebuló próbálta meg kitalálni, mi lehet az. Lázárnak jobban is tetszett a megvalósítás, mint Merkelnek. Egyébként ez az egész, hogy próbáljunk megfelelni a németeknek, próbáljuk meg őket pacifikálni, s akkor nem számít se Brüsszel, se Washington, se Varsó, olyan orbános gondolatmenet: eszes, rafinált, de mégis büdös egy kicsit, mert nem őszinte. Ő a „német leckét” nem azért akarja megcsinálni, mert azt gondolja, hogy attól mindenkinek jobb lesz, hanem azért, mert meg akarja úszni a felelősségre vonást. Mint egy iskolás gyerek: ki akarja dumálni magát a csávából.

De túlrafináltkodta az ügyet. Az „illiberális demokráciával” sikerült olyan frappánsan megjelölnie a saját politikai produkcióját, hogy a vitákban már azzal sem kell fáradniuk a kritikusainak, hogy rémisztő példákat hozzanak a rendszer feketére festéséhez. Elég kimondani a bűvös kifejezést, s máris mindenki érti, máris kezdődik a sűrű keresztvetés. Angela Merkel nyilvános megjegyzése, hogy ő nem tud mit kezdeni az illiberális demokrácia fogalmával, azért sikerült olyan meggyőzőre és egyben megalázóra, mert nyilvánvalóan nem egy terminológiai vitában foglalt állást. S hozzá még kiszivárogtatták, hogy a zsidó vezetőkkel való találkozóra azért nem kísérte el magyar partnere a kancellár asszonyt, mert nélküle szeretett volna oda menni.

Merkel csak kicsit alázta meg Orbán Viktort, Putyin viszont nagyon. Igaz, a Fiumei úti Nemzeti Sírtkertben végül nem az 56-ban, hanem a 45-ben meghalt szovjet katonák emlékművénél koszorúzott, de a sajtótájékoztatón hosszan és kíméletlenül fejtette ki az ukrajnai állapotokról azt az álláspontot, amely miatt nem kívánatos személy lett az Európai Unió egy kivétellel minden fővárosában. Orbán Viktor szerepe pedig a jól megtervezett díszleté volt a színpadon, amit büszkén vállalt is. A keleties viszonyrendszerekben azt, hogy a főnök megalázzon, ki kell érdemelni.

Tudta előre, hogy sokak szerint nem lesz frankó az egész. Tudta, hogy valójában senkit sem győzött meg azzal a szövegével, hogy lábon lőttük magunkat az Oroszország elleni szankciókkal. („Jobb lábon lőni magunkat, mint hagyni, hogy főbe lőjenek bennünket” – replikázott Linkevicius litván külügyminiszter.) Tudta, hogy a jajgatása, mely szerint neki biztosítania kell, hogy holnap is jöjjön a gáz a magyar háztartásokba, senkit sem győz meg, hiszen mindenhova megy komolyabb megalázkodások nélkül is. Ment hát Putyin látogatása előtt is az előzetes kompenzáció. Elmondása szerint a brüsszeli csúcson külön-külön köszönetet mondott a német kancellárnak és a francia elnöknek a második minszki szerződésben játszott szerepükért, fogadta Garibasvili grúz kormányfőt, s ellátogatott Kijevbe, ahol Porosenko elnökkel beszélte meg a ki tudja mit.

De azt is tudnia kellett, hogy nálunknál intenzívebb gazdasági kapcsolatokat folytatnak Oroszországgal a lengyelek, a szlovákok, a németek, a finnek anélkül, hogy speciális programokon domborítanának Putyinnak. S igaz, rajtunk kívül is vannak sokan, akik azt vallják, hogy együtt kell működni az oroszokkal. „És vagyunk mi, csehek, szlovákok, osztrákok, magyarok...” – ahogy Orbán fogalmazott egy külpolitikai újságírókkal folytatott, szintén kompenzatív jellegű háttérbeszélgetésen. De milyen érdekes, hogy az említett négyes fogatból három ismerte fel, hogy közös érdekei vannak ezen a téren, s hozott létre új regionális együttműködést Slavkovban (a várost az előző életében Austerlitznek hívták): a csehek, a szlovákok és az osztrákok, demonstrálva sajátos érdekeiket, de nem adva fel az európai szolidaritást. Miközben mi Putyinnal fraternizáltunk.

A saját szemünkkel csak a sajtótájékoztatókat láttuk, s az utólagos kommunikációt élveztük. Mintha olyan nagyon nagy győzelmeket, amilyeneket megszoktunk, nem arattunk volna. Úgy tűnik, mintha a magyar kormányfő olyan nagyon nem akarta volna ezeket a viziteket. Mintha minden csak úgy megtörtént volna vele, s azért nagyon jó az, hogy most már vége van. Kissé kitérdesedett ugyan az élre vasalt új magyar külpolitika a végére, de túl vagyunk rajta. S Orbán persze tudja, hogy a hihetetlen energiával megvalósított kompenzációs kampányok még negyed sikert sem hoztak. Az elszigeteltség levegője a múlt héten Varsóban már olyan jeges volt, hogy az lényegében értelmetlenné tette a vizitet.

Az említett nevezetes háttérbeszélgetésen tudhattuk meg, hogy Brüsszelben valójában Junckerrel egész jól kijövünk (pedig őt már egyszer lábon lőttük), az igazi nehézségek Donald Tuskkal vannak. Korábban mindig azt hallottuk, hogy az európai porondon a baloldal furkálódik folyamatosan ellenünk, most meg ezt a szerepet mintha átvették volna a lengyelek és a baltiak (szélesebb értelemben meg az amerikaiak). Hogy ki kezdeményezte Orbán varsói látogatását, talán sosem fogjuk megtudni (hiszen olyan egyszerűbb dolgokat sem tudunk, hogy volt-e tervben Orbán-Kaczynski találkozó). A diplomáciai szezonra azonban feltette a koronát. Még csak védekezni se volt mód. Ewa Kopacz lengyel miniszterelnök az az ember volt a villamoson, aki a szemébe néz a gondozatlannak, és beszól.

Azt azért érdemes megjegyezni, hogy bármilyen taktikát is választanak az egyes utasok a villamoson, mindegyik arra a reményre épül, hogy a kellemetlen utastárs előbb-utóbb leszáll.