Mi miért vagyunk cigányok? – Máté Dezső: Mások mondják meg, mit gondoljunk magunkról

– Tavaly nyár óta forog a neve a kormánypropaganda különböző termékeiben. Érték rossz élmények emiatt?

– A Figyelő egyik listáján fényképpel szerepeltem az ország neves kutatói mellett. Ezek után nyilván felismertek az utcán, és sokan meg is bámultak, én meg nem tudtam eldönteni, hogy miért. Büszkék rám, vagy meg akarnak dobálni tojással? Sokáig ki sem mozdultam otthonról emiatt. Nem szomjaztam sosem ezt a fajta ismertséget.

Fotó: Bazánth Ivola

– A kormány korábban harcot indított a gender szak ellen, illetve nagyjából minden olyan kutatás célkeresztbe került, amely 21. századi, progresszív társadalmat hivatott előmozdítani. Ha innen nézzük, nem meglepő fordulat, hogy a sötét időket idéző listázás is bekerült az eszköztárukba. Vagy ön hitt abban, hogy ennyire mélyre talán mégsem süllyed a kormánypropaganda?

– Máig nem értem, hogyan engedhetik meg maguknak emberek, hogy szégyenpadra ültessenek tudósokat név nélkül jegyzett, úgynevezett cikkekben. Ez a harmincas-negyvenes évek stílusa. Ahogy a Soros-kampány is az. Miközben a kormánytagok jelentős része Soros-ösztöndíjjal tanult, Orbán Viktor a rendszerváltáskor még büszkén nyilatkozta a HVG-nek, hogy a Soros alapítványtól havi tízezer forintot kap tanulmányainak támogatására, ami sok pénz volt akkor. Azt tapasztalom, hogy az emberek nem akarják látni azt a káoszt, amiben élünk. Félnek, hogy azt is elveszíthetik, amijük van, és még jobban kiszolgáltatottá válhatnak.

– Saját tapasztalatból is beszél?

– Korábban a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjában dolgoztam, és az ott tevékenykedő és magukat szintén romának valló kutatókkal megalakítottunk egy roma kutatói csoportot, ahol a minket érintő újabb narratívákat és megközelítéseket tárgyaltuk. Ez a kutatócsoport mára megszűnt, jelenleg mindenki máshol dolgozik. Kár, mert fontos lenne a társadalmi fejlődés és a tudományos élet számára egy olyan osztály, ahol roma kutatók kritikusan tudnának reflektálni a romák megélt valóságaira és szükségleteire.

– Pedig épp az lenne a feladatuk ezeknek a kutatásoknak, hogy társadalmi párbeszédet indítsanak el. A listázásokkal, pellengérre állításokkal viszont hátrafelé mozdultunk az időben. Visszafordítható az okozott kár?

– Paradox módon ezen a téren még valamennyi előnyöm is származott a listázásból.

– Úgy érti, kapott legalább egy kis reklámot a Figyelő által kipécézett cikke?

– Sokkal többen olvasták a tanulmányaimat a kormánysajtó cikkei után. Azért azt megjegyezném, hogy az ominózus angol nyelvű cikket, A roma LMBTQ első szikráit akkor írtam, amikor a Sussexi Egyetemen voltam doktori ösztöndíjas. Jeszenszky Zsolt a Magyar Időkben többek közt azt veti a szemünkre, hogy az MTA pénzén folytatjuk ezeket a szerinte felesleges kutatásokat. Nos, ez esetben ez még csak nem is igaz. Ha úgy vesszük, azt a cikket a Sussexi Egyetem finanszírozta. Azóta írtam egy újabbat magyarul is – így legalább a Figyelő névtelen listázói is biztosan megértik majd a tárgyalt társadalmi kérdést. Komolyra fordítva: az első cikk iránt megnőtt az érdeklődés, még ha ilyen súlyos áron is, de a téma bekerült a köztudatba. Azt vallom, hogy a társadalomtudomány – és persze ezáltal a társadalom – akkor fejlődik, ha újabb témákat tudunk beemelni és tárgyalni közösen.

– Ráadásul a roma társadalmon belül is tabutémáról van szó, nem? Két évvel ezelőtt az életéről mesélt lapunknak, akkor megemlítette: a faluban, ahonnan származik, ma már elismerően beszélnek önről a szülők a gyerekeknek, egy kitétellel, vagyis azt mondják: „Legyél olyan jó tanuló, mint a Dezső, csak ne legyél buzi!”

– Nem is annyira a tabu a lényeg itt, hiszen a roma közösségen belül is beszélnek szexualitásról, ahogy társadalmi elnyomásról és identitásról is. A témafelvetés mikéntje a probléma. Tudniillik mindig ahhoz igazodva beszélnek az ilyen kérdésekről, ahogy a romák szerint a többségi társadalom szeretné, hogy beszéljenek erről. Az akadémiai kutatásomban is fontosnak tartottam az önnarratíva megjelenését, és ez gyakran nem talált megértésre. A romákra irányuló kutatások inkább nem roma narratívával és vezetéssel történnek, amelyből a roma önreprezentáció hiányzik. Az én generációm a roma értelmiségiek harmadik generációja. És mi vagyunk az elsők, akik fel merjük tenni azokat a roma identitással kapcsolatos kérdéseket, amelyeket az elődök legfeljebb csak érintettek. Ez azért lehetséges, mert kitapostak nekünk egy utat, amiért nagyon hálás vagyok. Azt is gondolom, hogy a roma embereknek hiányzik a nyilvánosság előtti pozitív önnarratíva és annak megjelenítése. Ránk ruházott, „kölcsönkapott” identitásunk van, amelyet nem roma kutatók kreáltak. Ez szerepel a könyvekben, filmekben, tévében, és ezt tanítják az egyetemeken is. Én viszont szeretnék túllépni az orientalista, patriarchális szemléleten, és mélyebbre ásni annál, mint hogy a roma nép egyenlő a tűz körül mezítláb, piros szoknyában táncoló nőkkel és a macsó férfiakkal. Ez így nagyon sok réteget elfed és torzít is egyben. A roma közösségen belül is jelen van az LMBTQ közösség, vannak specifikusan roma nőket érintő gondok vagy olyan kérdések, amelyek fogyatékkal élő roma embereket érintenek, mégsem beszélünk ezekről a társadalmi helyzetekről. Fel kell vetni a roma közösség kapcsán is a feminizmus, a gender és interszekcionalitás kérdéseit, ezekkel mindeddig nagyon keveset foglalkoztunk.

Fotó: Bazánth Ivola

– Érdekes, amit a roma önnarratívától mond. Tökéletesen rímel ugyanis Kovács András szociológus zsidóságkutatására. Az ő tükör a tükörben elmélete szerint a zsidók identitását befolyásolja az, ahogy a többségi társadalom szerintük látja őket. Úgy tűnik, a magyarországi kisebbségek általános problémája ez.

– Gyerekkoromban sokat kérdeztem édesanyámat, amíg élt, és a rokonaimat arról, hogy mi miért vagyunk cigányok. Mindig ugyanazt a választ kaptam: azért, mert azt mondják ránk, hogy mi vagyunk a cigányok. Ebben az egy mondatban gyakorlatilag minden benne van, vagyis az elnyomás és annak elfogadása is egyben.

– Azért ennek van alapja, nem? Úgy értem, egy cigány ember számára az elnyomás, a megkülönböztetés megnyilvánulásai máig tetten érhetők a mindennapokban.

– Igen, még én is ezt érzem, hiába vagyok diplomás, doktorandusz, lehet akár glória is a fejem felett, akkor is csak egy cigány ember maradok a többség szemében és értelmezésében. Ami nem kellene, hogy baj legyen, ha nem érezném nap mint nap ennek a súlyát. Ha beülök egy étterembe vagy kávézóba, rendszerint elgondolkodom, hogy magyarul vagy angolul szólaljak meg, mikor kapok jobb kiszolgálást. Ugyanis ha angolul beszélek, akkor külföldi vagyok, és nem magyar cigány.

– Párjával éltek és dolgoztak Hollandiában, megtapasztalta, milyen az, amikor mindegy, honnan származik és kivel él együtt, csak a teljesítmény számít. Nem vágyik vissza?

– Dehogynem. Még legfeljebb egy év van hátra a doktorimból, utána legszívesebben tényleg elmennék.

– Nem húzza ide a szíve?

– Kétségtelen, van magyar identitásom is. Afféle sztereotipikus dolgokban tudnám ezt leírni, szeretem nagyon a magyar nyelvet, búskomor vagyok, imádom a lecsót és a töltött paprikát, káromkodom, mint a vízfolyás. De nem is ez a legfontosabb visszahúzó erő: én magamat aktivista kutatónak tartom.

– Ami felelősséggel jár.

– Pontosan. Nem lehet, hogy a roma gyerekek felzárkóztatása, a roma LMBTQ emberek vagy a roma nők társadalmi helyzetének előmozdítása csak papíron legyen a szívügyem. A leíró narratíva nem elég. Azt gondolom, ha már eljutottam egyetemre, diplomát szereztem, akkor tennem kell valamit azokért, akiknek nincsenek eszközeik. És ha mi, harmadik generációs roma értelmiségiek nem teszünk valamit, akkor semmi nem fog változni. Nemrégiben készítettem egy tanulmányt arról, hogy miért nem jelentek meg az első generációs értelmiségi romáknál azok a narratívák, amelyekről korábban beszéltem.

– És mire jutott?

– A legegyszerűbb válasz, hogy szimplán nem volt – a mai napig sem nagyon van – terep, platform a romáknak az önmeghatározásra. Voltak nyilván roma LMBTQ közösségek akkor is, de nem beszéltek róla. És hogy én miért beszélek ennyit a roma LMBTQ közösségekről? Sokat gondolkodtam ezen, amíg meg tudtam fogalmazni: az a célom, hogy tíz év múlva már ne én legyek az egyetlen, aki erről a kérdésről vagy általánosságban a roma önnarratíváról beszél. Szeretném, hogy azok az emberek, akik hozzám hasonlóan végigmentek a társadalmi elnyomás különböző formáin, ugyanígy ki merjenek állni, és büszkén beszéljenek a saját identitásukról.