Mindenkinek egyszerre kellene letennie a fegyvert – Bokor Tamás: A korrupció a legközérdekűbb magánügy

– A 18–29 évesek több mint kétharmada találkozott már a korrupcióval, és nagyjából ugyanennyien mondják, hogy jelentenék az ilyen eseteket. Ez azonban többnyire nem történik meg. Miért?

– Főképp talán azért nem, mert a gondolkodásukban szétválnak a média által tipikus korrupciós cselekményként tálalt hírek és azok a hétköznapi esetek, amelyek velük történnek, és a fejükben nem is feltétlenül korrupcióként képződnek le.

– Ha pénzt adnak az orvosnak vagy nem kérnek számlát a mestertől?

– A hálapénz, a számlakérés elhagyása, a büntetés megúszása az ellenőrnél zsebbe fizetéssel – mind-mind hétköznapi korrupciós esetek. Még 2016-ban készült egy felmérés, amelyben a Publicus Intézet telefonos kérdőívét egészítettük ki fókuszcsoportos kutatásokkal. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a fiatalok milyen észjárás mentén fogalmazzák meg a korrupciót. Volt egy feladat, amelyben 16 szakma képviselőit kellett rangsorolniuk annak alapján, hogy szerintük mennyire vannak kitéve a korrupciónak. Vajon kik kerültek az első helyekre?

– A politikusok?

– Miniszterek, országgyűlési képviselők, polgármesterek. De sokkal érdekesebb, hogy kik álltak az utolsó helyeken. Szerintük a szakipari szerelők, a használtautó-kereskedők és az egészségügyi szakdolgozók kitettsége a legkisebb.

– Miért gondolják így?

– Feltettük nekik ezt a kérdést is. Érdekes mintázat jelent meg az észjárásukban. Vegyünk egy példát. Legyen szó egy építőipari szakemberről, aki a munka végén megkérdezi, kérek-e számlát. Nem kérek, jól járok, mert megtakarítok valamennyit, de a mester is jól jár, mert nem kell utána adót fizetnie. Vagyis ha mindketten jól járunk, akkor nem károsítottunk meg senkit, és ez így rendben van: megvalósult a kölcsönös pénzügyi előny.

– Ezek szerint létezik jó korrupció, meg rossz?

– Van hasznos, amiben a részt vevő felek kölcsönösen jól járnak, és van káros, amelyben valaki – egy virtuális harmadik fél, például az állam – rosszul jár. A másik példa nem pénzügyi természetű előnyről szól. Egy ápoló kap 2000 forintot a zsebébe azért, hogy jobban figyeljen a kórházban fekvő családtagra. A fiatalok szerint ez segítség a nővérnek, mert egy kis pluszjövedelemhez jut, és közben jól jár a hozzátartozó is, mert több törődést kap. Az összeg egyfajta „biztosítási pénzként” jelenik meg. A hálapénz rendszerének egyik fontos fenntartó ereje a félelem. Megtehetem, hogy szülés után egy boríték átadása helyett meleg kézfogással válok el az orvostól, de ezután valószínűleg már nem tudok biztonsággal hozzá fordulni.

Fotó: Merész Márton

– Akkor fogadjuk el, hogy ez másképp nem működik?

– Szeretném hinni, hogy nem. Saját tapasztalatból is tudom, hogy léteznek olyan orvosok és egészségügyi dolgozók, akik nem fogadnak el hálapénzt. Ha pedig létezik egy-két kivétel, akkor már nem lehet általánosítani. Ugyanakkor, mivel a korrupció társadalmi konstrukció – attól függetlenül, hogy a valóságban az orvos ellátja-e az esküjének megfelelően a hivatását, hogy a fizetését elegendőnek tartja-e, és nem kér mellé adómentes többletjövedelmet sem előre, sem utólag –, maga a hiedelem fenntartja a rendszert. Ha kritikus mennyiségű ember gondolja azt, hogy a korrupció a rendszer természete, akkor ennek megfelelően igazítja a viselkedését. Olyan ez, mint egy spirál.

– Változást elérni csak az egyén szintjéről lehet? És ki kezdje az említett esetben: az orvos vagy a beteg?

– Nincs vagy-vagy. A korrupció a legközérdekűbb magánügy, és hogy a helyzet változzon, ahhoz elvben minden érintettnek változnia kellene. Ez borzasztó nehéz koordinációs probléma. A Bereczkei Tamás–Tóth Péter-szerzőpáros szerint a társas rendszereket a viszonosságba vetett bizalom tartja fent: én is ismerem a szabályokat, te is tudod őket, én is elvárom, hogy betartsd, és te is ennek megfelelően viselkedsz. A korrupció megtörésének problémája hasonló a westernfilmek egyik tipikus jelenetéhez: a szereplők fegyvert fognak egymásra, és egyikük sem hajlandó letenni, mert aki először teszi le, védtelenné válik. Hasonlóan, aki úgy dönt, hogy kívül marad a korrupció társasjátékán, egyéni szinten, rövid távon bizonyosan rosszul jár azokhoz képest, akik benne maradnak. Kockázatmentesen csak akkor lehetne kiszállni belőle, ha azt a bizonyos fegyvert mindenki egyszerre tenné le. Ha azonban én vagyok az egyetlen, aki nem fizet zsebbe a kezelőorvosnak, míg a többiek adják a pénzt, ha elvárják, ha nem, akkor én leszek az, akire az orvos nem fog úgy figyelni, mint a többiekre. Vagy legalábbis én leszek az, aki ettől a hiedelemtől szorongani fog, függetlenül annak igazságától.

– És az mennyire hiedelem, amit ugyancsak a fiatalokról szóló kutatás mond, miszerint aki részt vesz a korrupcióban, az jobban tud érvényesülni? És ez miként függ össze azzal a magukról alkotott képpel, hogy ők korrupciótudatosak?

– Úgy, hogy a fiatalok elméletben meglepő pontossággal tudják definiálni a korrupció fogalmát: hatalommal való visszaélés egyéni vagy csoportelőny biztosítása érdekében a köz kárára. Amikor azonban „helyzetben vannak”, hiába az elméleti ismeret, azt is észreveszik, hogy úgy tudnak könnyebben érvényesülni, ha korrumpálódnak. Az elméleti tudás és a gyakorlati tapasztalat tehát könnyen ellentmondásba kerül.

– Van különbség a fiatalabbak és az idősebb korosztályok között abból a szempontból, mennyire fogadják el a korrupciót a mindennapi élet részeként?

– A bejelentési hajlandóság korban fölfelé haladva csökken. De ez megint csalóka, mert az ilyen kutatások szinte kivétel nélkül önbevalláson alapulnak, ami az elvártnak vélt válasz irányába, a magas bejelentési hajlandóság felé torzítja a válaszokat.

– Talán ahogy az ember előrehalad a korral, egyre több a tapasztalata, hogy valójában tömegesen nincs következményük a korrupciós cselekedeteknek, és egyre kevésbé bízik a közintézményekben?

– Az OECD-országok között nem állunk jól: a kormányzati intézményekbe és a közigazgatásba vetett bizalom nagyon alacsony. De nemcsak a felnőtteknek, hanem a 15 éven felüli fiataloknak sincs az átlagnál nagyobb bizalmuk a közintézményekben. Egy 2013-as kutatás a felsőoktatásban megjelenő korrupcióval kapcsolatban arra jutott, hogy a kollégiumi férőhelyek elosztásánál, a juttatások kezelésénél a főiskolai, egyetemi hallgatók egy része empirikus tapasztalatokat is szerzett arról, a szolgálati utat megkerülve jobban lehet boldogulni. Ettől megremeg a közbizalom, amire a média csak rásegít azokkal a hírekkel, amelyek hatalmas eltüntetett pénzösszegekről, könnyen megúszott ügyekről és aránytalanul csekély büntetési tételekről szólnak.

– Ráadásul a médiában olyan torzak az erőviszonyok, hogy a legtöbb médiumban meg sem jelenik a kormányzati korrupció.

– Egy 18–29 éves fiatalnak csaknem teljesen irreleváns, hogy épp hány kormányközeli tömegmédium sugároz közéleti híreket. Jó részük masszívan tévézik ugyan, de jellemzően nem hírcsatornákat néz, nagyobb részük pedig elsősorban online tájékozódik. Ami közös bennük, hogy a közügyek nemigen érdeklik őket. A Publicus mérése szerint a konkrét korrupciós ügyek ismertsége nagyon alacsony szintű: minél konkrétabb az ügy, annál nagyobb a „nem hallottam róla” válaszok aránya.

Fotó: Merész Márton

– Mi éri el az ingerküszöböt?

– Egy gázkereskedelmi ügy vagy a trafiktörvény például csak igen-igen alacsony szinten. De mondjuk a FIFA nemzetközi botrányainak van némi hírértéke a sportkedvelő fiatalok számára.

– Azért Mészáros Lőrinc nevét ismerik?

– Más kérdés az ismerősség, és más az, hogy milyen hívószavakat kapcsolnak hozzá. Ismerhetnek neveket, köthetnek hozzájuk fogalmakat, de ha nem látják át, hogy a korrupciós cselekményekben valaki – akár ők maguk, akár az államkassza – legalább közvetett módon rosszul jár, akkor kevésbé hajlamosak a cselekményt korrupciónak tekinteni. Pontosan erről beszéltünk az előbb a hálapénz kapcsán is. A médiának úgy kellene tálalnia a korrupcióval kapcsolatos híreket, hogy az olvasó személyesen érintettnek érezze magát. Ez irtózatosan nehéz feladat. Amit a fiatalok kifejezetten politikai ügyként érzékelnek, azzal alig pár százalékuk foglalkozik. Erős az elutasításuk a közügyekkel szemben, és minden erővel próbálják leválasztani az explicit politikai híreket a többi hírtartalomról. A 40–60-as korosztály már másképp látja, ők azt mondják, a politika szinte mindent átsző.

– Ezek szerint a politikai színtéren bármilyen korrupció elkövethető, mert a fiatalokat nem érdekli, az idősebbek meg hozzászoktak.

– Ha túl sok a hír, a befogadó eltompul. Nem biztos, hogy érdemes folyamatosan korrupciós hírekkel megtölteni a címlapot, mert ez az olvasóból hamar legyintést vált ki. További probléma a nagyságrendek érzékeltetése. A legtöbben még egymillió forintot sem láttak egyben. Hogyan tudnák hát plasztikusan elképzelni egy százmilliós nagyságrendű sikkasztás értékét? Az olvasók zöme számára a tízmilliók és a milliárdok között nem rajzolódik ki a világos nagyságrendi különbség. Sokszor próbálkoznak az újságírók azzal, hogy a nagy összegeket átváltják lélegeztető gépre vagy pedagógusbérre. Ezzel azonban újabb nagyságrendi problémát hoznak létre, hiszen nemcsak egymilliárd forintot, hanem ötszáz lélegeztető gépet is nehéz elképzelni.

– Amikor arról van szó, hogy miért nincsenek felderítve a teljesen egyértelmű korrupciós ügyek, a fiatalok tudják, hogy melyik állami szerv nem végzi jól a munkáját?

– A közigazgatás és a közpolitika bonyolult intézményrendszereit, a parlament, az ügyészség, a bíróság és a különböző hivatalok hierarchikus viszonyait minden bizonnyal kevesen látják át. A nagy ívű korrupciós ügyeket ezért maguk fölé helyezik.

– Minden egyes mondatával elkeserítőbb a kép.

– A korrupciót az egyéni késztetések, az ezekből létrejövő, a korrupciót elfogadó társadalmi közeg, valamint az intézmények biztosította lehetőségek tartják fenn. Ha a változásra igény van, akkor az az egyén szintjén kezdődhet meg, a családban, az iskolában. Az integritás, vagyis az egyén etikus viselkedésének, sérthetetlenségének építése emberöltőnyi idő, de minél előbb kezdődik, annál előbb mutatkozhatnak az eredményei.